2. rész
12.
A fehér haj nem a bölcsesség jele, ahogy a régi mondások tartják – gondolta. A fehér haj a fáradtság jele. Annak a jele, hogy a test lassan feladja a harcot a színezékekkel, a pigmentekkel, az élettel. A test maga is vissza akar térni a fehérségbe. A haj az első, ami megadja magát. Aztán a bőr sápad el, végül a csontok maradnak, a legfehérebb részei az embernek, amelyek túlélik a húst és a vért.
Telt az idő, a tél lassan, vonakodva átadta a helyét a kora tavasznak. De a tavasz Szöulban nem hoz azonnal melegséget. A szél még hideg, de a föld mélyén már elindul valami. Kjonghi a lakótelep udvarán állt, ahol egy magányos fehér magnólia fa állt. A magnólia az egyik legelső fa, amely virágzik, még mielőtt a levelei megjelennének. A csupasz, fekete ágakon hirtelen hatalmas, húsos, fehér kelyhek nyílnak ki. Olyanok, mint a hideg porcelánból gyúrt gyertyák.
13.
A fehér magnólia virágzása egyszerre gyönyörű és félelmetes. A virágok csak néhány napig élnek. Ha eső esik, a nehéz fehér szirmok a földre hullanak, és szinte azonnal barnává, rothadttá válnak. A szépségük a múlékonyságukban van. Kjonghi felnézett a fára. A virágok fehére szinte vakított a szürke betonépületek hátterében. Úgy tűnt, mintha a fa a föld alól szívta volna fel az összes eltemetett fájdalmat, és most virágok formájában mutatta volna meg a világnak.Hirtelen egy fehér madár szállt le az egyik ágra. Nem gém volt, és nem is sirály, amely eltévedt a folyótól. Egy kisebb madár volt, talán egy fehér galamb, de a tollai annyira tiszták voltak, hogy nem illettek a városi porba. A madár megmozdította a szárnyait, és a magnólia szirmai megremegtek. A nő visszatartotta a lélegzetét. Úgy érezte, ha megmozdul, a madár elrepül, és a virágok lehullanak. A fehér madár ránézett a fáról, pontosan Kjonghi szemébe. Nem volt benne félelem. „Te vagy az?” – kérdezte Kjonghi magában, a lányára gondolva. „Te tértél vissza ebben a formában? Fehér virágként, fehér madárként?” A madár nem válaszolt. Kibontotta a szárnyait, és felszállt az ég felé, amely még mindig szürke volt és terhes a felhőktől. A mozdulattól egy hatalmas magnóliaszirénhullám indult meg lefelé, ellepve a földet, mintha egy fehér szőnyeget terítettek volna a nő lába elé.
14.
Kjonghi tudta, hogy el kell hagynia a várost. Elutazott a keleti partra, Kangnungba, ahol a tenger találkozik a sziklákkal. A keleti tenger mély és sötétkék, de a partra csapódó hullám mindig fehér. A homokban ült. A tenger morajlása betöltötte a fejét, elnyomva minden gondolatot. A hullám egymás után érkezett, felemelkedett, majd fehér tajtékká bomlott a köveken. Ez a tajték másodpercek alatt eltűnt, hogy helyet adjon a következőnek. Kjonghi zsebében ott volt egy régi, hordozható magnólia-színű kazettás magnó. (A készülék műanyag háza már megsárgult az évtizedek során, de még működött). A férje vette még a kilencvenes években. A kazettán nem zene volt. Kjonghi egyszer, régen, felvette a saját hangját, amikor még fiatal volt, és a barátaival a tengerparton járt. Megnyomta a lejátszás gombot. A szalag recsegett, a sós tengeri levegő nem tett jót a mechanikának. De a zajon át hirtelen megszólalt valami, ami tőle teljesen idegennek tűnt. Egy fehér nevetés. Tiszta volt, könnyű, tele reménnyel és naivitással. Egy olyan lány nevetése, aki még nem tudta, mi az a veszteség. Aki még nem látta a kórházi ágy fehéret, aki még nem tapintotta a halotti leplet. Kjonghi hallgatta a saját régi nevetését, és a könnyei végre kibuggyantak. A nevetés hangja keveredett a hullám zúgásával. A két hang összefolyt egyetlen fehér zajba, amely megtisztította az elméjét. Arra gondolt, hogy a boldogság is fehér. Nem azért, mert tiszta, hanem azért, mert ugyanolyan átlátszó és megfoghatatlan, mint a köd vagy a tenger tajtéka.
