Zerindi és feketegyarmati történetek
1.rész
2026.07.27-én kedd hajnalban az érdi Rekettye utcai autóbuszmegállóban a legelső járatra szálltam fel, néhány munkába igyekvő már szunyókált, vagy a telefonját babrálva unott fáradt arccal várta a szokásos sorsát. A Rekettye utcai megállóban csak én szálltam fel, a Bem térinél majdnem tízen. A végállomáson leszálltam és mentem a négyes metróhoz. Sajnos, mint kiderült csak a Móricz Zsigmond körtérig ment karbantartás miatt. Villamosra szálltam és a Kálvin térnél pedig átszálltam a hármas metróra, majd a Deák térnél a kettesre így aztán kisé körülményesen, de végül megérkeztem a Keleti pályaudvarra. Kapkodni kellett a lábaimat, ha elakartam érni a Békéscsabára közlekedővonatot. Elértem a hármas peronról indult, amint felkapaszkodtam a vagonba már indult is. Hajnali öt óra múlt a Nap felkelőben, mi pedig szépen csendben suhanunk ki a fővárosból és egyre gyorsabban rohanunk a célunk felé. Jön a jegykezelő, mutatom a személyi igazolványomat megköszöni, én is, hogy megnézte. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem kell jegyet vennem, a fiaim azzal nyugtatnak, jár ez nekem, hiszen folyamatosan dolgoztam egyszer sem voltam munkanélküli és ez jár nekem. Nyugdíjas vagyok, eddig nagyon jól érzem magam a bőrömben. Közben megérkezünk Békéscsabára, amint leszálltam látom a Gyulára közlekedő motorvonat indulásra kész, sietek felpattanok rá és indul is. Mobiltelefonom elővarázsolom és hívom Rozikát, hogy már el is indultunk Békéscsabáról. Rendben mondja, akkor indul is. Bámulom a tájat és már ott is vagyunk Gyulán. Unokatestvérem megérkezik, a gyulai vasútállomás teljes felújításon esik át, a munkások teszik a dolgukat. Rozikát persze felismerem, de most korát meghazudtolóan fiatalos, a hajszíne üde, sárgapoló és nagyon jól áll rajta, őszintén örülünk egymásnak, A Suzuki már indul is, megállunk a fia házánál Lajoséknál, valami nyugdíjpénzért megy be Rozika, vele tartok én is, nincs otthon senki, hiszen kedd van, attól mert július van mindenki teszi a dolgát. A konyha asztalán ki van készítve Rozika járandósága. Közben az udvar a kert a márványlapok a meggytől földig hajoló ágakat csodálom, a szilva, méghozzá micsoda szilva az is bőséggel az almafa termése is szemet gyönyörködtető. Rozika közben mondja, hogy férje, melyik fát mikor ültette, és mikor még jobban bírta a zerindi piacon is árult ebből a mesebeli almából. Tovább indulunk a gyulai Lidl-be megyünk vásárolni. A parkoló tiszta, és ahhoz képest, hogy hétköznap délelőtt teli az üzlet vásárlókkal. A polcokon áruk tömkelege, minden van mi szemnek-szájnak ingere. A vevők bevásárló kocsiját elnézve, igencsak meg vannak pakolva. Vannak, akik akkurátusan kézbe veszik a terméket és elolvassák az írásokat, vannak, akik lekapják a polcról és zutty már a kosarukban, vagy kocsijukban is van. Rozikával kopogtatjuk a görögdinnyét, hiszen annak idején szüleinknek, nagyszüleinknek volt dinnyeföldje. Egymásra nézzünk és már ott is vagyunk, a gyerekkorunkban és faljuk a dinnyét, jó puha zsíroskenyérrel, szerintem ez jó lesz mondja Rozika, biztosan erősítem meg. Eszedbe jut, hát azt nem lehet elfeledni, vágunk egymás szavába. Mezítláb, úgy bizony, micsoda igazi nyarak voltak. Azért a tengeri kapálás, na azt nem kívánom vissza, de azért az se volt rossz, mosolyodunk egymásra. Neked azért