28
Néhány eseménytelen hét után a csendőrök újra a vizsgálóbíró asszony elé vezettek. Megbilincselve. Valóban kellemetlen. Csendőr kisérettel igen kellemetlen a törvényszék folyosóin és lépcsőin találkozni az emberekkel. Különösen az újságírókkal. Mert ott voltak, és sokan. Nem tudom, hogyan értesültek, de vártak a fényképezőgépiekkel. Nemcsak a helyi újságoktól, de a fővárosból is. Miért? Misztérium. Szó sem lehetett arról, hogy velem beszéljenek, nem Amerikában voltunk. Klik-klak Kodak, csak erre volt idejük, mikor a bíró siralmas irodájába mentem és onnan kijöttem.
E két esemény között kellett elviselnem ügyvédem társaságában az előző alkalommal is már feltett kérdéseket. Mintha a két alkalom között, több hét alatt, valami változhatott volna. Vezérmotívumként jött vissza a kérdés; miért gyilkoltam meg a fiatal és ártatlan Haroun al Rachid urat? Tolvajként soha nem említették nevét, senki nem beszélt a betörésről, csak brutalitásomról és gyilkos vágyamról, agyonütni egy fegyvertelen embert. Önvédelemről szó sem lehetett a törvények szerint. Talán a századokkal ezelőtt készült törvény törvényhozói, valószínűleg soha nem halottak a magántulajdonról és annak sérthetetlenségéről, ami normális az angol-szászoknál.
Valójában semmi nem volt a védelmemre. A birónő őszinte meggyőződése, ami igazságszolgáltatásunk szempontjából érvényes, hogy antiszemita voltam, meg gazdag, a bizonyítékról nem beszélve, hogy beismertem vétkemet. Bevallottam, beismertem, és aláírtam. Arról nem beszélve, hogy én hívtam a csendőröket.
Találkoztunk a semmiért. A bírónő az idejét vesztegette, a csendőrök, én, az ügyvéd, az újságírók, mindenki. Mert nem volt mit mondanom! De követni kellett a kötelezően szentesitett adminisztrációs előírásokat.
Tíz nappal később ügyvédem jelezte, hogy ideiglenes szabadlábrahelyezési kérelmemet visszautasították. Az igazságszolgáltatás számára veszélyes bűnöző voltam. Ügyvédem sajnos nem talált még egy vessző hibát sem a törvényszéki írnok jegyzőkönyvében, ami mindent érvénytelenített volna formai hiba miatt. Érvelése, hogy Lucy gyereket várt, semmit nem segített. Sőt. A szabadlábrahelyezéssel foglalkozó bíró hidegen megállapította, hogy Lucy nem a nejem, és semmi bizonyitéka nincs annak, hogy én vagyok a gyerek apja.
Nem mondok semmit, de gondolom, hogy jobban tenném, ha örökbefogadnék egy gyereket Haitiből, hogy apaként elfogadjanak.
29
Ma éjjel elkerült az álom. Most először fogtam fel, hogy milyen helyzetben vagyok. Idáig az volt a titkolt meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás kedvenc kifejezésével éljek, hogy végeredményben ártatlan vagyok. Valójában, még most sem tartom magam bűnözőnek! Este nem azzal az elhatározással feküdtem le, hogy később agyonverek valakit. Semmi erőszakot nem terveztem más férfi, nő vagy gyerek ellen! Nem akartam senkinek a pénzét vagy más értékét megkaparintani! S mindezek ellenére bűnöző voltam a törvény szemében.
Az ágyban fekve néztem a fényfoltot a falon, és rájöttem arra, hogy valóban, néhány éves börtönbüntetés jár a tettemért.
Istenem, hogy milyen ökör voltam e nyár végi éjszakán! Milyen hülye reflex volt gondolkodás nélkül hívni a csendőröket! Hogyan lehet, hogy nem gondoltam apám szavaira, hogy ne bízzak az igazságszolgáltatásban? Ha egy kicsit gondolkodom, módomban áll eltüntetni a holttestet! Végtelen erdő öleli a házat. Soha senki nem járt a kerítés másik oldalán. Soha senkit nem láttam. Ott sem út, sem ösvény, se gomba, soha egyetlen paraszt vagy turista nem kalandozott a fenyők közé. Nyomtalanul eláshattam volna. Nincs szomszédság sem. A kápolna és a temető előtt vezető útról alig látható a ház, és a kert a ház mögött láthatatlan. Sírt áshatnék a kerítés fala tövében még fényes nappal is.