15.
Kjonghi visszatért a szállodai szobájába. Az ablak a tengerre nézett. Az ágyon tiszta, fehér lepedők voltak, amelyek a halotti lepelre emlékeztették. Kivette a táskájából a hozott tárgyakat. A pólya darabját, a kis babaruha ingecskét, a zacskó tengeri sót, a fehér papírt.
Az asztalra helyezte őket, szorosan egymás mellé. A holdfény ismét bevilágította a szobát, ezúttal a tenger felől tükröződve. Kjonghi tudta, mit kell tennie. Nem élhet tovább a fehérség börtönében. Nem hordozhatja a gyászt úgy, mint egy kabátot, amit soha nem vesz le. Fogta a fehér papírt, és rászórta a sót. Aztán rátette a babaruhát. Összehajtotta a papírt, egy kis csomagot képezve, majd átkötötte a pólya zsinórjával. Lement a tengerpartra. A szél tépte a kabátját, a fehér haj szálai az arcába tapadtak. Odalépett a víz széléhez, ahol a hullám a legmagasabbra csapott. – Elengedlek – mondta ki hangosan, és a hangja elveszett a tenger morajlásában. – Elengedlek a fehérségbe, ahonnan jöttél. Behajította a csomagot a vízbe. A fehér papír egy pillanatra fennmaradt a sötét hullámok tetején, mint egy úszó madár, majd a víz átitatta, és elmerült. A só feloldódott a tengerben, a pamut elnehezült, és a mélybe süllyedt, a kövek közé. Kjonghi ott állt a parton, amíg a nap fel nem kelt. Amikor az első fénysugarak elérték a vizet, a tenger már nem volt sötét. Kék volt, zöld és arany. A fehérség eltűnt, de Kjonghi tudta, hogy mindig ott lesz a dolgok mögött. A bőr alatt, a csontokban, a hóban, a papírban. De most már nem a halált jelentette számára, hanem a csendet, amely után végre elkezdődhet valami új. Elfordult a tengertől, és elindult vissza a városba. A lába alatt a homok száraz volt és meleg. És az égen, magasan a felhők felett, egy fehér madár körözött, szabadon, a végtelen fényben.
16.
A konyha sötét volt, amikor Dzsonghi felébredt. A hajnal még nem hozott fényt, csak egy szürkés, áttetsző derengést, amely lassan beszivárgott a papírablakon. Édesanyja már a földön ült, a nagy alumíniumtál felett görnyedve. A keze ritmikus, morzsoló mozdulatokkal tisztította a rizst. A nyers rizs fehérsége hideg volt. Dzsonghi nézte, ahogy a szemek a tál aljára hullanak, mint a apró, csiszolt kavicsok. Ebben a fehérségben nem volt élet, csak a túlélés makacs ígérete. – Ne menj ki ma – mondta az anyja anélkül, hogy felnézett volna. A hangja rekedt volt a füsttől és a fáradtságtól. – A piacon azt mondják, a katonák már a pályaudvarnál vannak. Mindenkit ütnek, aki él és mozog. Dzsonghi nem válaszolt. Felállt, és a kút felé indult, hogy vizet hozzon. Az udvaron a levegő nehéz volt, mintha a város kollektív szorongása fizikai súlyként nehezedne a háztetőkre. Amikor a vödröt a kútba eresztette, a lenti sötétségből egy pillanatra visszatükröződött az arca – sápadt volt, a félelemtől szinte fehér. A rizs, amit aznap főztek, nem tálakba került. Az utcákon harcoló diákoknak és munkásoknak szánták. Édesanyja nagy, kerek rizsgolyókat formázott a forró szemekből, a tenyere vörösre sült a hőtől. Dzsonghi egy tiszta, fehér pamutkendőbe csomagolta őket. Ez a kendő korábban a hozománya része volt, puha, finom szövésű anyag, amelyet most a harcolók éhségének csillapítására áldoztak fel. Amikor kilépett az utcára, a nap már magasan járt, de a fénynek nem volt melege. Olyan volt, mintha a várost egy vékony, fehér lepel fedné be – a becsapódó