25
A rossz hangú énekesek vagy akiknek szép hangja van, az elvek nélküli vagy meggyőződéses politikusok, a hatalmon lévők és akik megkaparintani szeretnék, a mindenféle felöltözött és félmeztelen színésznők és színészek, a feltünést kelteni kívánók a tűkkel az orrukban, a fülben és nyelven, az elrejtett bizalmas helyekről nem beszélve, akik hajukat pirosra festik vagy három színűre, mindezek az emberek imádják, ha a sajtó beszél róluk.
Megszokták már. Szeretik. Számukra ingyen reklám. Én, a polgárok túlnyomó részéhez hasonlóan nem szeretem. Nem szoktam meg, hogy felfigyeljenek rám. Nem szeretem, ha beszélnek rólam, ha mindenki tudja, hogy mit szeretek enni, mit iszom, hogy kivel szeretkezem és hogyan, és hogy kivel, és miért szakítottam. Gondolom, hogy nem az erkölcstelen kis sztárlettek előtt ájuldozó hétköznapi emberek kategóriájába tartozom, akik irigylik a fahangú énekeseket platina vagy arany lemezeikért, hírnevükért és a riportokért, melyekben mindenről össze-vissza beszélnek. Így könnyen elképzelhető, hogy elégedetlen és boldogtalan voltam, mert egyre több napi és hetilap irkált rólam és Lucyről, az életünkről, felboncolva azt. Mindenki ismerte az életemet, az arcomat, Lucy elnehezedett alakját. Mindenki tudott bankszámlaimról, tudták hol lakunk, nem volt többé magánéletünk. Nem tudni hogyan, de megtalálták a hirdetésemet is, feltárták életem minden részletét. Még szüleimet is megkeresték, akik már a temetőben pihentek. Szétboncolták tanulmányaimat és olvashattam régi munkatársaim véleményét. Nyitott könyv lett belőlem az egész világ számára.
Ez volt történetem negatív oldala. Szerencsére volt egy pozitív is. Az általános közvélemény és a Le Point, Nouvelle Observateur, Express és Marianne olvasóinak leveleiből kitűnt, hogy áldozatnak tekintenek. Otthon voltam, egy célpont lettem, és mindenki megegyezett abban, hogy több szerencsém volt, mint sok más ártatlan, tolvajoktól lemészárolt család.
Szerencsétlenségemre a politikusok nem terveztek választást a közeljövőben, egyetlen üzemet sem zártak be véglegesen, és nem mondtak fel tízezer alkalmazottnak, terrorista-támadás sem volt, sem repülőszerencsétlenség, földrengés vagy szökőár valahol, egyetlen nemzeti vagy nemzetközi esemény sem terelte el rólam az újságírók figyelmét és az olvasók képzeletét.
Az erdő közepén a házam és a kápolna a temetővel, egy néhány száz lakosú faluhoz tartozott egy polgármesterrel és környezetével. Egyszerű, becsületes emberek voltak, a régi iskola. Számukra nem volt szociális eredet és más bocsánat a bűnözőknek. A falusiak szemében szentséges a magántulajdon. Tudták jól, hogy vagyonom nem öröklött, hogy nem a „szegény dolgozók” bőrén gazdagodtam meg, mint mondani szeretik a világot a kubai vagy észak-koreai boldogság színvonalára süllyeszteni kívánó politikusok. Pénzemet becsületesen nyertem, hála a véletlennek. Irigyelhettek engem, de nem gyűlölni!
A falusiak, polgármesterükkel az élen, aláírtak egy folyamodványt, szabadlábra helyezésemet kérve. Kezdetben csak néhány száz aláírás volt, de az újságok felkapták a hírt. Valaki írt róla a Facebookon, és egyre több aláírás kaptak. Még a helyi képviselő is aláírta, s így egy ideig nemzeti ügy lett belőlem.
