A Sándor család krónikája 2
Első fejezet – folytatás
Fláviusz megrekedt az ital és az elvonók világában. Mondhatni a pszichiátria és a kocsma között ingázott. Fiacskája, kicsi Flávi rajongásig szerette a tátikáját. Felesége, Szavéta
Az évek csendben múltak. Kicsi Flávi közben felnőtt, férfivá érett, és olyan messzire került a szülői háztól, hogy már-már úgy tűnt, nem is vezet vissza útja.Tova húsz esztendő múltán azonban ismét átlépte a Sándor-ház kapuját – mint leszerelt hivatásoskatona. A hadsereg szép nyugdíjjal bocsátotta el soraiból odaadóan ragaszkodott az urához, elfogadta olyannak, amilyen.
– Ni, kit látnak szemeim! – kiáltott örömmel a hangjában Huszár Jani, Flávi gyerekkori barátja. – Merre kóricáltál a világban, szekér esztendeje nem láttalak!
– Most láthatsz, Jani barátom! Hazajöttem.
– Végleg?
– Még az is lehet!
– Szűkön osztod a szavakat!
– Mit mondjak?
– Család? Asszony, gyerek?
– Asszony van. Gyerek nincs.
– Ő hol van? Nem jött?
– Most csak én, s ha itt elrendezem a dolgaimat, meglátjuk.
Ezzel fellépett az éppen beérkező autóbuszra. A városi autóbusz éppen a vonat érkezése után indult. Egy óra alatt végigjárta a város fontosabb pontjait, köztük a vasútállomást, a kórházat, a bútorgyárat, majd hazafelé Fláviék háza előtt is megállt. Flávi serényen leszökött, s máris nyitotta a kaput. Ahogy belépett, szinte leverte a lábáról saját nagymamáját.
– Ni csak! Hiszen ez kicsi Flávi! – örvendezett Mária.
Rövid időn belül immár másodszor ismerik fel örömmel Flávit.
– Az vagyok, drága Marimama! – ölelte át nagymamáját, lecsapva kezéből a táskáját.
– Itt van az unokám! – örvendezett Mária.
– Hol van a mámikám? – kérdezte, amint kibontakozott a nagymamája karjai közül.
– Hátul van, a nyárikonyhában.
– Megyek, megkeresem.
Ezzel indult is nagy sebbel-lobbal, még a csomagját is otthagyta, ahol az előbb lecsapta. Rá is talált az édesanyjára éppen ott, ahol a nagymamája mondta. Ebédet főzött, húsgombócos csorbát, Flávi kedvencét, mintha tudta volna, hogy eljön. Ilyen az anyai szív! Megérzi a gyermeke örömét, bánatát, s erre nincs magyarázat, de mégis igaz! Most is az történt, hogy Szavéta eszébe ötlött, főzne finom csorba levest, amit a kicsi fia annyira szeret. És íme váratlanul betoppant Flávi! Szavéta nem győzte simogatni, ölelni.
– Tátikám hol van? – bontakozott ki anyja öleléséből.
– Apád most éppen kórházban van.
– Mi a baja?
– Baleset érte a munkahelyén, az építkezésnél. Ledőlt vele az állvány és most gipszágyban fekszik a törött csípője miatt. Már több mint egy hete.
– Bemegyek hozzá!
– Délután van látogatás, majd bemegyünk együtt. Jó?
Egy nagy tízágyas kórteremben találtak rá a Flávi apjára.
– Hát, eljöttél, tátika csillaga?
– El.
– Látod, mire jutottam! Össze vagyok törve, mint a mogyoró a mozsárban. És ami vicces, hogy már egy hete nem is ittam, mikor ledőlt velem az állás.
– Tartod-e, tátikám?
– Ma még biztos … De ne rólam, hanem terólad beszéljünk. A családod, felséged hogy van és hol van?
– Ő nem jött.
