És Éveline ekkor már nemcsak embereket vett észre. Hanem nyomokat. Egy arcot. Egy hangot. Egy el nem mondott történetet.
Valakit, akinek a neve lassan kikopik a világból.
És ha egy nyom egyszer eljutott hozzá, nem tudott úgy tenni, mintha nem látta volna.
A levél
Éveline nem a világ megmentésére készült. Csak élte a saját életét.
Aztán egyszer levelet kapott. Valaki egy olyan világról írt neki, amely addig számára szinte elképzelhetetlen volt.
Sortűzről, menekülő emberekről, sebesültekről, félelemről, halottakról.
Éveline elolvasta a levelet. Aztán még egyszer. És még egyszer!
A világ egyszer csak nagyobb lett.
Nem azért, mert messzebbre látott. Hanem mert most már tudott róla.
Sokáig ült a levéllel a kezében.
Aztán megszületett benne egy egyszerű mondat: Most már tudom.
És ha már tudott róla, többé nem mondhatta, hogy semmi köze hozzá. Nem azért, mert neki kellett volna megváltoztatnia azt a távoli világot.
Nem tudta volna.
Hanem mert a világ nem ért véget a saját élete határainál. A levél pedig nem maradt benne.
Megmutatta Cyrille-nek.
És ezzel egy másik érzékelő lépett mellé.