25.
A gleccser lábától egy nyírfaerdő indul el lefelé a völgyben. A fák törzse fehér, fekete barázdákkal, mintha valaki tintával írt volna rájuk titkos, olvashatatlan üzeneteket.
Itt olyan csend van, ami szinte anyagszerű. Nem a hangok hiánya ez, hanem egy sűrű, nehéz köpeny, ami rátelepszik a vállra.
Ha megállok, hallom a saját szívverésemet. Olyan hangos, mintha egy idegen dobolna a fülem mellett. És hallom a nyírfák ágainak finom, száraz koccanását, amikor a szél megmozdítja őket. Olyan ez a hang, mint a csontok zörgése.
A nyírfaerdőben nincs semmi felesleges. A levelek már régen lehullottak, elrothadtak a hó alatt, csak a tiszta, függőleges vonalak maradtak. Fehér és fekete. Élet és halál. Olyan egyértelmű itt minden, testvérem. Miért nem tudtam én is ilyen egyszerűen elfogadni azt, ami történt? Miért keresem még mindig a szavakat, amikor a szavak már régen elvesztették a jelentésüket?
Leülök egy kidőlt nyírfatörzsre. A fa kérge hideg, de selymes. Emlékeztet a pizsamád anyagára, arra a kimosott, puha pamutra, amit a kórházban viseltél. Az utolsó napokban már nem akartál semmit magadon elviselni, ami durva vagy nehéz volt. Csak a legpuhább dolgokat kérted. Azt mondtad, a bőröd olyan lett, mint az üveg: ha valaki túl erősen ér hozzá, megreped.
Nézem a nyírfák közötti ürességet. A csend itt nem üres. Tele van azzal, amit nem mondtunk ki. Azokkal a mondatokkal, amiket visszanyeltem, mert azt hittem, van még időnk. Azt hittem, a következő tavasz, a következő év majd lehetőséget ad arra, hogy elmondjam: félek. Félek nélküled létezni. Félek, hogy ha te elmész, én leszek az, akinek emlékeznie kell mindenre, és az emlékezés túl nehéz teher egyetlen embernek.
Most a nyírfák tartják ezt a terhet helyettem. Állnak a hóban, mozdulatlanul, és hallgatnak. Ők tudják, hogyan kell túlélni a telet anélkül, hogy panaszkodnának. Megfagynak a sejtjeik, leáll a keringésük, mégis talpon maradnak. Én miért nem tudok így állni? Miért hajlongok minden apró emléktől, mint a nádszál a viharban?
26.
A téli nap sugarai áttörnek a nyírfák ágai között. Nem világítják be az egész erdőt, csak keskeny, határozott fénypászmákat rajzolnak a földre. És ebben a fényben hirtelen láthatóvá válik valami, ami eddig rejtve volt.
Milliónyi, apró, csillogó porszem lebeg a levegőben. Nem esnek le, és nem emelkednek fel; csak lebegnek a hideg szobában, amit ez a völgy jelent. Úgy fénylenek, mintha pici, mikroszkopikus gyémántok lennének, vagy egy felrobbant csillag maradványai. Lassú, körkörös táncot járnak a fénysugárban. Mindegyiknek megvan a maga útja, mégis együtt mozognak, egy láthatatlan áramlatot követve.
Nézem őket, és arra gondolok, hogy talán mi is ilyenek vagyunk. Csak porszemek, amiket egy pillanatra megvilágít a létezés fénye, aztán újra belehullunk a sötétségbe, ahol senki sem lát minket. Te most már a sötét sávban vagy, testvérem. Ott, ahová ez a téli fénysugár nem ér el. De vajon te is ott lebegsz még? Vajon a testedből maradt hamu, ami a széllel szétrepült, most is itt van valahol ebben az erdőben?
Kinyújtom a kezem. Megpróbálok elkapni egyet a csillogó porszemek közül. De amint az ujjaim belépnek a fénysugárba, megváltozik a levegő áramlása, és a porszemek ijedten rebbennek szét a kezem elől. Nem lehet megtartani őket. Ahogy téged sem lehetett.