könnygázgránátok füstje, amely nem akart eloszlani. A szemét marta a vegyi anyag, a torka kiszáradt. Minden lélegzetvétel fájdalmas volt, mintha apró üvegszilánkokat nyelt volna le. A Geumnam sugárúton tömeg hömpölygött. Fiatal fiúk, egyenruhás diákok, taxisok és piaci árusok. Egy teherautó platójáról egy lány beszélt mikrofonba, a hangja rekedt volt, de tiszta. Dzsonghi a tömeg szélén állt, a fehér kendőbe csomagolt rizsgolyókat szorítva a mellkasához. Úgy érezte, mintha egy idegen testet tartana, valami olyasmit, ami nem hozzá tartozik, mégis az életét jelenti. Egy fiatal fiú lépett hozzá. Nem lehetett több tizenhat évesnél. Iskolai egyenruhájának gallérja fel volt hajtva, az arcát korom és izzadság borította. De a szemei hihetetlenül tágak és fehérek voltak. A szemfehérje világított a koszos arcon. – Nővérke, kaphatok egyet? – kérdezte, és a kezét nyújtotta. Dzsonghi kibontotta a kendőt. A rizsgolyó még langyos volt. A fiú elvette, és azonnal beleharapott. A fehér rizs és a koszos ujjak kontrasztja olyan éles volt, hogy Dzsonghi elfordította a fejét.
Ebben a pillanatban a fehérség nem a tisztaságot jelentette, hanem a sebezhetőséget. A fiú teste, a puha hús a ruha alatt, ugyanolyan könnyen megsérthető volt, mint a rizsszemek a fogak között.
17.
Dzsonghi öccse, Dzsin Szu, harmadéves volt a Chonnam Nemzeti Egyetemen. Az ő szobája a ház hátsó részében volt, egy apró, ablaktalan helyiség, amely mindig könyv- és papírszagú volt. Dzsin Szu nem volt harcos alkat. Véznák voltak a vállai, és vastag szemüveget viselt, amely folyton lecsúszott az orrnyergén. Aznap este, amikor Dzsin Szu nem jött haza, Dzsonghi bement a szobájába. Az asztalon egy nyitott füzet feküdt. A lapok fehérek voltak, a vonalak kékek, mint a visszerek a bőr alatt. Dzsin Szu jegyzetei apró, precíz karakterekkel borították a papírt. Filozófiát tanult, az emberi lélek szabadságáról olvasott. Dzsonghi megérintette a papírt. Hideg volt és sima. Arra gondolt, hogy a papír milyen könnyen ég. Elég egyetlen gyufaszál, és a fehérség fekete hamuvá omlik össze, maga után hagyva a semmit. Vajon a test is ilyen? Vajon az öccse teste is ilyen könnyen elpuszítható? Az egyetem felől lövések zaja hallatszott. Nem folyamatos ropogás, hanem szakaszos, száraz dörrenések, mint amikor a száraz faágak eltörnek a téli erdőben. Minden egyes dörrenésre Dzsonghi teste megfeszült. A fülében dobolt a vér, a szívverése olyan hangos volt, hogy azt hitte, a szomszéd szobában is hallani. Kiment az utcára, figyelmen kívül hagyva anyja zokogását. A sötétségben a város más arcát mutatta. A lámpaoszlopok fénye sárgás volt, de a falakra írt jelszavak fehéren világítottak. Valaki fehér krétával írta fel a betonra: „Ébredj, Kwangju!” és „Nem vagyunk kommunisták, emberek vagyunk!”. A kréta pora még ott volt a földön, a járókelők lába nyomán szétkenődött, fehér csíkokat hagyva az aszfalton. Dzsonghi követte ezeket a nyomokat, mintha egy fonat lenne, amely elvezeti őt az öccséhez. A tartományi hivatal épülete előtt a téren hatalmas máglyák égtek. Nem fával tüzeltek, hanem gumiabroncsokkal és régi bútorokkal. A füst fekete volt és fojtogató, de a lángok magva fehéren izzott. A tömeg a tűz körül állt, az arcok elmosódtak a vibráló fényben. Dzsonghi a sérülteket keresve ment a rögtönzött elsősegélyhelyre, amelyet egy közeli Vöröskereszt-autó mellett alakítottak