5.
Filozófikussá vált Gavo. Ismét nagy felfedezéseket tett az emberi cselekedetek mozgatórugójának kutatásában. Bár valójában nem is kutatta a válaszokat, csak szembejöttek vele, s ő csak észrevette. Az emberi természetet már ismerte, volt ideje megtapasztalni azt hatvan év alatt, ennek eredményeként már egy ideje nem ápol sok emberrel kapcsolatot, s újak megszerzésétől is elhatárolódik.
De miért is ilyenek az emberek?
Az utóbbi időben sorra rohannak felé – szinte felöklelik – a válaszok, pedig már rég letett arról, hogy bármit jobban megértsen. Mégis egyre többször érzi magát az udvari diófán, mint egy bölcs buddha, csak ül ott, nagy okosan, újabb és újabb megvilágosodásban, hasonlatosan a szexuális sorozatorgazmushoz, csak az ember nem nyögdécsel közben.
Ült a lakótársával konyhapárizsában – melyet sikerült egy picit egészségesebbé tennie a nyár folyamán: hipóval mosta le a penészes falakat, már ahol hozzáfért; maradék, az évek folyamán a pincében kissé megpimpósodott diszperzittel tette esztétikusabbá; még a vakolással is megpróbálkozott, bár ezt a nagy lendületét megszakította az otthonában fellépő rendőrség -, szívtak egy cigit a Könyvtárosától elhozott termésből, az idejekorán leszüretelt és elhozottból (ha a rendőrség a telefonjában található beszélgetések, fotók alapján meglátogatja őt, ne találjon törvénybeütköző bármit is).
– Arra jöttem rá a napokan, erre is, heheh, hogy nekem leginkább azért reszeltek már, mert oda jutottam, hogy jobb egyedül, mint emberek között, viszont emberi tulajdonság (ami valami ősgének táplálta dolog), hogy az ember társas lény, nem tud működni egyedül. Ezért nem tudok egyedül boldog lenni. Tudom jól érezni magam, vagy legalábbis nem rosszul, de boldog nem tudok lenni. Senkivel sem tudok, tehát sokkal jobb nekem egyedül, mint bárkivel is, bárkikkel is. De képtelen vagyok – az után a hatvan év után, amit végigcsináltam – bármiféle szociális, romantikus, hasonló érzést érezni bárki felé is. Szóval ez egy olyan csapda, amiből nincs kijövetel, a megváltás csak a halál. Mert ha az ember lemond a boldogságról, mert rájön, hogy esélytelen, akkor nincs értelme tovább csinálni. Nem vagyok fiatal, nyugodtan meghalhatok. Ráadásul mennyi csodás, furcsa, meglepő, gyalázatos, megalázó, horrorisztikus élményben volt részem ez alatt a hatvan év alatt! Ha még hatvan évig élnék, az sem lenne elég idő arra, hogy mind elmeséljem.
– Értem. Rendben. De még egy kicsit várj. Még nem nőttem fel, nemrég lettem nagykorú.
– Nyugi. Képtelen lennék sínekre feküdni, vagy leugrani egy szakadékból. Kutakodás, ügyintézés, tb alapú gyógyszerbeszerzés kell ahhoz, hogy ágyban, párnák közt halhassak meg, amit Petőfink elutasított, de az egy más világ volt, még nem volt atombomba, információdömping, nem voltak sűrűn impulzusok, csak nagy igazságtalanságok, akkoriban az egyetlen lehetőség a kétkezi harc volt. Ebben a jóléti társadalomban mindenki arra vágyik, hogy majd egyszer, ha meg kell halni, akkor az úgy legyen, hogy egyik este lefekszik aludni, és többé nem ébred fel. Ha a halálmódom megválasztását nézzük, én is csak arra vágyom, amire bárki ma, mint minden egyszerű, átlagos ember. A mama is, a nyolcvanat elhaladt anyám, aki egész más ember, mint én, ő is erre vágyik, erről beszél. Ilyen tekintetben csak egy séma vagyok, semmivel se több, vagy kevesebb, mint bárki más.
Egyik volt férje megjelent délután a megbeszélt rántott zöldségekért, rízsért, svéd uborkasalátáért – melyeknek alapanyagait ő hozta néhány napja. Gavo sütött-főzött-mosogatott, etette utódját, volt párját. Kettőt a három közül, akikkel még face to face kapcsolatot tartott, nemcsak online.
Este tíz óra felé járt az idő, amikor eszébe jutott, hogy ideje lenne ennie, a sok maradéktól roskadozik konyhapárizsa, s az evés is örömforrás. Boldog nem lesz tőle, de legalább kellemes érzés tölti el, ahogy az ízek szétáramlanak a szájában, aztán jóleső jóllakottsággal ágyba dől.
Bár tudja, hogy reggel fel fog ébredni, de addig is alszik tudattalanul. Álomtalanul.
Pécs, 2026. szeptember 8.