Olyan különös ez a fénysugár. Megmutatja a tisztaságot, de megmutatja a koszt is. Azt a sok apró, levált hámsejtet, textilrostot, port, ami a világot alkotja. A kórházi szobában is mindig ez volt. Amikor délután beütött a nap az ágyadra, láttam a levegőben lebegő port. Te olyankor mindig lehunytad a szemed. Azt mondtad, zavar, hogy látod, mennyire tele van a világ törmelékkel. Te a tisztaságot szeretted volna. A makulátlan, fehér csendet.
Most megkaptad. Itt, ebben a nyírfaerdőben, a gleccser kék árnyékában semmi sem koszos. Minden megfagyott, minden konzerválódott. A tisztaság itt egyenlő a halállal.
27.
Most elértem a szöveg legnehezebb részéhez. Ahhoz a pillanathoz, amit azóta hordozok magamban, mint egy forró követ, mióta lehunytad a szemed. Nem beszéltem erről senkinek. Anyánknak sem, aki azóta is csak ül a konyhában, és a teásbögre szélét simogatja az ujjaival, mintha tőle várná a választ.
Ott ültem az ágyad mellett. Az éjszaka legmélyebb órája volt, az a harangjáték utáni időszak, amikor a kórház folyosóin kialszanak a nagy fények, és csak a nővérpult zöldes monitorai világítanak. A gépek, amik addig pittyegtek, már le voltak kapcsolva. Nem volt értelme tovább kínozni a testedet.
A lélegzeted megváltozott. Már nem az a ritmusos, mély alvási hang volt, amit gyerekkorunkból ismertem, amikor egy szobában laktunk, és a sötétben hallgattam, ahogy lélegzel, hogy ne féljek a szellemektől. Ez a lélegzet szakadozott volt. Száraz. Mintha a tüdőd már nem akarná befogadni ezt a nehéz, földi levegőt. Mintha minden egyes belégzésért meg kellett volna küzdened egy láthatatlan ellenféllel.
Aztán jött az utolsó.
Láttam, ahogy megemelkedik a mellkasod. Nagyon lassan, mintha egy hatalmas súlyt emelnél fel a mélyből. A bőröd a kulcscsontodnál mélyen besüppedt. Az a lélegzet hosszú volt, szinte végtelennek tűnt.
Befogadtad a szoba összes maradék melegét, a fertőtlenítőszagú levegőt, a csendet, a félelmemet. Megtartottad magadban egy hosszú másodpercre. A szád kicsit nyitva maradt, az ajkaid szárazak voltak, apró barázdákkal teli, mint a nyírfák kérge.
És aztán kiengedted.
Nem volt benne semmi drámai, testvérem. Nem volt utolsó szó, nem volt nagy sóhaj. Csak egy halk, elhaló húúú-hang, ahogy a levegő elhagyta a torkodat, átbukott a fogaid között, és elvegyült a szoba levegőjével. És abban a pillanatban, abban az egyetlen, kimérhetetlen töredék másodpercben tudtam, hogy elmentél. Hogy ami maradt, az már nem te vagy. Az csak a hús. Csak a ruha, amit levetettél, mert már túl szűk és kényelmetlen volt.
A szoba melegebb lett egy pillanatra attól az utolsó lehelettől, vagy talán csak én képzeltem. Ott ültem, és vártam. Vártam a következőt. Azt hittem, a tested csak pihen, hogy mindjárt újra megemelkedik az a vékony pamutpizsama. De nem mozdult többé. A csend, ami azután következett, pontosan olyan volt, mint ez a nyírfaerdő itt, a gleccser alatt. Egy végleges, mozdulatlan csend.
Megérintettem a homlokodat. Még meleg volt. De az a melegség már nem a te életed volt, hanem csak a távozó energia maradéka. Mint amikor lekapcsolod a lámpát, és az izzó még egy darabig forró marad, ha hozzáérsz.
28.