ki. Itt a fehér szín dominált. Fehér kötések, fehér köpenyek, fehér lepedők. De ez a fehérség már nem volt tiszta. Vörös foltok virágoztak rajta, mint a kora tavaszi kaméliák a havon. A vér sötét volt, szinte fekete az éjszakai fényben, de amint beszívódott a gézbe, világosvörössé, majd rozsdabarnává vált. – Segítsen! – kiáltotta egy orvos, akinek a köpenye az aljáig véres volt. – Fogja ezt a gézt, és nyomja a sebére! Dzsonghi odalépett egy férfihoz, aki a földön feküdt. A hasát érte a lövés. A keze a sebére tapadt, az ujjai között bugyogott a vér. Dzsonghi letérdelt a porba. A fehér gézgolyót a férfi sebére szorította. Érezte a test melegét, a hús lüktetését, és azt a borzalmas, ragadós nedvességet, ami átitatta a textilt. A férfi szemei felakadtak. Csak a szemfehérje látszott, egy tiszta, üres felület, amely már nem tükrözte a külvilágot. Nem látta a tüzet, nem látta Dzsonghit, nem látta a felette álló orvost. Az a fehérség a szemében a távozás színe volt. Az a pont, ahol a lélek elengedi a húst, és belép a csendbe.
18.
Harmadnapra a várost elvágták a külvilágtól. A telefonvonalakat elvágták, a vasúti közlekedést leállították. Kwangju egy szigetté vált a szárazföld közepén, egy olyan hellyé, amelyet a saját országa vett ostrom alá. A halottakat a Sangmu-kwan tornaterembe vitték. Ott volt a gyűjtőhely. Amikor Dzsonghi belépett, a szag azonnal arcul csapta. Nem a bomlás szaga volt az még, hanem a halálé – a vér, az izzadság, az ürülék és a mészpor keveréke. A tornaterem padlóján hosszú sorokban feküdtek a testek. Mindegyikre egy fehér lepedőt terítettek. Olyan volt, mintha a padlót egy furcsa, dimbes-dombos hótakaró borítaná.
A lepedők alól itt-ott kilógott egy-egy kéz vagy egy lábfej. Néhány mezítláb volt, a bőr már szürkéskék, a körmök sötétek. Dzsonghi elindult a sorok között. Minden egyes testnél megállt, és felemelte a lepedő sarkát. Az első egy fiatal nő volt. Hosszú, fekete haja szétterült a fapadlón, mint a tinta a vízen. Az arcát szétverték, az orrnyerge besüllyedt, de a szája kissé nyitva maradt, mintha épp mondani akart volna valamit. A fehér lepedő, ami a nyakáig ért, kontrasztot alkotott a torkán lévő sötét, véraláfutásos nyomokkal. A második egy kisfiú volt. Nem lehetett több tíz évesnél. Iskolai táskája még mindig a teste mellett feküdt. Az ő lepedője tiszta volt, nem volt rajta vér. Úgy tűnt, mintha csak aludna, de a bőre olyan természetellenesen fehér volt, mintha viaszból öntötték volna. Dzsonghi megérintette a homlokát. Hideg volt. Nem olyan hideg, mint a tél, hanem az a fajta abszolút hideg, amelyből már soha többé nem lesz meleg. A tornaterem sarkában egy idős ember ült egy vödör mellett. A kezében egy ecset volt, amellyel mészport szórt a padlóra és a koporsók köré. A mészpor fehér felhőként szállt fel minden mozdulatánál, leülepedve a hajára, a ruhájára, és a halottak lepedőire. – Miért csinálja ezt? – kérdezte tőle Dzsonghi halk hangon, mintha féne felébreszteni az alvókat. Az öreg felnézett. A szempillái fehérek voltak a portól, mintha megöregedett volna az elmúlt órákban. – Hogy elnyomja a szagot – mondta, és a hangja olyan volt, mintha homokot dörzsöltek volna össze. – És hogy tisztán tartsa őket. A mész megöli a férgeket. Nem hagyhatjuk, hogy a férgek egyék meg őket, mielőtt a szüleik megtalálják őket. Dzsonghi nézte a mészport, ahogy lassan