Makayla csak másnap ment vissza Tábornokhoz, hogy beszámoljon a beszélgetésről. De nagy kerülőkkel ment, önmagát többszörösen ellenőrizve, hogy nem követi-e valaki? Nem bízott a KBE-s tisztben, de lassan már saját magában sem.
A Tábornokhoz érve egyből a tárgyra tért a köszönés után.
– Tegnap megvolt a találkozó. Gondolom Gróf és Medve már beszámoltak róla.
– Valóban. – biccentett amaz. – De csak nagy vonalakban. Úgyhogy foglaljon helyet és jöhet a hosszabb változat.
– Rendben. – ült le Makayla, majd egy nagy sóhaj után kezdett csak bele a mondanivalójába. – Előre bocsátom, hogy túl nagy volt a szám, és úgy tűnik, nem nekem való a hírszerzés… Szinte semmit nem tudtam meg a KBE-s tiszttől, amit ő maga ne akart volna elmondani nekem, és a dzsúdóval megtanult önuralmamat is nagyon nehéz volt megőriznem, mikor legtöbbször inkább átnyúltam volna az asztal felett, hogy jól bemossak neki…
– Az önismeret is fontos dolog ám, és sokszor kellemetlen helyzetekben derül ki, mit is bír az egyéb és mit hoz ki belőle!
– Köszönöm, Tábornok. Én most csalódtam a saját teljesítményemben.
– Előfordult már mással is. A kérdés az, hogy hajlandó fejlődni, vagy a homokba dugja inkább a fejét?
– A fejlődést választom, az célravezetőbb.
– Jó válasz.
Kis csend telepedett rájuk. Makayla végiggondolta az előző napi beszélgetést, aztán megszólalt:
– Akkor jöjjön az, amit Smith ajánlott…
Belefogott, és ha nem is szóról-szóra, de a lényegét tekintve pontosan visszamondta a KBE-s tiszt előző napi ajánlatát. Amikor befejezte, újra csend telepedett rájuk: mind a ketten az elhangzottakat gondolták át. Végül a tábornok szólalt meg hamarabb.
– Maga kapta az ajánlatot, Makayla. Mi a véleménye róla?
– Őszintén? Még ha sajnálom is a karrieremet élsportolóként, a becsületemet nem adnám oda a karrierért. Ezen nincs mit meggondolnom: én ugyan el nem fogadom Smith ajánlatát, hacsak parancsba nem kapom öntől, hogy fogadjam el! Tudják, hogy közel sem olyan elfogadottak, mint amilyennek látszani szeretnének, ezért megbecsült, elfogadott és jó hírű emberek és szervezetek hátán szeretnének felkapaszkodni, hogy tisztességesebbnek látszódjanak. Én ehhez nem akarom a nevemet adni. Pláne nem úgy, hogy cserébe megvesztegetéssel segítenének jobb helyezésekhez, mint amit ténylegesen fel tudnák mutatni. Köszönöm, ebből nem kérek. Csak akkor vagyok rá hajlandó, ha parancsba kapom, de akkor sem jó szívvel – bukott ki a nőből a véleménye, amelyen már előző nap óta rágódott.
– Karakán vélemény. – biccentett egyet a fejével a tábornok a nyomaték kedvéért. – De most arra lennék kíváncsi, hogy ha nem szervezetük volna be, ha nem a Haderő tagjaként kapja tőle ezt az ajánlatot, hanem idézőjelben „csak” élsportolóként, akkor hogyan válaszolt volna neki erre az ajánlatra?
– Kemény kérdés. – Makayla elgondolkodva nézett először a tábornokra, majd lassan az ölében fekvő kezeire tévedt a tekintete. Az alsó ajkát beharapva gondolkodott mintegy másfél-két percig. Azután egy sóhaj kíséretében újra felnézett a válaszra még mindig türelmesen várakozó tábornokra. – Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy ha az életben nem kerültem volna kapcsolatba a Haderővel és Smith nem említi a „kenőanyagot”, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül elfogadtam volna az ajánlatát… És ezért merhetetlenül szégyellem magam, hogy ezt kellett kimondjam, de úgy érzem, hogy így cselekedtem volna…
– És ha akkor is szóba került volna a megvesztegetés?
– Akkor biztos, hogy nem vállaltam volna! A megvesztegetés vagy bármilyen szinonimái nekem olyanok, mint a bikának a vörös posztó. „Red flag”, ahogy manapság mondják, figyelmeztető jel, amit észre kell venni és tudni, hogy ideje lelépni. Szóval a megvesztegetési rész nélkül a Haderő előtti énem sajnos igent mondott volna, de a megvesztegetési részt is hallva biztos vagyok benne, hogy elutasítottam volna az ajánlatot.