jobb volt, ne is tagad, a Sanyika úgy kellett rád vigyáznom, mint a kishercegre. Na ne mondd, komolyan nagyon figyeltél rám, a babakocsiból kiborítottál, mikor vittél biciklivel a hátsó csomagtartón a nagylábujjkom valahogy a küllö közé szorult, nem lett semmi belőle, de nagyon szerettem Vadászra menni veled Mari nénénkhez. Akár most lett volna, aztán emlékszel a disznóvágások. Vásárolgattunk, a szánk be nem állt, elég volt egy szó és máris kacagtunk. Hű te Sanyi, most már induljunk motyogta Rozika erre én hova sietsz, ha jól tudom mindketten nyugdíjasok vagyunk, nem késünk el, mi vagyunk saját magunk parancsolói, végre nincs főnökünk, nincs határidő, de azzal azért oda keveredtünk a Suzukihoz. A hajaddal mit csináltál, most olyan szőkés mondom amint beültünk a kocsiba. Semmit, ugyanolyan mint szokott lenni. Mondom, hogy nem olyan, a múltkor fehér volt, milyen sampont használsz. Ha megmondom kifogsz nevetni. Az a jó, mert a ráncaink vagy kisimulnak, vagy még mélyebb barázdát vágnak ránk, mire kimondtam, már kacagtunk is. Na jó, ha tudni akarod valójában száraz diófalevelet áztatok be, na ezen még jobban nevettünk, közben már a feketegyarmati régi temető környékére értünk. Csend lett a kocsiban. Szegény Etelék itt pihennek. Igen erősítettem meg. A mázsaháznál haladtunk el. Sokat játszottam itt, még meg van. Most aszfaltozott úton siklunk, akkor nyáron poros volt, ha meg esett az eső, volt sár bőven. Már Zerinden vagyunk és megérkeztünk Rozika házához. Az udvarán virágok, szőlő a kertben is érezni, hogy a ház asszonya keze munkája mindenütt ott van. Rozika beáll a garázsba, kipakolunk a kocsiból és felfrissülünk a fürdőszobában. Közben folyamatosan beszélünk, és máris melegíti az ebédet, hiába kérem együnk kicsit később. Tudod ugye mikor nagy meleg volt, ami nekem nagyon izlet a cibere leves. Bizony én is imádtam. Szóba került Róza néném, Zsuzsi néném. Aztán Etelka nagyanyám és csak mondtuk egymás szavát kiegészítve a történeteket. Közben elmondom melyek a terveim, Rozika bólogat kis csend támad, mire mondja eddig nem fájt semmim, na most a lábam, úgy látszik a röhögés jó a lábfájásra, ezen aztán egy nagyot kacagunk. Délután négy óra lett, illik nem illik, mondom Rozikának felkeresem Csáky Apollónia tanárnőt, nagyon szeretnék találkozni vele. Szerinte még várjak, biztosan pihen ebbe a nagy melegbe. Nem hallgatok Rozikára elindulok, a zebrán jön át egy fiatal hölgy, előttem van talán húsz lépéssel. és ni csak belép abba a házba, ahova én is tartok. Megállok az utcaajtó előtt, ki van írva románul, hogy kutya van a háznál. Állok, megnyitom az utcaajtót nyitva, nem lépek be, visszacsukom az ajtót. Felmegyek a Fekete-Körös partjára, alig van víz a mederben, beláttok a ház udvarára több kocsit láttok és több embert férfit és nőket láttok és kutyákat is. Lehet, hogy festő tábor van, Siska-Szabó Hajnalka már vagy két évtizede szervezi és Csáky tanár házaspár biztosít helyet számukra. Tudom, sajnos Csáky tanárbácsi már elhunyt, de ezek szerint az én kedves tanárnőm és lánya tovább viszik ezt a hagyományt. Lemegyek a partról állok az utcaajtónál, és jön ki a tanárnő, gondolom az ablakból meglátta ezt a tébláboló kalapos, bajszos idős alakot, na ez is egy gyámoltalan futott végig fejében és elindult, hogy megkérdezze mit akarok. Amint megláttam kinyitottam az utcaajtót köszöntem