lebegett a levegőben, majd rásuhant egy közeli lepedőre. Arra gondolt, hogy ez a fehérség egy álruha. Elrejti a valóságot. Elrejti a hús bomlását, a sebek iszonyatát, a katonák kegyetlenségét. Egy vékony, fehér réteg, amely azt hazudja, hogy minden rendben van, hogy a halál tiszta és békés. De semmi sem volt békés. A falakon kívülről fegyverropogás hallatszott, és a tornaterembe folyamatosan hozták az újabb testeket. Két férfi hozott egy ajtót, amelyre egy újabb áldozatot fektettek. A lepedő, amellyel letakarták, túl rövid volt; a lábak kilógtak. Dzsonghi látta a diákegyenruha nadrágját. A szíve kihagyott egy ütemet. Odarohant. Letérdelt a test mellé, és remegő kézzel rántotta le a lepedőt. Nem Dzsin Szu volt. Egy idegen fiú volt az, de az arca ugyanolyan fiatal volt, a vonásai ugyanolyan finomak. Dzsonghi visszaesett a sarkára, és a levegő zokogássá alakulva tört ki a torkából. Nem a megkönnyebbülés zokogása volt ez, hanem a tehetetlenségé. Mert ha nem is az ő öccse volt, valakinek az öccse volt. Valakinek a fia. Valaki, akinek a teste most a mészporos padlón feküdt, várva, hogy egy fehér lepedő alá temessék.
19.
A negyedik napon a városban elfogytak az élelmiszerek. A boltok zárva voltak, a redőnyök leeresztve. Dzsonghi anyja a konyhában ült, az üres edényeket nézve. Az asztalon csak egy kis üveg tej állt, amit még napokkal ezelőtt hoztak. A tej sűrű volt és fehér. Dzsonghi kiöntötte egy kis tálba. Ahogy a fehér folyadék a kerámiához ért, eszébe jutott a szoptatás. Eszébe jutott a szomszédasszony, asszonyi nevén Sun-ja, aki egy kéthónapos csecsemővel maradt magára, miután a férjét az első napon elvitték a katonák. Dzsonghi átment Sun-jához. A ház csendes volt, szinte kísérteties. Sun-ja a szoba sarkában ült, a babát a mellére szorítva. A csecsemő sírt, de a hangja gyenge volt, mint egy kismacska nyávogása. – Nincs tejem – mondta Sun-ja, amikor Dzsonghi belépett. A szemei alatt mély, fekete karikák sötétlettek, az arca beesett volt. – Elapadt a félelemtől. Amikor a lövéseket hallom, a mellem megkeményedik, és semmi sem jön ki belőle. Csak egy kis vizes, sárgás folyadék. Nem fehér. Nem az a jó, sűrű tej. Dzsonghi letette a tál tejet a földre. – Ezt hoztam. Hátha segít. Sun-ja ránézett a tálra, de nem mozdult. – Meg fogunk halni, ugye? – kérdezte halk, monoton hangon. – Mindannyiunkat megölnek. Azt mondják, a tankok már a város határában vannak. Bejönnek, és mindenkit eltaposnak. A babát is. Dzsonghi nem tudott mit mondani. Odalépett, és leült Sun-ja mellé. Elvette a csecsemőt a karjaiból.
A kisbaba meglepően könnyű volt, mintha nem is húsból és csontból lenne, hanem csak papírból és levegőből. A szája apró, rózsaszín kör volt, amely kétségbeesetten kereste a táplálékot. Dzsonghi az ujját a tejbe mártotta, majd a baba szájához tette. A csecsemő mohón szopni kezdte az ujját. A fehér folyadékcsepp eltűnt a torkában. Dzsonghi újra és újra megismételte a mozdulatot. Nézte, ahogy a fehér tej az ujjáról a gyermek testébe vándorol, válik életévé, vérré és hússá. Ebben a pillanatban a fehérség a megmaradásért folytatott küzdelem szimbóluma volt. Ellentéte a fegyverek fekete acéljának, a katonai bakancsok sötét bőrének. A tej puha volt, folyékony és tiszta, de olyan gyenge a nehézgéppuskákkal szemben. Mégis, ez a gyenge fehérség volt az egyetlen dolog, ami szembeszállt a pusztítással.
