7.rész
17
Húszévi hitelre vásárolt házam, jövendőbeli nyugdíjba menetelem otthonának tekintettem. Itt akartam végleg letelepedni, ebben az erdő közepén épített házban. Mindég jobban szerettem Délnyugat-Franciaországot, mint a Côte d’Azurt. Itt sokkal kevesebb idegen élt a rövid nyári perióduson kívül, és a tengerpart is sokkal kellemesebb.
Tudom jól, hogy idegengyűlölőnek vagy fajvédőnek látnak majd, mert most minden idegent szeretni kell, de nem a franciákat. Mégis tudom, hogy az eredeti lakosság, a baszk-francia keveredés sokkal kellemesebb a hülye baszk függetlenségi mozgalom ellenére. Férfias, dolgozó emberek, szeretnek szórakozni, és nem hóbortosak.
Egy 12. vagy 13. századbeli kápolna mellett építettem a házat. Történelmi emlékmű volt, és néhány éve restaurálták. Kis temető támaszkodott a kápolnához vagy ötven sírral, és három oldalon egy fal kerítette. Néhány halott több mint száz éve pihent itt, mindnyájan egy közeli kis falu lakói voltak. A dombon épült házam és a kápolna között kígyózott egy kis patak a fák alatt. A földút a kápolna elött vitt, de hozzám, a kocsival, balra kellett fordulni a fák alatt, és átmenni egy kis fahídon a temető mögött. Gyalog, a kerten és egy szimbolikus kapun keresztül kellett átmenni egy másik, a gyalogosoknak fenntartott fahídon, hogy egyenesen a kápolnához érjünk. És körülöttünk mindenütt fák. Némelyek olyan magasak, mint a torony a harangjaival.
Nyáron tündéri volt. Soha, senki nem jött ide, néhány, öreg épületre kíváncsi turistán kívül. Hűvös falai közt megpihentek, ha meleg volt kint. Nyáron sokszor a patak medrébe mentem, egy mély vágás a földben. A nap sütött a fáktól védett, alig negyven centiméteres jéghideg vízre. Mezítláb járkáltam benne, csak néhány félénk kis hal volt a vízben, a másképp elérhetetlen partokon rejtőzködő gombákat kerestem.
A főút messze volt. Légvonalban talán egy kilométer, de láthatatlan, az erdőnek hála. Elég messze volt a kápolnához a hozzám vezető útelágazás, majd az út folytatódott egy távoli tanya felé. Csak éjszaka hallottam a közlekedés zaját, ha a szél keletről fujt. Különben csodálatos nyugalom volt.
Majd mindég itt nyaraltam. Szeretem ezt a helyet, a nyugalmat, és a tenger sem volt messze. Itthon voltam, s itt olcsóbb volt az élet, mint egy siralmas hotelben. Kerítés volt a kert körül a szarvasok ellen, időnként átmentek az úton. Rajtuk kívül nem volt más élőlény. Az erdőben nem volt gomba, csak a másoknak ismeretlen patakparton.
Napnyugta után, hold nélküli éjben csodálatos volt a csillagos ég. Kis távcsövemben néztem a csillagokat a fák szabadon hagyott négyszögében. Itt nem volt parazita fény, mint a falvakban és városokban.
Idejöttünk, Lucy és én a csendbe és nyugalomba. Ő is rögtön megszerette ezt a helyet. A kertben segített. Amíg én a füvet vágtam, ő a kaméliát metszette Bruce Willis frizurájúra, kopaszra. Este a televíziót néztük egy öreg gépen, majd becsuktuk a külső ablakdeszkákat lefekvés elött, nyitva hagyva a két rácsos konyhaablakot, így nem volt akadály a szúnyogok elött.
Mióta elnehezedett, nem volt kedve az utazáshoz. Otthon, az új lakásban akart maradni, amit a kis kétszobás helyett vettem. Itt volt az ősz, sárgult levelek takarták a kertet, és le kellett zárni télire a vizet és a villanyt. Két, három napra egyedül mentem. Kocsival megszokott út. Indulás kora reggel, hogy kora délután ott legyek, és nyerni egy fél napot. A kert egyrésze rendezve, a kocsi a garázsban, felhívtam, hogy a hangját halljam, majd az egyszerű vacsora után az esti, nyolcórás híreket és egy filmet néztem.
Az idő kellemes volt, így nyitva hagytam a konyha ablakait.
Egy erős roppanás zaja riasztott fel. Egy pillanatig nyitott szemmel mozdulatlan maradtam a koromsötét szobában, de egy újabb roppanás és felugrottam. Az ágy mellett álltam a szőnyegen mezítláb, minden érzékem felajzva. Ösztönösen lehajoltam, hogy felvegyem az ágy mellett a kétkilós vas súlyzót, amit reggelenként használok azzal a gondolattal, hogy szép, erős és izmos leszek, mint a fiatalemberek, hogy megtartsam Lucyt.
Zajtalan a szobaajtóhoz surrantam. Oly erősen dobogott a szívem, hogy azt hittem, visszhangzik tőle a ház.
Anyaszült meztelen voltam. Semmit nem hordok éjjel, sem pizsama, sem hálóing. A langyos levegő ellenére úgy éreztem, hogy egész testem, különösen a homlokomat, jéglepel borítja.
Óvatosan kinéztem a házon átmenő folyosóra, ahonnan nyíltak a szobák, az ebédlő, a szalon, egy másik szoba, a konyha és a fürdő. A folyosó végén a bejárat ajtaja nyitva volt, mert láttam a beszűrődő kinti éj derengését. Valaki óvatosan járt az ebédlőben. Hallottam mozogni, és láttam az össze-vissza-cikázó zseblámpa fényeit.
