21
Jogomban volt megismerni a vizsgálóbírót. Egy nőt. Egyes francia tévésorozatból ismerünk női vizsgálóbírót, általában elég szép, kellemes, érzékeny és emberies, és sokszor saját érzelmi problémaival küszködik. Így biztosan elképzelik, hogy szerencsémre, egy kellemes és megértő nőre találtam. Helyette egy férfit kívántam, mert a valóságban rosszindulatúnak tűnt.
Erősen középkorú, sovány, mint egy gebe, tekintete szúrós, ilyennek képzeljük a besavanyodott, elhagyott asszonyokat. Egyedül, ügyvéd nélkül voltam, a csendőr kint a folyosón várt a csukott ajtó mögött. A szűk irodában az írnok a baloldalon ült asztalánál, a birónő és én, egymással szembe néztünk. A birónő egy vékony iratcsomót lapozgatott, valószínűleg az enyémet, mielőtt megmagyarázta, hogy gyilkossággal vádol. Valamit kérdezni akart, de tisztelettudóan közbevágtam, jelezve, hogy egyetlen kérdésére sem válaszolok az ügyvédem távollétében.
„Kijelölünk majd hivatalból”, válaszolta.
Megköszöntem, jelezve, hogy néhány nap múlva lesz már. Utána egy másik bíró elé küldtek, aki tétovázás nélkül letartóztatott és börtönbe küldött, mert gyilkos voltam, akit csak a jóég tudja hány évi börtönbüntetésre ítélnek majd.
Mondanom kell, mielőtt elfelejtem, hogy a vizsgálóbíró irodája előtt egy újságíró és fényképésze várt bennünket. Klik-klak, még arra sem volt időm, hogy a fejem elfordítsam. Nem volt jó reflexem. S mikor csendőröm a másik bíróhoz vezetett, már három fotoriporter várt, és megállás nélkül tüzeltek a fényképezőgépekkel. Fogalmam sem volt honnan jöttek, gondolom, hogy valaki a csendőröktől jelezte érkezésünket.
Mindezek ellenére úgy néz ki, hogy szerencsém van. A csendőrök tiszta, új és modern fegyházba kísértek. Már kívülről láttam. Világos épület, nem, mint a századok füstjétől fekete francia börtönök legtöbbje. A magas falakon szögesdrót, de nem volt sok időm a környéket csodálni, mert egy széles és világos folyosón találtam magam, a törvényszéki iroda elött.
Beszéljek érzéseimről? Majdnem olyan, mint a felejthetetlen éjszakán, mikor hívatlan látogatóm járkált a házban. A sötétben egy ismeretlen volt, most meg én voltam a kivilágított ismeretlenben. Úgy éreztem, hogy sötétben vagyok. Az ismeretlenben jártam.
Újból a nevemet kérdezik, dátum és születési hely, majd leveszik az ujjlenyomatom. Csodaképp, ujjaim nem piszkolódnak fekete tintával, mint azelőtt. Az igazságszolgáltatás modernizálódig. Kezem egy üveglapon, egy készülék csinál mindent. Életem végéig regisztráltak, amíg meg nem halok, mint feltételezett ártatlan. A kint maradók, a többség, feltételezett bűnözők, míg én feltételezett ártatlan ujjlenyomataimat adom. Igen félő, hogy a világ fejre állt.
Lefényképeznek, elölről és profilból az arcom, hogy örökké az igazságszolgáltatás fényképalbumában maradjak, a feltételezett ártatlanság nevében.
Biztosan gondolják, hogy túlzásba estem. Kint van, szabadon mozog, és túlzónak találja, hogy erősködöm. Ez azért van, mert nincs itt bent megvádolva, vagy „kivizsgálás alatt”. Ne felejtse el, hogy nem vagyok tolvaj, engem akartak meglopni. Gyilkos sem vagyok, a vád ellenére. Önvédelemből öltem. Otthon voltam, az én váramban. Elvileg, sérthetetlen hely. Ez érthető? Nem vagyok olyan bűnöző, mint itt a többiek. Nem próbálok senkit olyan hülyeségekkel áltatni, hogy azért lettem olyan amilyen, mert jó anyám utcalány volt és apám részeges disznó, aki vert bennünket, és csak az utca iskolájába járhattam, és nem én, hanem a társadalom a felelős tetteimért. Nem keresem az újságok és könyvek lapjait piszkoló szép lelkek üres mentségeit, amivel magyarázni próbálják a bűnözés terjedését, mert nem vagyok bűnöző!
Rablajstromszámot kaptam és a börtön személyi igazolványát, amit mindig fel kell majd mutatni, ha kérik. Az öltözőben leadtam papírjaimat. Általában, szinte semmit nem hordok magammal. Egy kis bőrtáskában a személyi igazolvány, bankkártyáim, és a betegbiztosítás zöld kártyája. Csekket sem használok, és a karórán kívül, amit megtarthatok, nincs más ékszerem. A készpénzt is le kell adni. Valami száz euró papírpénz, és apró. Az öltöző vezetője megmagyarázza, hogy a ruhámat is megtarthatom, jogom van egy zuhanyra, és ad egy toalettkészletet, lepedőket, törölközőt és evőeszközt. És ne felejtsük el a motozást. Különösen kellemes aktus. Anyaszült meztelen, szerencsére nem volt orvos, hogy a fenekembe nézzen, de fej vagy írás, mindkét oldalról megcsodáltak, és holmijaimban turkáltak. Teljesen megértem, hogy mindez szükséges, de egy átlagos ember számára nehezen elviselhető.