Most, hogy itt állok a nappali félhold alatt, a gleccser kék formáit nézve, megértem, amit mondani akartál. Nem akartál emlékművet. Nem akartál sírkövet a városi temetőben, ahol a buszok zaja és a szmog mindent beborít. Ezt a tiszta fagyot akartad.
Kiveszem a zsebemből azt a kis, kerek fémdobozt, amit idáig hoztam. Benne van az, ami a testedből megmaradt. Nem az egész, csak egy kicsi rész, amit titokban kértem a hamvasztás után. Finom, szürke por. Nagyon hasonlít a gleccser felszínén lévő törmelékre.
Kinyitom a dobozt. A téli szél azonnal belenyúl, mintha már várt volna rá. Felemelem a kezem, és engedem, hogy a szél kivegye az ujjaim közül a hamut. Nem szórom, nem dobom. Csak kinyitom a tenyerem.
A hamu elvegyül a levegőben lebegő, csillogó porszemekkel. Nem tudom megkülönböztetni, melyik vagy te, és melyik a világ régi pora. Együtt táncolnak a nyírfák között, a lapos téli napsütésben, a nappali félhold közönyös tekintete előtt. A jég kék mélyedéseibe hullanak, beletemetkeznek a kerek formákba, hogy ezer évig ott maradjanak, mozdulatlanul, tisztán.
Leülök a hóra. Nem számít a hideg. Nem számít, hogy átázik a kabátom, és a testem lassan átveszi a föld fagyát. Most már nem félek. Itt vagy velem a csendben, a fák kérgében, a gleccser kékjében. Ez az utolsó levél, amit neked írok, testvérem. Nem küldöm el, mert nincs hová. De itt hagyom a nyírfák között, a hó alatt. Majd a tavasz, ha eljön, felolvasztja a jéggé fagyott szavaimat, és belemossa őket a földbe, oda, ahol a gyökerek élnek. ODA, ahol talán te is vársz rám.
A fagy a torkunkon keresztül költözött be a csontjainkba, és minden alkalommal, amikor kinyitottuk a szánkat, hogy mondjunk valami lényegtelent, egy kis darab lélek távozott belőlünk fehér pára formájában.
Akkoriban kezdtem el gyűjteni a fehér dolgokat. Nem szándékosan, nem egy gyűjtő módszerességével, inkább úgy, mint aki sebeket számlál egy olyan testen, amelyet már nem érez a sajátjának.
Az első a fehér könyv volt.
Nem voltak benne betűk. Amikor a sarki antikváriumban a kezembe nyomták – egy idős ember, akinek az ujjai olyan sárgák voltak a dohányzástól, mint az őszi levelek –, csak a súlyát éreztem. Durva tapintású, merített papírból készült, a borítója vászon, melyet valaha talán fehérre fehérítettek, de az idő makacs, szürke árnyékot vont rá.
Amikor kinyitottam az első oldalt, a szobában hirtelen beállt a csend. Nem az a csend, amely a zaj hiánya. Hanem az a nehéz, sűrű csend, amely közvetlenül a havazás előtt telepszik a háztetőkre.
Arra gondoltam, hogy ez a könyv egy test. Egy test, amelyből kimosták a vért. Egy test, amely nem akar emlékezni arra, amit rávéstek.
Anyám azt mondta, az első gyermekének bőre olyan volt, mint a tejföl. Nem élt tovább két óránál. Nem volt neve, nem kapott ruhát, csak egy tiszta, fehér pólyát, amit nagymamám sietve mosott ki a kerti kútnál, miközben a jégtáblák egymásnak csapódtak a patakban.
Ha az a kislány életben marad, most ő lapozná ezt a könyvet. Az ő ujjai hagynának finom, zsíros foltokat a lapok szélén. De nem maradt életben. S a fehérség, amelyet maga után hagyott, lassan beszivárgott az én életembe is, mint a talajvíz a pincék falába.
A merített papír felszíne nem egyenletes. Ha közel hajolok hozzá, apró hegyek és völgyek láncolatát látom. Olyan, mint egy madártávlatból szemlélt hófödte táj, ahol a szél fodrokat vetett a fagyott porba.
