Árva Ágota
Tízezer fényévvel a felső tízezer mellett
Egyik nap az internetes játékában valaki ezt írta:
– Adtam délelőtt párezret jótékonyságra, este nyertem egy ennél jóval nagyobb összeget.
Gavo hirtelen ötlettől vezérelve visszaírta:
– Bedöglött a mosógép, hónapok óta kézzel mosok. Ajándékozz nekem egy mosógépet, aztán majd nyersz egy autót.
Egy nevető emogit is odabiggyesztett. Jött a válasz:
– Írj a Karitasznak, ha van a raktárukban, azonnal kapsz egyet.
Három nappal ezelőtt végre sikerült odacipelnie a hatvan évét.
Gavo nem igazán lépett már ki a lakásából, legfeljebb a sarki boltba. A Karitasz nem volt messze. Ez a belvárosban élés előnye: semmi sincs messze. De Gavo számára a sarki bolton túl már minden messze volt.
– Miben segíthetek?
– Egy működőképes mosógépre lenne szükségem.
– Pillanat, telefonálok a raktárba.
Gavo állt ott, de nem értett semmit. Meg sem kérdezték a nevét, nem kérték el a személyi igazolványát, a lakcímkártyáját, a nyugdíjas szelvényét sem, amit gondosan a pénztárcájába süllyesztett indulás előtt.
– Jelenleg nincs, de pár héten belül lesz. Adja meg a telefonszámát, amint lesz, értesítjük, kiszállítjuk, mert gondolom, nincs mivel hazavinnie.
– Nincs. De telefonom sincs. Ímélen vagyok csak elérhető. De nem kell írnom egy kérelmet, csatolnom dokumentumokat? Ennyire látszik rajtam, hogy szegény vagyok?
– Jelenleg nincs élelmiszercsomagunk, de jövő szerdán kapunk, jöjjön el! Most pedig menjen ki az udvarra, jobbra lát majd egy ajtót, azon menjen be, keresse Ildikót, ott kap pékárut, nem kell fizetni érte, minden nap jöhet.
Gavo állt ott, megrökönyödve, némán, földbe gyökerezett lábakkal és azt érezte, hogy a szeme elhomályosodik, ami az utóbbi években már nem fordult elő vele, ettől is zavarodottnak érezte magát hirtelen.
– Ugye nem sírunk?
– Nem. Csak a ventillátor zavarja a szemem – talált egy megfelelő indokot a szeme izzadására ebben az augusztusi kánikulában.
– Most menjen! Ki van dobva! Érti? Gyerünk, menjen, vigyen kenyeret haza! – mosolygott rá az ügyintéző.
Gavo kiszédelgett az irodából.
Egy füzet volt a pulton, Ildikó csak a nevét és születési évét kérdezte meg, csak úgy bemondásra beírta, aztán vihetett kiflit, zsemlét, ami csak volt, bármennyit bármiből. Mintha egy másik bolygóra csöppent volna. Itt hittek a szavának! Nem kértek igazolást semmiről.
Aztán körülnézett. Lecsúszott, megviselt, beteges tekintetű, jobbára kisebbségi etnikumú emberek ültek a helyiség asztalainál.
És akkor rájött, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre hisznek neki. Ahol nem kérnek igazolást semmiről, csak elhiszik, amit mond. Mert egy lakcímnélküli hajléktalantól milyen igazolást is lehetne kérni, hisz semmilye sincs, nemhogy papírjai! És most itt van közöttük. Megkapja a mosógépet, a kiflit – csak úgy bemondásra, igazmondásra.
Mély fájdalommal konstatálta magában, hogy ahhoz, hogy a szava érjen valamit, le kellett csúsznia egy olyan anyagi szintre, ami veszélyezteti a saját és a vele élő szülötte életbenmaradását, az ingatlana fenntartását.
Gavo egy mosógép ígéretével és néhány kiflivel a szatyrában mélán battyogott a rekkenő hőségben hazafelé, a tízezerszerszer látott szökőkút mellett, lépdelt az tízezerszerszer megjárt térköveken, a tízezerszer látott dóm árnyékában. Megsimogatta a Kolodko ihlette miniszobrot a KIOSZK felé vezető lépcsőn, s miközben játszadozott a kis bronzkulccsal, ami talán a lakatfal – mi az egyik bulvár nevezetessége szülővárosának – elméleti kulcsa, azt gondolta, az élet mégis lehet, hogy egyszerűen csak szép, mint ahogy Heltai Jenő írta. Nem kell magyarázat.
Pécs, 2026. augusztus 28.