Ez lehetséges volt, s így rengeteg ma megoldhatatlan problémától szabadultam volna meg. De semelyik irányba nem forgott agyam. Láthatóan semmi bűnöző tehetségem nem volt. Tehetség és hajlam. Nem úgy gondolkoztam, mint a bűnözők. Szegény fiatalemberként sem gondoltam, hogy éjfélkor megtámadok valakit az utcasarkon, vagy kifosztok egy üzletet, hogy autót vegyek. Tizenhat éves koromban nem sandítottam öreg, szatyrukat vonszoló nagymamákra, hogy 20 frankért leszakítsam táskájukat. Mert akkor még frankban számoltunk. Nem, soha nem gondolkoztam így. Ez volt a magyarázata, hogy miért hívtam a csendőröket, és miért vagyok most itt.
De semmi értelme a múltról álmodozni. Wells időgépét még nem találták fel. És ilyen gép nélkül semmi lehetőségét nem látom, hogyan mászok ki ebből a csapdából.
Az igazságszolgáltatás nem engedélyezte ideiglenes szabadlábra helyezésemet, mert Lucy nem volt a feleségem. És ha elvenném? Nincs tiltva a házasság a börtönben, ha nem tévedek. Még ha nem is leszek ideiglenesen vagy végleg szabad Lucy és gyermeke biztonságban lesznek. Nemcsak halálom után, hanem már most.
Holnap. Holnap felhívom az ügyvédet, hogy elindítsa a házassághoz szükséges folyamatot.
30
Az ügyvéd jónak találta a gondolatot. Megtette a szükséges lépéseket a vizsgálóbíró nőnél az engedélyekért. Szerencsére a személyes véleménye, szimpátiája vagy ellenszenve nem akadályozhatta meg a házasságot.
Nyugodtan vártam. Az engedélyek, a papírok, az orvosi vizsgálat a fogházban, aránylag gyorsan megkaptam és megtörtént. És csak most, amikor minden megindult és folyamatban volt, kezdtem valóban gondolni a házasságra. Válásom óta soha nem gondoltam komolyan rá. Az első alkalommal fiatal voltam. Most nem.
Nem érzelem kérdése volt. Lucyt őszintén szerettem, szerelmes voltam, de soha nem gondoltam a házaséletre. Nagy különbség együtt tölteni az éjszakát mikor kedvünk van rá, vagy kötelezően éjjel-nappalt együtt tölteni, függetlenül a kívánságtól. Az első helyzet csak testi intimitás, a második bensőséges intimitás.
Kezdetben minden szerelmi kapcsolatban, ha nem tévedek, állandóan együtt szeretnénk lenni. Éjjel és nappal. És mivel ez általában lehetetlen, a vágy érintetlen marad. Legalábbis egy ideig. Soha nem voltam beteg, vagy nem volt gyomorrontásom egy szeretőm jelenlétében, és mondhatom, nekik sem! Mikor havibajuk volt, a találkát elodázták valami elfoglaltságra hivatkozva. Nem ismerték emésztési zavaraimat, csak az orvosom, és társaságukban nem ültem a trónon félórát, egy könyvet vagy újságot olvasva. Ezek az intimitások kizárt dolgok voltak, ha együtt voltunk. A házasságban kötelezően belépünk a mindennapi életközösségbe. És itt volt a kisbaba is. Apa lettem, lesz belőlem. Családapa. Meghatalmazott családapa a jelenlegi helyzetben, mert távol leszek. Távoli apa a törvény szemében, de a valóságban messze minden személyi és fizikai kapcsolat nélkül. Szerencsére Lucy és a gyerek pénzügyi biztonsága biztosítva van.
Nem mondhatom, hogy unatkozom. Fizikailag nem csinálok mást, mint tapogatom gépem billentyűit. Csak szellemi elfoglaltság, ha szelleminek nevezhetjük elmélkedéseim sorsomról. Az esküvőre gondoltam és a gyerek születésére. Mondhatom, hogy azonnali események voltak. Csal néhány hétre volt szükség, hogy megvalósuljanak. Szabadlábra helyezésem bizonytalan volt, és a büntető per távoli. A perek elhúzódnak nálunk, mert állítólag nincs elég bíró, a rendszer tétovázó és archaikus. A bűnügyi dosszié még nem volt teljes. A nyomozást folytatta a bíró, amint mondani szeretik, és eltemette más dossziék alatt. Láthatóan elfelejtettek. Az újságok is. Újabb bűnügyek, politikai és művészeti események, a Nobel-békedíj kiosztása, ami valójában senkit sem érdekel, egy államcsíny Afrikában, egy szokásos tüntetés valamiért a République és Nation között, árvizek, a behavazott Európa, a politikai ellenzék egyik alfőnöke arra kérte a miniszterelnököt, hogy kérjen bocsánatot a franciáktól, mert havazott, és a városi önkormányzatok nem tisztították meg időben az utakat. Egy szó mint száz, forgott a föld, és engem elfelejtettek. De én nem felejtettem el magam. A pillanatban mikor a házasságom valósággá változott, létezési aggodalmaim is megnövekedtek.