és mondtam egy régi tanítvány vagyok a Kiss Sanyi. Átöleltük egymást, gyere, gyere be, hallottam, hogy itt voltál májusban és kisé megharagudtam, hogy nem kerestél fel. Vitt magával, foglalj helyett, ez a leghűvösebb szobánk, kávét, sütit üdítőt mondta és már indult is, nem, nem, nem léptem elé, Rozikánál éppen most fejeztük be az evést, beszélgetni akarok a tanárnővel, nekem most ez a legfontosabb. Sajnos 2025.szeptember hatodikán nem tudtam eljönni, az én hibámból, pedig annyira készültem rá, de annyira. Attól, hogy nem voltál jelen szóba kerültél, jó néhányszor emlegettünk. Gellén Margitól kaptam az emailen fotókat meg beszámolt, hogy milyen jó is volt az ötven éves találkozó. Szóba kerültek az összes tanáraink, mindegyikről mesélt a tanárnő. Aztán Kovács István osztálytársam a csínytevésekről mesélt ekkor én is elmeséltem a tanárnőnek, hogy minden fiú ámulattal figyelte, egy kötött színes csíkos ruhájára nagyon jó emlékszem, válláig, de lehet még lejjebb is érő hollófekete haját még a lányok is irigyelték. Csakugyan volt egy kötött színes ruhám, németországi volt, nekem is tetszett de, hogy a diákjaimnak is erre nem is gondoltam. Aztán Kun Bálintot órák után mikor mi mentünk haza, magával vitte az otthonukba mert már több alkalommal nem készítette el a házi feladatot és büntetésből ott kellett pótolnia. Másnap nagy büszkén dicsekedett Bálint, hogy finom süteményt evett, amit a tanárnő csinált, ez nem is büntetés volt, hanem jutalom és kaptam egy kis csomagba a sütiből haza vitelre is. Akkor költöztünk az új iskolába Csáky tanárbácsi teljesen modern fizika-kémia szaktantermet csinált, Fazekas tanárbácsi úgy szintén, de neki besegített Csáky tanárbácsi. A tanárnő román költők, írók képeivel díszítette fel a termet. Színes kártyákat hozott be az órára, amelyen ugyancsak a román költők, írók képei voltak. Emlékszem a kötelező tananyag mellett, mindig mesélt olyan történeteket, amelyekkel a román és a magyar költők, írók barátságát igazolta. Közös vonásoka, amelyek a magyar és a román irodalomban is megtalálhatók. Igen a célom az volt, hogy a román és a magyar nép közötti barátságot erősítsem a magam egyszerű módján. Örülök, hogy te ezekre emlékszel, akkor nem hiába mondtam el. Nagyon jó tanári közösség volt akkor, lelkesek voltunk, fiatalok és úgy gondoltuk nincs lehetetlen előttünk. Sajnos Csanádi tanárbácsi is nagyon gyengélkedik, a férjem is elment egy évig nagy beteg volt, mikor elengedték a kórházból az volt a kérése költözünk ide, mert visszakaptuk ezt a házat, így aztán itt vagyunk a lányommal Apolkával. Közben csörög a telefon, ne haragudj fel veszem Orsolya lányom hív. Vannak nálam, majd visszahívlak, megbeszéltem vele, hogy ha hív akkor öt órakor hívjon, ne össze-vissza, így aztán kialakult ebben is egy rendszer az életünkbe, ő családjával Magyarországon él. Imádom a kis unokámat, aki már húsz éves elmúlt, de számomra ő a kisunoka. Beszélgetünk a régi zerindi kulturális életről, és a tanárnő dicséri a mostani tantestületet is, valamint a nyugdíjas programokat. Papp Sanyit említi, aki a zerindi zenészekről, citerásokról, a régi lakodalmakban, szüreti bálokon játszó zenészekről gyűjt régi fotókat egy kiállítást akar meg egy könyvet, amellyel emléket állítanának a a régi muzsikusoknak. Jó hallgatni, a kellemes hangja ugyanolyan kedves fülbemászó, újságolja, hogy