8.
Gavo nem volt politikus alkat.
Az első szavazása még a szocializmusban érte – kötelezőként. Úgy nőtt fel, hogy minden kötelező volt, s ő egy elfogadó gyermek természetességével élte ezt meg. Így ezen sem problémázott, elbattyogott a kijelölt helyre, bement a fülkébe és beikszelte az egyetlen név melletti kockát, ami a papíron volt. Közben arra gondolt, ez is olyan értelmetlen, mint a május elsejei kötelező felvonulás, a politika egy hibbant dolog, ez az egyik legfeleslegesebb az életben. Kilépve a fülkéből nézte, ahogy felnőtt emberek – a kiszolgáló személyzet – ezt a szavazósdit komolyan, meggyőződéssel csinálja.
Az járt a fejében, ezeknek nincs eszük, nem ismerik a szavak jelentését, az nem szavazás, ha nincs választási lehetőség, ez az egész úgy faszság (persze akkor még nem ezzel a szóval), ahogy van, míg mosolyogva átvette az első szavazónak járó oklevelet és egy szál vörös rózsát. Azt lóbálva a kezében, fejét ingatva lépdelt hazafelé. Annyira vágyta, hogy nagykorú legyen, hogy türelmetlenségében már 17 évesen önállósította magát, albérletbe költözött, iskola mellett dolgozgatott, és immáron jogilag is felnőtt már, de valójában semmi sem változott, csak az eddigi idiotizmusok helyett lettek más elmeháborodottságok.
1989-ben a rendszerváltást nem vette észre.
Akkor épp gyesen volt, elmenekültek az otthonukból, bátyja egyik haverjának lakásában húzták meg magukat, folyt a válóper. Emlékszik ugyan egy napra, fiával ültek a kádban, dobálták egymást fürdőhabbal, nevettek, egyszercsak kopogtak. Kikiabált, hogy nyitva, gyere be – ajtó nyílt – itt vagyunk a fürdőben. Kihajolt a kádból, úgy már kilátott az előszobába, ahol egy idegen férfi toporgott, és azt dadogta, hogy ő csak a szavazata miatt jött. Nekem nincs papírom, nem kaptam olyat, ez nem a bejelentett lakcímem – mosolygott rá. A férfi dadogott még valamit, miközben kihátrált az előszobából, szemeit kínosan lesütve Gavo meztelensége láttán.
A napok teltek tovább, lejárt a gyes, visszament dolgozni. Ott kellett szembesülnie a ténnyel, hogy már nem szocializmusban él, hanem demokráciában. Akkor értette meg, mit is akart akkor az a dadogós ember.
Aztán elsőszülötte szavazóképes lett.
– Anya, kire szavazzak?
– Akire akarsz. Csak ne a fideszre, az egy aljas rablóbanda, és ne az MSZP-re, mert komcsikra nem szavazunk, én abban nőttem fel, tudom, miről beszélek. A lényeg, hogy kis pártra szavazz, hogy legyen ellenzék a parlamentben, ne tehessenek meg bármit a győztes politikusok. Jobbik, vagy LMP.
– A Jobbikra biztos, hogy nem szavazok.
– Jó. Akkor rájuk majd én szavazok.
Így is lett.
Ez volt az utolsó szavazás, amire még elment. Aztán rájött, hogy semmi értelme, úgyis mindig a fidesz győz, az emberek tömeges bárgyúsága ellen az ő szavazata csak szélmalomharc lenne. Elég sok más szélmalomharcot vívott permanensen, ezt már hagyta, hisz itt tényleg mindig borítékolható volt az eredmény. Hogy ez csak az emberek elbutultsága miatt volt, vagy voltak kényszerítések, csalások is a fidesz részéről, azt nem tudja, de nem is érzi fontosnak, hogy tudja. A politikai mocskosságokkal való foglalkozás távol állt tőle. Ő a saját portáján szeretett sepregetni, nem másén.
9.
Az évek csordogáltak, 41 évesen adott a társadalomnak még egy főt, ki aztán jelen év áprilisában így dohogott:
– A francba, egy hónappal csúsztam csak le a szavazásról. Pedig úgy elmennék!
– Idén én is elmegyek, pedig azt hittem, már sosem fogok. De most látok rá esélyt, hogy bukni fog a fidesz. Van valami a levegőben. Sok, hozzám hasonló „alvó” szavazó menni fog.
– Mindenképp a tiszára kell szavazni, hogy biztos legyen a fidesz veresége.
– Igen, én is így gondolom.
Mire eljött a szavazás napja, már borítékolható volt a tisza győzelme, nem volt szükség az ő szavazatára is, így visszatért az eredeti álláspontjához, kis pártra kell szavazni. Ahogy állt a fülkében, ugyanúgy hezitált, ahogy húsz évvel korábban, a tollat ide-oda húzogatta a levegőben. Semmi sem változott. LMP vagy jobbik? Kétfarkú kutya vagy mihazánk? Gavó számára a kétfarkúak sokkal szimpatikusabbak voltak, bár az örök élet, mint választási ígéret rémísztőleg hatott rá. Mivel tudta, soha nem kerülnek hatalomra, nem kell örökké élnie, így behúzta rájuk az ikszet. S nem hogy hatalomra nem kerültek, még a parlamentbe sem jutottak be. Ami igazán sajnálatos, mivel ők lobbiztak volna az orvosi marihuánért, ámblokk a marihuána legalizálásáért.
Az idő megállíthatatlanul rohant – már nem csordogált – tovább. Ültek lakótársával megszokott konyhapárizsukban.
– Annyira akartam szavazni menni! De 4 év múlva már nem fogok. Nem lesz értelme. A tisza fog győzni. Most olyan tábora van, mint a te idődben a fidesznek volt. Istennek tekintik Magyar Pétert. Elvakultan. A fiatalok mind. Olyan kommentek vannak a tiktokon, mindenhol, el sem hinnéd. Tudod, én követem a politikát, engem még érdekel. Ott egy fotó Magyar Péterről premier plánban, ül férfiasan, folyik a nyálam, ha ránézek, a kommentek ilyenek: igen, ő a mi miniszterelnökünk, imádjuk.
– Tényleg? Nem viccből írják, gondolom.
– Nem, sajnos. Magyar Péter tényleg jó pasi, én is örülök, hogy végre nem egy hájas disznó van az ország élén, hülyéskedtem is gyakran a kocsmákban még a választások előtt, hogy mondják már meg, hol lehet megnézni a Magyar Péter szexvideóját, de ettől még nem kezdem el imádni és az ország megmentőjének tekinteni. Azt nézem, mit csinál. És mit nem. Leginkább nem csinálja, amit kellene. A győzelme után vártam pár hónapot, mi lesz, de nem az lett, aminek kellene lennie. Mi van az iskolákkal, kórházakkal például? Semmi sem változott. Értem én, hogy fontos az orbán-maffiával való leszámolás, de ezen kívül mintha mással nem foglalkozna.
– Igen. Az nagyon fontos. Létre is hozta a megfelelő hivatalt, innentől kezdve neki nincs több dolga ezzel, majd csinálja a hivatal a dolgát. Nyugdíjakat is rendezte nagyjából. Ezt-azt csinált. Állhatna neki a többinek.
– Ja. De csak gyalázkodik, még mindig, állandóan, közben nem változik, aminek kellene.
– Értem, mire gondolsz. Négy év múlva, már ha megérem, veled együtt nemszavazok majd. Üdv a nemszavazók táborában.
Pécs, 2026. szeptember 26.