20.
Május huszonhatodikának éjszakáján a tartományi hivatalban maradt diákok tudták, hogy eljött a vég. A hadsereg ultimátumot adott. Mindenkinek el kellett hagynia az épületet, különben támadnak. Dzsin Szu aznap este hazajött. Nem maradt, csak néhány percig. Az arca megváltozott; már nem az a félénk egyetemi hallgató volt, aki a könyvei felett görnyedt. A szemeiben egy hideg, megváltoztathatatlan elszántság égett. – Miért mész vissza? – zokogott az anyja, a lábát átkarolva. – Meg fognak ölni! Kérlek, maradj itt! Bújj el a pincében! Dzsin Szu gyengéden, de határozottan bontotta ki anyja kezeit. – Ha mindannyian elmegyünk, anya, akkor ki fog tanúskodni arról, ami itt történt? Ki fogja elmondani, hogy nem voltunk bűnösök? Valakinek ott kell maradnia. Dzsonghi elkísérte az kapuig. A sötét utcán megálltak. Dzsin Szu a zsebéből egy összehajtott anyagot vett ki. Fehér volt. Egy egyszerű, fehér pamutvászon darab, amelyet valószínűleg egy lepedőből vágtak ki. – Ha vége van – mondta Dzsin Szu, és Dzsonghi kezébe adta a textilt –, és ha látsz minket… tedd ezt ki a kapura. Hogy tudják, itt nincs több fegyveres. Hogy ne lőjenek a házra. – Dzsin Szu… – suttogta Dzsonghi, de a fiú már megfordult, és futni kezdett a sötétben a Geumnam sugárút felé. A fehér vászon ott maradt Dzsonghi kezében. Hideg volt, és nehéz, mintha maga az öccse sorsa sűrűsödött volna bele az anyagba. A fehér zászló a megadás jele. De Kwangjuban a fehér zászló valami mást is jelentett: a tisztaság megőrzését a mocsokban. Azt a vágyat, hogy az ember ember maradhasson akkor is, amikor a körülötte lévő világ állattá válik. Dzsonghi visszament a házba. Nem aludt. Az ablaknál ült, a fehér vásznat a térdén tartva. Az anyja a földön feküdt, a feje alá gyűrt párna átázott a könnyeitől. A csend nehéz volt, mint a vihar előtti levegő. Hajnali háromkor kezdődött. A tankok lánctalpainak csikorgása rázta meg a földet. Olyan hang volt ez, amely a csontokon keresztül hatolt be az emberbe, nem a fülön át. Aztán jöttek a fegyverek. A gépfegyverek szaggatott, dühös ugatása, a gránátok robbanása. A sötét égboltot időről időre fehér fénycsíkok szelték át – a nyomjelző lövedékek, amelyek úgy néztek ki, mint a lehulló csillagok, de halált hoztak magukkal. Dzsonghi lehunyta a szemét. Minden egyes lövésnél elképzelte az öccse testét. Elképzelte, ahogy a golyó átfúródik a bőrön, a fehér ingen, amit viselt, ahogy a fém szétszakítja az izmokat és a csontokat. A test olyan törékeny. Miért hitték azt, hogy a szavak, a gondolatok megvédhetik őket a fém erejétől? A harc nem tartott sokáig. Hajnalra a lövöldözés elcsendesedett. Csak a tankok motorjainak morgása maradt, és a távoli hangszórók, amelyek felszólították a lakosságot, hogy maradjanak a házaikban. Dzsonghi felállt. A lábai engedelmeskedtek, bár nem érzett bennük erőt. Kiment az udvarra, és a fehér vásznat a kapura kötözte. Az anyag mereven lógott a szélcsendben. Fehér volt, vakítóan fehér a korareggeli szürkeségben. Egy jel a győzteseknek: Itt már nincsenek élők, akik harcolnának. Itt már csak a gyász van.