most is Siska-Szabó Hajnalka festőtábora zajlik, tehát amit láttam a partról és amire gondoltam az így van. Indulni készülök, de még annyi mindent akarok kérdezni, érzem az idő az rohan, érzem már rég el kellett volna mennem. Felállok átölelem búcsúzom, ő közben a falakon lévő festményeket mutatja, átvisz a másik szobába is, a harmadikba is, mindegyik alkotásról mondd rá jellemző dolgokat, mondja a festők neveit. Ezt Hajnalkától kaptuk mutat két arcképre az egyik Csáky tanárbácsi a másikon a tanárnő. Tudom ez sem illik, de megkérem engedje meg, hogy lefotózam, a két festményt és a tanárnőt is. Megengedi most már nagyon szégyellem magam, mert ez nem sok, ez nagyon sok idő, de olyan jó hallgatni és látni az én kedves tanárnőmet, ő meg túri az én szemtelenségemet, elviseli, hogy nem tudom hol a határ, hallom anyu és nagyanyám hangját ez nem illik, ez nem illik, mindennek van határa. Megölelem még egyszer és búcsúzom, végre már a folyosón vagyunk, mikor rámutat egy kedves idézetre, lábaim gyökeret vernek, köszönöm drága tanárnő, de most már valóban megyek, és átölelem. Kiléptem az udvarra, az ezüsthársra mutat, hirtelen eszembe jut Érd a Damjanich utcai hársfákkal, az utcaajtóban még egyszer elköszönünk egymástól, majd rám nézve mondja, elvárom, hogy mikor itthon jársz, nézzél be hozzám. Köszönöm, köszönöm, ekkor már az utcán vagyok, ő még ott áll int, sietek, nem merek visszanézni, még utánam kiállt selymes hangjával, tudom tiszteletlen voltam, tudom igaza van anyunak, meg nagyanyámnak, de boldog vagyok, valami leírhatatlanul tombolnak bennem gyermekkorom, nem nem inkább zerindi iskola éveim, láttom és hallom az osztályt, a tanáraimat, észre sem vettem túl mentem egy házzal, visszafordulok, érzem az egész lelkem sajog, állok az utcaajtóban, próbálom rendbe rakni magam, belépek becsukom az ajtót és állok még , mélyen beszívom a levegőt, a zerindi levegőt, a zerindi égbolt alatt, a lábammal a zerindi földön állva, sajnos tudom, ide én már nem jöhettek vissza, mert olyan mint akkor, már sosem lesz. Még veszek néhányszor a levegőből a fecskék csivitelése térít magamhoz, benyitok, Rozika nézi a szeriálját, ahogyan ő nevezi a sorozatát. Sikerült, igen motyogom, ő nem korhol, csak annyit mondd egy nagyszerű asszony. Közben vége a szeriálnak. Mondom Rozikának összeszedném a kertben lehullott szilvát. Feláll nem mondja, hogy itt fáj, ott fáj, megyünk a kertbe, fejembe nyom egy szalmakalapot a magáéba is ő locsol én szilvát szedek. Aztán Rozika megtöri a csendet, eszedbe jut a lekvár főzés, hát persze, és máris kacagunk, mindketten ugyan arra gondolunk, aztán a fokhagyma meg a paré aztán becsoszogunk és egymásnak dőlve röhögünk, hogy szinte potyognak a könnyeink. Na ez egy jó nap volt Sanyika, na ne mondja Rozika néném, de ekkor már csakugyan fuldoklunk a nevetéstől. Akkor gyerünk enni, mert mindjárt kezdődik a másik szeriálom. Közben folyamatosan mondjuk a történeteket, már késő este van. Rozika előveszi a bibliát, mielőtt lefeküdne mindig olvas belőle. Mosakodunk, elhalkulunk, én lefekszem Rozika még bibliázik. Szempilláim egyre elnehezülnek és egyetértek Rozikával ez a nap bizony jó volt. Istenem köszönöm és bele álmodom magam valami nagyon jóba, aztán szokásomhoz híven hajnalba ébredek, nem, nem kelek fel, végig futottam gondolatban mit fogok tenni ezen a szerdai napon.