Ha az ujjbegyemet végighúzom a lapon, a bőröm receptorai apró ütéseket regisztrálnak. Ez a fájdalom legkisebb egysége. Nem éles, nem vérzik, csak figyelmeztet: a felület él.
Mire való egy könyv, amely nem beszél?
Töltőtollat vettem, fekete tintával. Letettem a könyvet az asztalra, a lámpa sárgás fénykörébe. A toll hegye megérintette a papírt. Egyetlen pont. A tinta azonnal szétfutott a rostok között, apró, pókzsákszerű fonalakat növesztve a fehérségben. Oszolásnak indult, mintha a papír maga mészárolná le a sötétséget, magába szívva, felhígítva azt, míg végül csak egy halvány, szürkéskék folt maradt.
Megértettem: ez a könyv nem akarja, hogy írjanak rá. Ez a könyv emlékmű.
30.
A lányra gondoltam, aki a kórházi ágyon feküdt, harmincegy évesen, és nézte a fehér plafont. A plafonon volt egy repedés, amely pontosan úgy nézett ki, mint a Han folyó kanyarulata a térképen. Azt mondta nekem: „Amikor lehunyom a szemem, a repedés tágulni kezd. Már nem a szobában vagyok. A folyón járok, a jégen. A jég vastag, de áttetsző. Alatta látom a halakat. Mind fehér, megfagyott szemmel néznek felfelé.”
Nem tudtam neki mit mondani. Csak fogtam a kezét, amely hideg volt, és a körmei alatt a bőr kékes árnyalatot vett fel. A kórházi lepedő durva, keményített pamutból készült. Olyan fehér volt, hogy bántotta a szemet. Az a fajta fehérség, amely nem a tisztaságot, hanem a sterilitást jelenti. A helyet, ahonnan száműzték az életet.
31.
Minden reggel, mielőtt kinyitnám a könyvet, megmosom a kezem. Szappannal, hideg vízzel, egészen addig, amíg a bőröm kipirosodik, majd elfehéredik a hidegtől. Ez nem tisztálkodás, hanem átlényegülés. Nem érhetek a fehér könyvhöz az utca porával, a metró kapaszkodóinak fémes szagával az ujjaimon.
32.
Ma éjjel fagyott. Az ablaküvegen jégvirágok nőttek. Olyanok, mint a megkövesedett páfrányok, vagy mint egy anatómiai atlasz idegpályái. Ha rálehelek az üvegre, a jégvirág egy pillanatra áttetszővé válik, vízzé olvad, majd ahogy visszahúzom a fejem, a fagy még gyorsabban, még agresszívabban követeli vissza a helyét. Újra megfagy, de a minta már megváltozott. Elveszett az eredeti forma.
A könyv lapjai is ilyenek. Minden alkalommal, amikor megfordítok egy oldalt, a levegő páratartalma, a kezem melege minimálisan megváltoztatja a papír szerkezetét. A könyv lassan, láthatatlanul pusztul a jelenlétemtől.
Eszembe jut a fehér köd, amely azon a reggelen ülte meg a várost, amikor apám meghalt. Nem láttam a szemközti épület ablakait. Csak a formák körvonalai lebegtek a tejfehér sűrűségben, mint a szellemek. Apám az ágyban feküdt, a szája kissé nyitva volt. A lélegzete már nem hagyott nyomot a levegőben. Megérintettem a homlokát. Olyan volt, mint a márvány. Nem a kő keménysége, hanem az a megváltozhatatlan hidegség, ami azt mondja: itt már nincs senki otthon.
Hazafelé a taxiban a sofőr nem szólt semmit. A rádióból halkan szólt valami régi dal, egy női hang énekelt az őszi esőről. Néztem a fehér ködöt az autó szélvédőjén keresztül, és arra gondoltam, hogy a világ valójában egy hatalmas, üres lap, és mi csak tévedésből karcolunk rá fekete vonalakat.