– Ülj csak le ide, hozzám közelebb és mesélj! Mondd el a tátádnak, hogy ez, hogy is van?
– Nehéz ezt elmondani, de te tátikám ugye nem szidsz meg nagyon érte!
– Beszélj már!
– Olga nem jött velem! Állást kapott Bákóban a városházán és elfogadta. Nem mentem vele, inkább hazajöttem hozzád!
– Milyen állás az, ami fontosabb, nálad?
– Hogy érted?
– Háát … nem jött veled, inkább elment Bákóba.
– Jó állást, komoly posztot kapott, kulturális titkár. A keze alá tartoznak a színház, a mozik, a kultúrház, a sport klubok, meg minden, ami ezekkel jár. Felelősség és hatalom!
– És ebbe a család, egy férj már nem fér bele, ugye?
– Úgy lehet …
– Jó, hogy itt kötöttél ki?
– Jó …
– Mit fogsz csinálni?
– Van nyugdíjam katonáéktól.
– Nem sok lehet.
– Elég! De felkínálták egy állást a Sütőipari Vállalatnál.
– Nem vagy te pék! Mit értesz a sütőiparhoz? Vagy van róla diplomád?
– Diplomám az nincs, de jó káderlapom igen. Az is felér egy ajánlólevéllel.
*
Flávi hazatért. Eddig egy zárt világban élt. A hadsereg külön életforma volt: parancsok, napirend, szolgálat, áthelyezések, fegyelem. Most pedig egyszerre ott állt egy kisváros utcáján, ahol már senki sem várta sorakozóra.
Egy pillanatra összeszorult a szíve. Vajon megtalálja-e újra a helyét a régi világban? A bizonytalanság azonban nem tartott sokáig. Nagy levegőt vett, és elindult a vállalat irodája felé.
Tárt karokkal fogadták.
– Isten hozott nálunk! – veregették meg a vállát. – Na, mi leszel? Pékinas?
Flávi elnevette magát.
– Még az is lehet! – felelte.
Nemsokára behívatta az igazgató.
– Hm… Ahogy látom a papírjaidból, jól elleszünk együtt. Te veszed át a káderosztályt, és közvetlenül nekem jelentesz. Én leszek a parancsnokod.
Flávi ösztönösen kihúzta magát.
– Értettem, parancsnok elvtárs!
Az igazgató elmosolyodott.
– Pihenj!
Mindketten felnevettek. Ezzel véget is ért a katonás párbeszéd, és ettől a pillanattól kezdve inkább baráti, mint hivatali kapcsolat alakult ki közöttük.
Amikor kilépett az iroda kapuján, valaki hangosan ráköszönt.
– Hé, Flávi!
Huszár Jani volt, régi jó barátja. Ő volt az első ismerős, akivel hazatérése után összefutott.
– Ha még egyszer találkozunk, te fizetsz! – mondta tréfásan.
– De hát te mit keresel itt?
– Most neveztek ki káderesnek.
– Ez nagyszerű! Én meg a pénzügyön dolgozom.
– Akkor gyakran összehoz bennünket a sors.
Mindketten nevettek. Jólesett újra ismerős arcokat látni, régi hangokat hallani.
Otthon is örömmel fogadták a hírt. Szavéta különösen boldog volt.
– Vedd csak vissza a régi szobádat! – mondta. – Ez mindig a tiéd marad.
Aztán egy pillanatra elhallgatott, és halkan hozzátette:
– Hátha Olga is eljön egyszer…
A mondat ott maradt a levegőben. Senki sem válaszolt rá, de mindannyian tudták, miről, kiről beszél. A remény néha akkor is velünk marad, amikor már alig hisszük, hogy valóra válhat.
Így hát a házban újra benépesült a régi szoba. Este csendesen bezárult a kapu, de nem a laktanyáé, hanem az otthoné, ahol a múlt emlékei és a jövő reményei békésen megférnek
egymás mellett.