Újfent csend telepedett rájuk, a beszélgetés során már sokadszor. Makayla úgy érezte, hogy egyelőre nem szolgálta meg a belé vetett bizalmat és majdnem egy évi kiképzést. a saját véleménye szerint pocsékul teljesített, és mindennek tetejében még kompromittálóan is nyilatkozott arról, hogy miként cselekedett volna. Sóhajtott egy nagyot és lassan fújta ki a levegőt. De nem volt hajlandó elengedni a szemkontaktust a tábornokkal, hiszen látni akarta, ha a tábornok a legkisebb árnyék is átsuhan, amivel őt minősíti. Tudni akarta, mit gondol róla a másik, de kérdezni nem mert, mert úgy érezte, ahhoz nincs joga…
– És ha most parancsba adnám magának, hogy vállalja el és próbáljon meg tűzközelbe kerülni a KBE-nél…?
– Ha parancsba adja, tábornok, akkor megteszem! – sóhajtott egy nagyot Makayla, aztán folytatta: – Még akkor is, ha utána utálni fogom magamat miatta egész életemben. De a munka az első, és ha így segíthetek a Haderőnek, akkor már hívom is Smith-t.
– Nyugalom, Makayla! Ez az elkötelezettség tetszik. De ha ezt tényleg parancsba adnám magának, valószínűleg csak kevés információt tudna szerezni nekünk, hiszen valószínűleg versenyről versenyre járna, hogy öregbítse a KBE hírnevét. Véleményünk szerint még csak a közelében sem lenne semmilyen érdemi hírforrásnak. Ez idáig követhető?
– Véleményünk szerint? Gondolom Gróf nem tart képesnek a feladatra… – nézett bosszúsan a tábornokra a nő, és a hangjában inkább megállapítás volt, semmint kérdés.
– Ennek ehhez semmi köze! Smith tegnapi monológjának nagyját hallották a kiképzőid és elmondták nekem. Megbeszéltük az ajánlatot, és abban maradtunk, hogy nem éri meg a kockázatot. – jegyezte meg a tábornok rendíthetetlen nyugalommal.
– Nélkülem? Nekem nincs is beleszólásom? – Makayla egy lélegzetnyi szünet után tette fel a kérdését, és hallatszott a hangján, hogy erősen próbálja moderálni magát. Ezt a próbálkozást a tábornok egy gyors, futó mosollyal jutalmazta, mielőtt válaszolt volna rá:
– Elviekben nincs, hiszen én osztom be magát feladatra. De a döntés ugyanaz, mint amit maga is mondott, hogy nem vállalná, csak ha parancsba adom. Nos, még véletlenül sem adom parancsba.
Makayla megint sóhajtott, de ezúttal ez mélyről jött és a megkönnyebbülés jele volt.
– Köszönöm, tábornok. Talán tényleg nem lett volna nekem való feladat…
– Nekem más a véleményem. Szerintem a maximumot hozta volna ki magából, de ez a feladat nem éri meg a ráfordított energiát, mert nem kecsegtet elég sok információval. Szóval ez nem személyes…
– De…? – Makayla nem tudta megállni a kérdést, mert annyira érezni lehetett, hogy a tábornok még nem mondott el mindent.
– De ha nemet mond vagy fel sem hívja, onnantól Smith gyanakodni fog magára. Úgyhogy öt napja van felszámolnia a civil életét: a lakását el kell adnia, mert tudják a címet és az támadási pontot jelent. Megoldható?
– Megoldom, tábornok!
Megint csend telepedett rájuk, de ezúttal a férfi volt az, aki hamarabb szólalt meg, miután fél percig a nő reakcióit figyelte.
– Helyes. Egyre katonásabban viselkedik. Jól van. És keressen egy ingatlanközvetítőt.
– Köszönöm, uram. Így fogok tenni.
– Helyes. És öt nap múlva új korszak kezdődik az életében: végleg beköltözhet a titkosított bázisunkra.
– Köszönöm uram! – mosolyodott el Makayla. Végre úgy érezte, hogy megbíznak benne, és ez rég nem tapasztalt megelégedettséggel és örömmel töltötte el.
A tábornok viszonozta a mosolyát. Jó emberismerő lévén felismerte, hogy a nő elhivatott, még ha egyelőre van is még mit csiszolni a tudásán.
— folytatása következik —