33.
Van a fehérségnek egy másik rétege is: a belső fehérség. A csontoké, amelyek megtartják a húst. A tejé, amely az élet első tápláléka.
Amikor anyám idős lett, a csontjai ritkulni kezdtek. Az orvos mutatott egy röntgenfelvételt. A sötét háttér előtt a medencecsont és a gerinc világított, de nem szilárd, fehér fénnyel, hanem mint a szita. Lyukacsos volt. A fény átszökött rajta.
– Látja? – kérdezte az orvos, és a tolla hegyével rábökött a lumbalis csigolyára. – Itt már elszökött a mész.
Arra gondoltam, hogy anyám lassan elpárolog. Hogy a teste belsejéből eltűnik a fehér tartóoszlop, és ami marad, az csak a puha, fáradt hús, amely végül összeesik a saját súlya alatt.
34.
A fehér könyv közepén van egy oldal, amely vastagabb a többinél. Amikor a fény felé tartom, látszik benne a vízjel. Egy egyszerű, zárt kör. Nem tökéletes kör, az egyik oldalon kissé ellaposodik, mint egy tojás, vagy mint egy emberi koponya felülnézetből.
Ez a kör a határ. A kint és a bent között.
Amikor a nővérem meghalt – az a kislány, akit nem ismerhettem –, anyám egy tál tejet tett ki a hátsó küszöbre. A szomszédok azt mondták, ez babonaság, a macskák fogják meginni. De anyám nem törődött velük. Minden este kitette a tálat, és minden reggel üresen vitte be. A tej fehér felszíne este még sima volt, mint a tükör, visszatükrözte a hideg csillagokat. Reggelre csak a tál alján maradt egy vékony, rászáradt, sárgás gyűrű. Ki itta meg? – kérdeztem egyszer, évekkel később. Anyám nem nézett rám. Az ablakon túl a hó esett, nagy, nehéz pelyhekben. „Aki szomjas volt” – mondta halkan.
35.
Ha túl sokáig nézem a fehér könyvet, a szemem elfárad. A fehér szín – mondják a tudósok – az összes többi szín keveréke. Magában foglalja a vöröset, a kéket, a sárgát. Minden fájdalmat, minden kiáltást, minden szerelmet magába sűrít, amíg azok ki nem oltják egymást, és létre nem hozzák ezt a tiszta, semleges zónát.
A fehér könyv tehát nem üres. Hanem túlzsúfolt.
Benne van az a fehér ing, amelyet a diákok viseltek az 1980-as gwangjui mészárlás idején. Sokan közülük abban haltak meg, a testüket ponyvával takarták le a tornateremben, de az ingek gallérja kilátszott. A vér szétterjedt a fehér pamuton, mint a tinta a merített papíron. De a vér megszáradva barna lesz. A fehér ing viszont megőrzi az eredeti szándékot: a tisztaságot, amellyel a golyók elé álltak. Benne van a fehér só is, amit a sebekre szórnak, hogy ne fertőződjenek el, bár a fájdalomtól az ember a falat kaparja. És benne van a fehér sirály, amelyet tavaly láttam a tengerparton. Elpusztult, a szárnya megtört, a homok lassan betemette a tollait. A tenger hullámai fehéren habzottak a lábánál, mintha el akarnák temetni, vagy vissza akarnák fogadni azt, ami belőle származott.
36.
Lezárom a könyvet.
A vászonborító halkan puffan az asztalon. A szobában sötétedik. A téli délutánok rövidek, a szürkeség gyorsan és kíméletlenül falja fel a fényt.
Nem írtam bele semmit. Nem is fogok.
Ez a könyv így marad, tisztán, megválaszolatlanul. Mert vannak dolgok, amelyeket nem szabad szavakká alakítani. Ha szavakká tesszük őket, elveszítik a súlyukat. Hazugsággá válnak, vagy ami még rosszabb: irodalommá.
Móritz Mátyás
- Szeptember 20.-26. Vasárnap-Szombat
Budapest, Csepel