Az éjjeli látogató elhagyta a nagy, dupla helyiséget, és a folyosón átment a konyhába. Mikor egy helységből kijött, fejem visszahúztam szobám sötét rejtekébe. Lámpája fénye közeledett, egy pillanatra megvilágítva egy ajtót a folyosó végén. Az izgalom és jéglepel érzete hirtelen eltűnt, és éreztem, hogy testem elárasztja az adrenalin, és izmaim megfeszülnek az idegen közeledtére. Lélegzetem visszafolytva hallottam a másik szusszanását. Közel volt. Árnyékát láttam az ajtó négyszögében, és lámpája egy pillanatra megvilágította szobám bezárt ablakát, mikor ütöttem. Jobb kezem a vas súlyzóval mellmagasságban lendült. Nem akartam fejbe verni, attól félve, hogy megölöm. Éreztem, hogy a súlyzó valami puhába nyomul és a teste a földre esik, és láttam a zseblámpa fényét mozdulatlanul megvilágítani a szemközti falat.
Semmi nem mozdult. Senki más, csak a látogató és én. Egyedül voltunk. Szívem újra a fülemben kalapált, és csak most jöttem tudatára, hogy lélegzetem visszatartottam. Ösztönösen felgyújtottam a lámpát a szobában és a folyosón. A földön egy férfi feküdt, furcsa, kificamodott pózban. Úgy néztem, hogy nem lélegzik, de féltem lehajolni, hogy megérintsem. E pillanatban kezdtem remegni. Visszatarthatatlan remegés. Lábaimból elszállt minden erő, és az ágy szélére ülve tekintetem nem tudtam levenni a mozdulatlan alakról. Értetlenül attól féltem, hogy felkel, s egyidőben attól is, hogy nem. Hosszú percekig remegtem, és ostobán magamra húztam a lepedőt, mintha a hűvös levegő miatt borzonganék.
Hosszú percekre volt szükség, hogy megnyugodjak, és gondolkodó képességem visszanyerjem. Az órára néztem. Két óra húsz. Hívni kell a csendőrséget. Arról szó sem lehet, hogy Lucyt hívjam, elég lesz holnap korán reggel. A telefon hosszan csengett, majd egy álmos hang beleszólt. Akkor ébredt fel a csendőr, mikor betörésről és semlegesített betörőről hallott. Volt annyi időm, hogy felfrissítsem magam és felöltözzek érkezésük előtt. Az ágyon ülve vártam, és mozdulatlan, kificamodott alakjára szegeztem tekintetem, mintha attól félnék, hogy felkel. A távoli és karakterisztikus szirénát hallva mozdultam meg. A zaj felébresztette az erdőt, feldarabolva az éj csendjét, és a kis fahídon át jöttek a kertbe. A ház úgy volt kivilágítva, mintha ünnepelne. Én kapcsoltam fel mindenhol a lámpát, az árnyakat akartam eltüntetni. Fényre volt szükségem.
Komolyak voltak a csendőrök. Messziről láttam érkezésüket a kápolna elé, és néztem őket gyalog jönni, hála a lámpáiknak. Két óra ötvenkor érkeztek. Hogy mi történt, magyaráztam, s miután konstatálták, hogy az ajtózár összetört, a halottat nézték. Mert betörőm halott volt. Csak most vettem észre, hogy nagy és izmos ember, mellette valójában törékeny voltam. Barna bőre és fekete göndör haja semmi kétséget nem hagyott arab származásáról.
„Ez komplikálja a dolgokat”, dörmögte a tiszthelyettes. „Hogyan ölte meg?”
Mindent elmeséltem, és a csendőr elgondolkozva hallgatott, közben egy újabb kocsi érkezett, a mentősök, egy összehajtott hordággyal. Az egyik csendőr több helyszíni képet vett fel, mielőtt a holttestet elvitték. Becsomagolták az ebédlőasztalon felejtett feszitővasat, a betörés tárgyi bizonyítékát, hogy ujjlenyomatokat keressenek rajta.
„Ezzel ütötte le?” Kérdezte a tiszthelyettes, az ágyra dobott súlyzóra mutatva. Mint bizonyítékot, ezt is plasztik zsákba pakolták.
„Mit akart lopni?” Kérdezte, én meg magyaráztam, hogy nincs semmi érték a házban. Két évvel ezelőtt 150 euróba került a televízió. Ma valóban réginek számított, s az ócskapiacon 20-25 eurónál többet nem ért. Ezenkívül nem volt semmi más, ha nem találjuk értékesnek a csészéket, tányérokat és a néhány konyhai fazekat.
A halott zsebeit kiforgatták mielőtt elvitték, de néhány aprópénzen, egy csomag cigarettán és használt papír zsebkendőn kívül mást nem találtak.
„Egy kocsi van a kápolna elött, a magáé? Hogy jött ide az éjszaka ez az ember?” Kérdezte az egyik csendőr.
„Az én kocsim a garázsban van”, igazítottam ki.
Mivel nem néztek szét a ház körül, nem látták a garázst. Hárman indultak megnézni a parkolóban hagyott kocsit. A házban maradva nem láttam, nem ismertem a márkát, a színét, semmit. Végül is a nyomozást befejezve, és indulásra készen a tiszt kérte, hogy kísérjem őket el.
„Nem lenne jobb holnap reggel?” ajánlottam. „Hozzám törtek be, a jegyzőkönyv csak várhat néhány órát?”
„Ez igaz, de más a helyzet. Nem hagyhatom szabadon, mert megölt egy embert”, magyarázta a főnök.