Néhány hónap alatt egész életem megváltozott.
Már nem álmodoztam a nyugdíjról. Megváltoztak a jövőbe irányuló gondolataim. Régebben a pénzhiány volt, most meg a túl sok pénz okozott gondot. A világ kinyilt előttem és majd azonnal bezárult. Szerelmi életem is megváltozott. Néhány hó alatt meggazdagodva, megvádolva, börtönben ítéletet várva, úton a házasság és apaság felé.
31
Férj és feleség lettünk.
Ma este korán eloltottam a lámpát. Se rádió, se tévé. Elnyúltam az ágyon a félhomályban, hogy nyugodtan újra átéljem a felejthetetlen napot.
Egy ideiglenes esküvői teremnek átalakított irodában az anyakönyvvezető a háromszínű szalaggal a mellén, és az aláírásra váró nagykönyv várt bennünket. Két tanú, az ügyvédem és egy szimpatikus fogházőr. Lucy az ügyvéddel érkezett vonaton, és világos ruhája nem rejtette állapotát. Attól féltem, hogy szétrobban, és arra gondoltam, hogy ikreket hord, de szép volt. Nagyon szép!
A ceremónia gyorsan lezajlott. A szokásos kis beszéd valójában nevetséges volt helyzetünkben. Az aláírások, a gratulációk, s én néhány percig a feleségem közelében voltam, csak annyi ideig, hogy felszippantsam parfümje isteni illatát: Dior, „J’adore” – amit valóban imádok, – mert a vonat, amivel hazautazott, nem várakozott. Helyzetében ajánlatos volt Párizsban maradni.
Ez volt a nászéjszakánk.
Én itt, ő ott. Valódi nászéjszakánk már korábban átéltük, de abban az időben nem tudtuk még, hogy az volt az. Akkor egy véletlen találkozás természetes befejeződése volt. Soha nem képzeltem ilyen esküvőt. Fiatal voltam az első alkalommal, és vagy tíz fiú és leánypajtás ült velünk a kis étteremben a házasságot ünnepelni. A nejem és én a hivatalos, háromnapi szabadságot élveztük. Pénz egy vagy kéthetes nászútra nem volt. Ma földkörüli útra mehetnénk, ha nem lennék itt bezártságra ítélve, Lucy állapotáról nem beszélve.
Valóban hiányzott. Ma sokkal jobban, mint más napokon. A parfüm illata bennem maradt, és elnehezülése nem rontotta le az érzéki pin-up képét, akit megismertem, mikor még szabad voltam. Vágytam utána, hasát érinteni, érezni a rejtőzködő kis életet. Soha, egyetlen napot sem vettem részt a gyermekvárásban. Lucy hiányzott és vágytam utána. Nem érzéki vágy volt. Ittlétem óta még véletlenül sem gondoltam szexre. Kívántam, mert az volt az érzésem, hogy összetartozunk. Később útjaink elválnak majd talán, és ismét idegenek leszünk egymásnak, mint annyi sok házaspár. De most, e pillanatban egységet formálunk. Éreztem, tudtam ezt.
Indulás elött rámnézett és tekintetéből kiolvastam, hogy boldogtalan.
Gondoltam rá, elképzelve otthon. Nem sikerült. Őt könnyen elképzeltem. Lehunyt szemeim elött láttam törékeny alakját, mint mikor megismertem. Belém rögződött régi kép. Sajnos nem voltunk együtt az elmúlt hónapokban. Ez volt a helyzet új lakásunkkal is. Falai közt olyan kevés időt töltöttem, hogy nem volt időm megszokni a bútorok helyét, a szobákat. Semmi megszokás nem kötött ahhoz a lakáshoz. A vidéki ház, ahol letartóztattak, az más. Behunytam a szemem, hogy máris ott legyek.
Minden sarkot ismerek, tudom, hol vannak a dolgaim. Becsukott szemekkel képes vagyok megmondani az olló helyét a konyhában, vagy a zoknikat a hálószoba szekrényében.