Időközben megkaptam a számítógépet az igazgató engedélyével.
26
Szükségem volt a számítógépre, hogy elfoglaljam magam. Le akartam írni történetemet a kezdet kezdetétől. Azt, amit az újságírók semmiképp nem ismernek. A gondolataim. Az érzelmeim. Amit az emberekről és az eseményekről gondolok, az újságírókról, az életről. Mi, a tömeg, az egyszerű pacák, amint egy ideje szeretik mondani, mi nem ismerünk az eseményekből csak a tiszta fehéret, vagy a tiszta feketét. Az újságok, a folyóiratok csak ezt a két végletet mutatják. Olvasunk a film-színház kétnemű artistáiról. Mutatják az énekeseket, táncosokat, a humoristákat, az írókat és festőket. És időnként a tudósokat. Hozzátesszük a férfi és női, különböző nívójú politikusokat és a szimmetria kedvéért különböző korú üzletembereket.
A vizsgálóbíró sajnos, a baloldali újságírók szemével látta az ügyet. És amikor betörőm családja feljelentett, fajvédő gyilkos lett belőlem, a vélemény formálók szemében, mert áldozatom arab volt!
Szerencsére minden francia nem hiszi el, hogy hajnali kettőkor faji okból ölnek meg egy arab betörőt. A folyamodványt aláírók, a képviselővel az élen, kérték szabadlábra helyezésem, mert nem hitték ezt a mesét.
A sajtónak hála, ismeretlenből ismert lettem, még ha nem is népszerű. Mindenki ismerte arcomat, Lucy hasát és életünk. Soha nem iratkoztam Facebookra, sem Twitter vagy más internet közösségbe, ahol az emberek kisírják magukat elmesélve életüket, nyaralási képeiket mutatják, hódításaik vagy kisbabájuk első fogát és Izabella néni csokoládé-banán torta receptjét.
Nem iratkoztam fel, mert nem szeretem. Ennek ellenére életünk részleteiben feltárva az újságokban. Ennek köszönhető, hogy megismerem Lucy életét. Soha, semmit nem kérdeztem, s most mindent tudtam róla, mint több százezer soha nem ismert idegen.
Bevallom, ez kellemetlen. Vannak kis titkaink, amit titokba kell tartani, önmagunknak. Nekem is. Ha nincs több titok, meztelenné válunk. Lucy és én meztelenek lettünk. Egy tolvajnak hála.
27
Meglepően könnyen megszoktam a börtönéletet. Egy kicsit olyan, mint a katonaság, az egyetlen és lényeges különbséggel, hogy hét végén nincs kimenő.
Ébresztés hétkor, majdnem olyan, mint nálam otthon abban az időben, mikor dolgoztam még. Öltözködés, reggeli, és a cella takarítása közben hallgattam Europe 1 reggeli műsorát. Utána séta és alkalom beszélgetni a vállalkozó szélhámossal, majd a számítógép elé ültem írni. Munkásságomat az ebéd kiosztása szakította félbe, délután, időnként ügyvédem érkezése és találkozásunk a beszélőben.
18.15 és 18.45 között megkapom a vacsorát. Azt, hogy a konyha nem csodálatos, mondtam már, de elfogadható, különösen számomra. Nem vagyok ínyenc, soha nem választottam az éttermeket a szakács hírneve után, tudva jól, mi történik a legjobb ételekkel, és mi lesz belőlük.
18.45-kor bezárják a cellákat éjszakára. A televízión nézhetem kedvenc folytatásos történeteim, s így az egész világ bejött hozzám a hírekkel és filmekkel. Az igazat mondva, sorsom nem Faria abbé, sem Edmond Dantes sorsa. Ha valami jó gondolatom volt, dolgoztam zárkám csendjében.