Nem számolok be a rövid beszélgetésről egy börtöntiszttel, és az orvosi vizsgálatról, ahol felajánlottak egy tüdő, HIV, hepatitis A és B kivizsgálását, és egy a kábítószer, alkohol és dohánnyal kapcsolatos egészségügyi mérleget.
Cellám a földszinten volt, a francia értelmiség számára fenntartott negyedben. Csak később tudtam meg, hogy a börtönökben az adminisztráció beismeri a valóságot, amit élénken letagad a mindennapi életben. Nincs faji és nemzetiségi keveredés, mint a városokban. A fehérek, arabok és feketék külön vannak. Az igazságszolgáltatás minden hírverés nélkül beismeri, hogy a keveredés megvalósíthatatlan és testvéri együttélésről beszélni eufemizmus.
Szerencsémre egyedül voltam a cellában. Nagy, rácsozott ablak hálóval, hogy semmit ne lehessen kidobni, kinyitható a szellőztetéshez. Vaságy, asztal, műanyag szék, egy polc, szekrény, lefolyó csappal és az egyik sarokban alacsony fal mögött egy valódi wc. Itthon voltam.
22
Az első éjszakám. 18 óra 15 perckor meghozták a vacsorát, és 18 óra 45 perckor az őr bezárta a cellákat. Nem volt más olvasnivalóm, mint a gondolataim, és a lámpát eloltva elnyúltam az ágyon, töprengeni. Belső kis udvarra nyílt az ablak. Az volt a sétahelyünk. Az udvar ajtaja felett egy fénycső, világított állandóan, és fénye megvilágította az asztalt és a fal egy részét.
Kalandoztak gondolataim. Lucy Párizsban volt. Igen távol. Mit csinált? Magam elé idéztem elnehezedett testét, és végtelen gyengédség árasztott el. A házra gondoltam, a bűn házára. Minden a sötétben, elhagyhatva. A csendőrök megmagyarázták, hogy a betőrt ajtót megjavították, és pecsét alá helyezték a házat. Később, az a benyomásom volt, hogy lopakodó zajokat hallok a sötétbe borult, elhagyott házban. Sokszor hallani véltem az ágyban fekve. Megmagyarázhatatlan zajok. Egy kószáló buborék a csövekben. A mozdulatlan és lehűlő meleg víz furcsa neszt hallatott. És a bútorok fája. Majd észrevehetetlen roppanások, de a csendes félhomályban azt a benyomást keltették, hogy valaki jár a szobákban. Vagy mindent átrepül a bútorokat súrolva, mint az elátkozott lelkek. Élt a ház, ezt hallottam. Ahol laktam, mindenütt. A párizsi lakásban is. Reggel 4 és 5 között sokszor felébredtem, és mozdulatlan, lehunyt szemekkel hallgattam a házat. A neszeket. Valaki vagy valami volt a szobában, surranó nesz, mintha láthatatlan lábujjak érintenék a parkettát attól félve, hogy felébresztenek az ágyam elhaladva. Lélegzetem mindég visszafolytottam, még mozogni sem mertem, szemeim csukva próbáltam értelmes választ találni a kavargó kérdések között. Ki volt itt? Ki nézett rám? Izgató volt. S én, aki semmit nem láttam, megpróbáltam az éjszakánként meglátogató ismeretlen és láthatatlan erőket elképzelni. És nem tudni mikor és hogyan, elaludtam, és reggel, ébredés után visszaemlékeztem álmaimra.
Az első éjszaka a börtönben, annyi mindenre gondoltam. Hónapok óta az első alkalom, hogy Lerára, szépségére és testőreire emlékeztem, és a szigeten átélt csodálatos órákra. És ha Lerát követtem volna? Ebben az esetben nem lennék elzárva itt. Talán. De az is meglehet, hogy a tenger fenekén nyugodnék, lábaim 50 kiló betonba zárva. Vagy Kazany egyik kevésbé elegáns börtönében. Igen, így van. Mint ahogy mondják nálunk, ha a nagynénémnek lenne…, akkor ő lenne a nagybátyám. Nem lehet tudni, hogy mit csinálhatnék ebben a pillanatban, ha Lerát választom! Mint ahogyan nem lehet tudni, hogyan fordulnak a dolgok, ha otthon maradok Párizsban Lucy mellett, mondván, hogy ebben az évben nem vágok füvet, és nem zárom le a víz és villanyórát a vidéki házban.
Nem tudom, mikor aludtam el, és hétkor az őr ébresztett fel az ajtó kinyitásával.
