4.
– Az lesz, hogy elmegyek veled a fogorvoshoz. Rájöttem, hogy ezt te nem tudod levezényelni egyedül. Majd én beszélek. Majd lehengerlem a doktornőt, jó fej, emberséges, bele fog menni, hogy papíron én ültem a székben, és nem te, mert nekem van társadalombiztosításom, mert nyugger vagyok, de neked nincs. A nagykorúság nem csak azzal jár sajnos, hogy már vehetsz energiaitalt, alkoholt, bemehetsz dohányboltokba, s engem sem tud az ügyészség a bíróságon kiskorú veszélyeztetése miatt is vádolni. S ugyan négy hónapja immár a gyámügy óvó tekintetét jogerős határozattal levette rólunk, helyette itt van az egészségbiztosítás, adó- egyéb hivatalok, szolgáltatók, fizetnivalók, intéznivalók a bürokrácia nagy halmazában. A státuszod változott, már más jogszabályok vonatkoznak rád. Már nem vagy biztosított utánam. Képbe kell kerülnöd. Csináld, amit mondok, sasold, mit miért csinálok. Majd magyarázok is közben.
– Jó.
Mikor fenti dialógust lefolytatta Gavó a lakótársával, még úgy érezte, képes lesz elgyalogolni a fogorvoshoz.
Előző este végre vihar volt, enyhült a kánikula, az eső szakadt, a szél a hajszálait ártatlan arcába fújta, mikor kilépett a bejárati ajtón. Így hát kitárta azt, s minden ablakot is, aztán lefeküdt aludni. Hajnali háromkor szeretett kis konyhapárizsának ablakát a szél módszeresen csapkodta ide-oda, s e zajjal kellemetlen ébredést okozott Gavónak. Kitámasztotta az ablakot, pisilt egyet, majd visszafeküdt. Egy órát hánykolódott az ágyban, aztán felkelt és elkezdte a napját, szokásosan. Néhány óra gyomorgörcs, végtagizzadás, szívdobogás, halálvágy, kávé, cigi, internet.
9 óra felé elment a Karitaszhoz pékárúért. Immár harmadszor indult neki ennek a számára megalázó túrának.
– Ma nem kaptunk semmit. Csak az van, amit itt a pulton lát.
Néhány zsírozottnak tűnő hártyavékony kenyérszelet volt, mire mutatott a kedves karitaszos.
Gavó egy mosolygós köszönömmel és üres szatyorral botorkált hazafelé. Lábán az a kényelmes szandál volt, amit néhány napja a rendőrségről mezítláb hazamenet vásárolt egy turkálóban potom áron.
De elkövette azt a hibát, hogy indulás előtt nem nézte meg a lábfejét, van-e még rajta hólyag, seb. Volt. Mire hazaért, bár rövid volt a táv, a lába ismét vörösödött-vérzett-lüktetett-fájt itt-ott. Sebaj, gondolta, majd megy a házipapucsában, amivel csak annyi gond volt, hogy két számmal nagyobb a lábánál, így nem tud benne biztonságosan közlekedni hosszú távon, de megvolt benne az akarat, így ezzel nem foglalkozott, előadta fenti mondatait a lakótársának.
A fogorvos rendelési idejének kezdetéig volt még két óra. Gavó úgy érezte, szeretne valami ízt érezni a szájában, a gyomra is már egyre hangosabban korgott, marást érzett a bensőjében, mint egy visssza-visszatérő kétségbeesett kiáltást: pakolj belém valamit, bármit, kenyeret, húst, zöldséget. És akkor elkövette az aznapi második hibáját. Nekiállt enni.
Előző nap Könyvtárosa meglátogatta faluról. Dolga volt a városban – megjött a rendelt könyve az antikváriumba -, s ha már itt volt, bekopogott Gavóhoz, aki épp azon volt, hogy elinduljon a nagy bevásárló körútjára a sarki boltba.
– Maradhatsz itt a hűs lakásban, míg visszaérek, de jöhetsz is velem, elkísérhetsz vásárolni, végig árnyék van, csak a zebrán kell átrohanni a tűző napon, legalábbis én így szoktam – próbált bátorítólag úgy nevetni, hogy ne látszon az elöl kiesett foga.
Ezügyben is kellene gyalogolnia, két buszmegállót nyugatra a fogászati klinikáig, mert mikor kiesett a foga, feliratkozott a várakozók listájára, hogy majd valamelyik kis kínai vagy kis angol fogorvostanhallgató pótolja a fogát, így ötvenezer helyett csak húszezer lesz darabja, megadván a telefonszámát, ám jelenleg a telefon – és ezt akkor nem láthatta előre – egy zacskóban leledzik lemerülve két buszmegállónyira kelet felé.