Mondani sem kell, hogy nem volt web kapcsolatom, ami érthető. Egyetlen kapcsolat a külvilággal, hogy rendszeresen hívtam Lucyt. Nem sok mondanivalóm volt, így elég ideje maradt napjairól beszélni, és gyereke titkos életéről a hasában. Nem tudtuk, nem akartam tudni, hogy fiú vagy lány. A valóságban Lucy tudta, csak én nem, mert készíteni kellett a kicsi ruhatárát. Az utolsó pillanatig őrizni akartam a meglepetést. És az igazat vallva igen boldogtalan voltam, mert nem lehettem mellettük, mint általában az apák, mikor gyerekre várnak.
Tiltva volt számomra a hasát érinteni és érezni mozgását. Együtt álmodozni, vásárolni, szobáját elkészíteni, elképzelni, hogy milyen lesz, és jövőjét tervezni. Eddig nem volt alkalmam gyereket várni, s most, hogy útban van, nem volt szabad mozgási lehetőségem.
Érzelmileg és pszichológiailag ez volt a legnehezebb. Hála elfoglaltságomnak, napközben nem sok időm volt elmélkedni. De éjjel lámpa oltás után, gondolataim csavarogtak a félhomályban, mert volt rá időm. Megvalósíthatatlan dolgokra gondolni, mert még nem találtuk fel az utazást az időben, csak a fantasztikus regényekben.
És ha nem ölöm meg a betörőt? Talán én vagyok a tetemnéző asztalán boncolásra kész. Vagy ha egy-két napra elhalasztom az utat? Akkor a házat felfordulva találom és Lucy és én folytatjuk életünket. Vagy ha orosz kalandommal maradok és vele utazom? Mások lennének a problémaim? Vagy még súlyosabbak? Nem lehet tudni.
Hogyan magyarázzam lelkiállapotomat? Olyan helyzetben vagyok, amit nem kerestem. Egy megerőszakolt nő sem akarta természetesen, de kereste akaratlanul, mikor ismeretlenekkel ment táncolni és ivott velük. Vagy ha éjfélkor sétál a kutyájával, egy abnormális világban. Az alkalmat teremtve kereste, akarata ellenére. Egy férfi is keresi a kellemetlenséget, ha szombat este inni megy. Ez nem az én esetem. Egész életemben úgy éltem, mint egy nyárspolgár. Soha nem mentem este vagy éjjel inni, mert nem szeretem az alkoholt és a tömeget. És nem sétálok a kutyámmal sem, mert nincs, nem akarok egy szegény kutyát, macskát vagy kanárit neuraszténiássá tenni, mert egyedül hagyom egész nap. Ismerem néhány ismerősöm háziállatait. Kivétel nélkül abnormálisak. Olyan ez, mint a gyermek. Tudom jól minden gyakorlat hiányában is, hogy nem lehet egy gyereket magára hagyni hetenként öt napon keresztül. Nevelni kell, a társaságában lenni, különben vadember lesz, abnormális, mint az állatok.
Most minden végtelenül komplikált.
Például, a többi rab családja rendszeresen jön látogatóba. Lucy helyzete ezt nem engedi. Több mint négy órás út vonaton, ugyanannyi vissza, nem beszélve az útról az állomás és a fegyház között. Megtiltottam jövetelét, nem akarom, hogy a bébi egészségét veszélyeztesse az utazás.
A többiekkel ellentétben nem láthattam a számomra egyetlen drága embert. És senki nem volt hozni-vinni a szennyest és a mosott fehérneműt. Végül is sikerült megoldani ezt a problémát az ügyvédem közbenjárásával, és a kis kaliberű Madoff, (így nevezem a szomszéd cella lakóját,) családtagjával. Az ügyvéd ezer eurót adott a férjét hetenként egyszer meglátogató fiatalasszonynak, hogy fehérneműt vásároljon és elhozza számomra. És havonta ötszázat kapott köszönetként a tisztításért. „Kollégám” és neje örültek a pénznek, én meg a tiszta fehérneműnek.