Lucyra gondolva megtaláltam őt a régi otthonban, ahol együtt éltünk egy ideig az új, elegáns lakás vétele elött. A valóságtól eltérő régi emlékekkel kellett megelégednem.
Szomorú nászéjszaka volt.
32
Harmadszor utasították el szabadlábra helyezésem kérelmét. Pedig nős voltam. Az ügyvédek szerint a biztonságomat akarta védeni a birónő, ezért tartott elzárva. Attól féltek, hogy áldozatom családja bosszút akar állni. Talán igen, talán nem. Ami engem illet, biztos voltam abban, hogy a jövőben testőreink lesznek. Pillanatnyilag sajnos, semmit nem lehetett tenni a bírósági határozat ellen. Az idő múlt és tudtam már, hogy Lucy egyedül fog lebabázni, nélkülem. Pedig úgy vágytam velük lenni ott, és szoros kapcsolatot teremteni hármunk között.
Nehéz volt a várakozás az utolsó napokban. Ekkor és ebben az időben gyűlöltem meg a vizsgálóbíró nőt, és a tévelygő, agyon politizált igazságszolgáltatásunk. Bíróink egy érinthetetlen kasztot formáltak. Igazságszolgáltatásunk tele volt elrontott ügyekkel, téves ítéletekkel. Egyesek világszerte ismertek, mint a Dreyfus ügy. Mások csak nálunk szereztek hírnevet, de hasonló tévedések, és az ítéletek mögött számtalan válaszoltalan kérdés és kétely maradt. Seznec, Ranucci is talán. Patrick Dills, a nagy port felverő Dominici ügy, Outreau és Grégory Willemin és a kis bíró. Mert az újságírók nálunk sokszor „kis bírónak” hívják kedveskedve a nagy ügyeket kivizsgáló bírókat. Vagy Bruay-en-Artois, és „Omar megöl” Omar Haddad. Nem beszélve a visszaeső bűnözőkről, az emberrablókról vagy nőket erőszakoló kéjgyilkosokról, akik néhány év után kiszabadulnak, hogy majdnem azonnal újra folytassák bűncselekményeiket.
Az angoloknál már több mint három évszázada létezik a Habeas Corpus. Nálunk csak beszélnek róla. Itt még mindig a személyes meggyőződés foglalja el a tárgyi bizonyítékok helyét. Velem kapcsolatban semmi probléma nem volt. Hála vallomásomnak, a bizonyíték létezett. Az ok volt a probléma. A birónő személyes meggyőződése az volt, hogy azért öltem meg áldozatomat, mert arab volt. Ítéletét politikai véleményei befolyásolták.
Végre megtörtént, amire vártam. Az évvégi ünnepek után az igazgató egyik asszisztense átadta a klinika üzenetét:
„Tegnap este 9 óra 26 perckor felesége egy 49 centiméteres és 3,600 kilós kislánynak adott életet. Mindketten jó egészségnek örvendenek.”
Rideg, hivatalos üzenetté vált gyerekünk születése. Nem voltam jelen személyesen megosztva Lucyval az erőfeszítést, helyette valaki személytelen üzenetét kaptam meg. És jogomban volt megköszönni az adminisztrációt kedves emberiességéért. Nem látogathattam meg őket, minden más apához hasonlóan. Nem fényképezhettem az újszülöttet és anyját. Időben még csak nem is tudtam, amikor a szülés megindult.
Elhitetik, nem voltam boldog.
Egy héttel később ügyvédem hozta el a képet, amit nem én vettem fel. Egy hivatásos fényképész készítette, így láthattam a lányomat. Senkire sem hasonlított az anyján kívül, mivel lány volt. Nem találtam különösen szépnek sem, ellentétben a szülőkkel, akik világszépnek találják kisbabájukat. Később, talán. Persze, aranyos volt. A világ minden kisbabája aranyos. Kis arcocska, elmosódott vonások, nagy kék vagy zöld szemek, és egy kis világos moha a haj helyén. Lehetetlen a valódi szint ismerni, később talán. Szerencsére kicsi, a fejéhez lapuló fülei voltak, nem álltak el, mint az enyéim. Képesek egy kalapot tartani. És látni a gyufaszál ujjacskákat a jávai táncosnők mozdulatával a feje körül, csókolni kívántam őket.
A helyzetem még rosszabb volt, mint azelőtt. Börtönben egy bűnért, ami nem volt bűn, és apa lenni távol a kisbabától.