El kellene mennie az egyetemhez, megadni az ímélcímét, hogy azon értesítsék. Szeptember elseje van, lassan visszaérnek a vidéki, külföldi diákok. De ha nem tudják elérni Gavót, nem tud elindulni a projectje, mely számára elsődleges, igen fontos. Fogatlanul úgy érzi magát, mint egy fogyatékos. Bár nem tudhatja, milyen fogyatékosnak lenni, hiszen ő nem az, de valami ilyesmi érzés lehet. Nem tudja, csak érzi.
Mindenesetre elindultak, közben Gavó felvilágosította Könyvtárosát, hogy nem kell a lámpával foglalkozni, a forgalommal kell. Ki emlékszik arra, hány éve megy át naponta többször ezen a zebrán? Már több útfelújítást, zebraátfestét végigélt.
– Odafele mindig erre a padra ülök, nem baj, hogy kitakarja a telefonfülke a lámpát, látom, mikor kanyarodik szemből az utolsó autó, akkor kell felállni, gyere, most szaporázd a lábaid, át a napon, egyébként visszafele meg annak a kajáldának a kinti székeire szoktam rakni a bevásárolt szatyraim és magamat is, míg várok a zöldre.
– Igen, ott egyszer ettünk már.
– Ja, ott.
– Nem eszünk valamit?
– Ehetünk. Ott szemben, arra mutatok, látod? Ott van egy másik étkezde, az is valami arabos. Ott árulnak egy terméket, ami a lakótársam egyik kedvence, megkínált egyszer, nem rossz, és laktató. Annyira, hogy azért lettem megkínálva, mert nem bírta megenni az egészet.
Bementek a boltba, bepakolta a kellő napi termékeket a kosárba, a pénztárnál Könyvtárosa megszólalt.
– Kártyával lesz fizetve.
Némán pakolta a szatyorba a vizet, sört, kóbászt, smacklevest. Tudta, hogy nem szabad most belekötnie Könyvtárosába, már elég tapasztalt volt, tudta, hogy ostobaság összevesznie azzal, aki ad, csupán azért, mert nem tudja, hogy kell elfogadni.
Lépdeltek az arab utcai árus felé, nézték a táblán a kínálatot.
– Vegyünk kétfélét, aztán megkóstoljuk egymásét – javasolta – az a lányom kedvence, finom, a többiről semmit sem tudok.
– Akkor vegyünk egy lányodkedvencét és egy olyat – mutatott egy olcsóbb verzióra.
– Jó. De még állj meg. Most leszek olyan pofátlan, hogy miután kifizetted a cekkemet a boltban, amit nem tudom, hogy kell megköszönni, de azért köszönök, arra kérlek, vegyél a lányom kedvencéből kettőt, neki is egyet.
– Akkor legyen az, hogy veszünk neki egy olyat, és a másikból kettőt.
– Jó. Te egy lovag vagy. Egy igazi grál lovag.
Lakótárs kedvencének fele másnapra, azaz erre az ominózus napra maradt, amit megevett – ezzel elkövetve második aznapi hibáját, várva a fogorvosi rendelő nyitására.
Jóllakottan, kialvatlanul, sebes lábakkal belátta, hogy nem fog menni az utcára menetel.
– Akkor az lesz, hogy egy havi tb-t befizetsz a postán, ami ugyanannyi, mint a havi családi pótlék. Ezt a tipikus bürokrata agyatlanságot is! Egyik zsebükből odaadják, és a másikba visszarakatják. Mindegy. Menj el most a postára, fizesd be, aztán menj fogorvoshoz. Muszáj lefeküdnöm aludni.
Gavó öt órát aludt, mint a tej. Benyitott tokióba, a gyerekszobába. A pc előtt ült lakótársa, előtte a kifizetetlen csekk.
– Még ma elmegyek a postára, holnap meg a fogorvoshoz.
– Nem. Jobb ötletem van. Holnap elmegyünk az adóhivatalba. Kérünk mentességet, kedvezményt, akármit. Viszem a nyugdíjas szelvényem, visszük az iskolalátogatásid, diákigazolványod. Hogy is gondolják ezt? Munkád sincs, de fizesd a betegbiztosítást? Miből? Az én kis nyugdíjamból? Elintézzük a mentességed, aztán mehetsz fogorvoshoz. Van még cataflam?
– Egy fél levéllel.
– Oszd be.