Cyrille ha éppen nem nyúlt a palettához, ecsethez, rajzolgatni akkor is szeretett. Vázlatfüzete mindig kéznél volt.
A festés számára azonban nem munka volt. Nem is időtöltés. Hanem egy másik létforma.
És szenvedés.
Amikor az ecsetet a kezébe vette, minden megváltozott. Eltűnt a világ. Megszűnt az idő.
Csak a kép, a színek, a formák maradtak a tudatában.
Szinte öntudatlanul dolgozott folyamatosan, mindig egyre türelmetlenebbül – órákig. Csak inni szakította félbe egy-egy pillanatra a munkát. Addig dolgozott, ameddig ájultan össze nem esett.
Nem volt könnyű Cyrille mellett az élet.
Éveline ezt tudta.
Néha maga is úgy érezte, hogy egy bolond festőt pátyolgat. Lehet, hogy tehetséges. Talán nagyon is. De közben a saját kis életét élte mellette, miközben a világ nem is olyan távoli részén emberek küzdöttek a saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók voltak.
Ki vagyok én?
Ülök a saját kis életem közepén.
Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges.
Közben pedig a világ…
Éveline megmutatta neki a levelet. Cyrille végigolvasta.
Nem értette, mi a baja a lánynak és újra elolvasta.
Aztán sokáig nem szólt. Végül csak ennyit mondott:
– Szegény emberek! – éÉs elővette a vázlatfüzetét.
Aznap éjszaka le sem hunyta a szemét.
Dolgozott megszállottan, hosszú órákon keresztül, addig, ameddig a kimerültségtől össze nem esett.
A kép döbbenetes lett.
Eddigi képei között egy sem volt i yen megrázó.
Nemcsak azt festette meg, amit a levél elmondott neki.
Valami olyat is, amit a szavak mögött érzett.
A félelmet.
A kiszolgáltatottságot.
Az embereket, akik menekülnek, és azokat, akik már nem tudnak menekülni.
A kép szinte fájt.
Cyrille-t pedig még jobban megviselte a munka.
Alig tudott órákkal később magához térni. Kábán lézengett a műteremben.
Éveline figyelte. Nem tudta, mit mondhatna.
Cyrille egyszer csak megszólalt:
– Énekelj nekem!
Nem volt véletlen a kérés. Az ének hozta össze őket tulajdonképpen.
Éveline egy régi dalt énekelt a tengerparton, amelyet még az iskolai kórusban tanult. A szerelemről és a békéről szólt. Nem volt más közönsége, csak a sziklák, a tenger, a sirályok és a szél.
Amikor abbahagyta, nem csattant fel a lelkes nézősereg tapsa. Csak a tenger morajlott tovább.
Kis idő múlva egy hang szólalt meg a háta mögött:
– Köszönöm!
Egy fiatalember ült egy másik sziklán.
Cyrille volt.
Most pedig ott ült mellette a műteremben.
A festmény ott maradt a falon. A rettenet is ott maradt benne. De megszólalt valami más.