A dögkút lakója. 2. Rész.

A gyerekek szerettek a község határában játszani. Nyugodtan rosszalkodhattak, lármájukkal nem zavartak senkit. Esetleg a határ akácfáin élő, fészkelő madarakat, de ezzel nem foglalkoztak. A labdát is bátran rúghatták, itt nem kellett attól félni, hogy berúgják valamelyik ház ablakát. De legjobban csúzlizni, fára mászni szerettek, madárfészkeket kirabolni. Ha a fészekben tojást találtak, kiszedték, felrakták egy fa göcsörtös törzsére, addig lőtték csúzlival, még el nem találták. Ugyanezt tették a fiókákkal is. Nem volt bennük sajnálat a védtelen, kiszolgáltatott kis csipaszok iránt. Amelyik megúszta a csúzli általi halált, azt teljes erőből földhöz vágták. A pár napos csupasz kis test begyén felrepedt a bőr, vér buggyant ki alóla, és a madárka ernyedt testtel adta meg magát a végzetnek.
A lányok mindig kint voltak a fiúkkal a határban, de külön vonulva játszottak. Nekik nem tetszett ez a kegyetlen durva játék, amit a fiúk jó szórakozásnak tartottak. Néha ők is kaptak a fiúktól. Volt lány, akinek a haját húzkodták meg, a másiknak a ruháját cibálták, a harmadiktól elvették a babáját, és a fiúk egymásnak dobálva cicáztak vele, élvezték, hogy a lány kétségbe esetten, reménytelenül próbálja visszaszerezni játékszerét. Mikor ezt megunták, a babát bedobták a csalánosba, tudták, hogy a lány utána megy. Jókat nevettek, hogy a kislány sírva kapkodja kezeit, lábait a csalán csípő levelei, szárai elől, persze mindhiába, így haladva előre, hogy szeretett babáját megmentse, visszaszerezze.
Mikor a babát meglátta a csalánszárak tövében heverve, sírva hajolt le hozzá, arcát, nyakát, fülét könyörtelenül összecsipkedték a vad, barátságtalan szárak. A fiúknak ez volt a finálé. Felpattantak ütött-kopott bicajaikra, és más szórakozás után néztek.
A lányok megkönnyebbültek a fiúk távozásakor. Most már nyugodtan játszhattak, nem kellett rettegniük, hogy mikor zaklatják őket. Legalábbis átmenetileg, mert fel voltak rá készülve, hogy a rosszcsontok bármikor visszajöhetnek.
Akárcsak a fiúk, ők is hárman voltak, Dóri. Eszter, és Julika. Mindegyikük jó tanuló volt, magatartásuk, szorgalmuk is kitűnt az iskolában. Szépen üldögéltek a fűben, babájukat fésülgették, közben az iskolában tanult dalokat énekelték. Julika is önfeledten énekelt már, aki az előbb a csalánosba ment önfeláldozóan a babájáért. Végtagjai és arca hólyagos és piros volt a rengeteg csípéstől, de nem foglalkozott vele, élvezte, az éneklés okozta örömet. Eszter szülei, ugyanúgy, mint Julikáé, nem voltak valami módosak, de a kislánynak nem kellett nélkülöznie. Mindig volt szép, és tiszta ruhája, ha nem is a legmenőbbek. Szerényen, egyszerűen, de boldogan éltek. Dóri volt hármuk közül a legnagyobb, és a legszebb. Ő tetszett mind a három fiúnak, és még oly soknak az iskolában. Kitűnő tanuló volt, az ő családja módosabb, mint két barátnőjéé. De itt egymás között eltűnt az osztálykülönbség, az anyagi és családi háttérnek semmi jelentősége nem volt. És hála Istennek minden szülő így gondolkozott a gyerekekről, és egymásról.
Sokszor van olyan nap, mikor a fiúk nem bántják Dóriékat. Szoktak is együtt játszani, de ez a mai nap nem olyan. Volt már hogy együtt fociztak, vagy felültek a fiúk bicajának csomagtartójára, és mentek a messzeségbe boldogan, élvezve a szabadság érzését. De a fiúk fontak már fűszálból karkötőt is a lányok babáinak, a határban található vadvirágokból csokrot szedtek, és mindegyik fiú adott egyet egy lánynak. Dóriék ilyenkor nagyon örültek, de lelkük mélyén nem tudták megérteni, hogy a fiúk miért nem tudnak mindig ilyen kedvesen, jól viselkedni. Viszont a mai nap a harag napja volt, főleg azért, amit műveltek Julikával.
A fiúk eszeveszetten tekertek a poros úton, majd hirtelen kontráztak, csíkot húzva a földön, porfelhő kíséretében. Aztán ezt abbahagyva versenyezni kezdtek, még vadabbul, és gyorsabban tekertek, közben kiabáltak, kurjongattak, cukkolták egymást. Ők nem voltak olyan jó tanulók, mint a lányok, sőt, mindegyikük állt egy tantárgyból bukás közeli helyzetben. Cula volt a bandafőnök, már ha bandának lehet nevezni a három tizenéves tagból álló csoportot. Ő vékony, magas srác, rossz tanuló, és minden rosszban benne van az első szóra. Neki ment a legjobban a csúzlizás, a bicajozás, és szinte minden, amit tenni szoktak. Mindenben ő volt a legjobb, ezért nézett fel rá a másik két barát, és ezért hallgattak rá. Robi közepes tanuló volt, tudott jól is viselkedni, ha nagyon muszáj volt, de ez a ritka pillanatok közé tartozott. Gabi valahol Cula és Robi között helyezkedett el tanulásban, viselkedésben egyaránt. Ő sem volt a tanárok, és a szülők álma, ha valakit bosszantani kellett, vagy rossz dolgot csinálni, nem kellet kétszer mondani neki.
Most vadul tekertek, Cula haladt az élen, nyomában ott volt Gabi, Robi kissé leszakadva tekert kattogó, ócska bicaján. Az első kereke külső gumijának oldala ki volt szakadva pár centi hosszan, ahol fekete buborékként kukucskált ki a belső gumi. Bármelyik pillanatban kidurranhat, de ez nem érdekelte, csak tekert tiszta erőből, szerette volna behozni a hátrányt. Az út csak úgy porzott utánuk, a lányokat már jócskán maguk mögött hagyva, már nem is gondoltak rájuk. Robi jelentős távot lefaragott a hátrányból, de érezte, nem bírja már sokáig, és újra le fog maradni. Vadul vette a levegőt, izzadt, arca kipirosodott, oldala szúrt.
– Várjatok!- kiáltott a többiek után, majd leszállt a nyeregről, nyújtott lábbal a pedálra állva, pihenve gurult. A bicaj egyre lassult, végül megállt az út szélén a gazba. Cula és Gabi lelassított, visszafordultak, és vigyorogva cukkolták Robit.
– Mi van, kidöglöttél?- kérdezte Cula fülig érő szájjal.
– Elfáradtam .- Közben a két fiú odaért hozzá, és ők is leültek a az útszéli gazba. Mindhárman pirosló arccal lihegtek, fűszálat téptek, és a szájukba vették.
– Oké, pihenjünk egy kicsit, én is elfáradtam. – mondta Cula. Pár percig a gazban heverésztek némán, a lábukat vakarták, a gazzal bíbelődtek. Rövidnadrágban, és pólóban voltak, lábuk, kezük tele horzsolással, ágak okozta karcolásokkal. Erre mondják azt a szülők, hogy itt jön ki a jóság. Cula hanyatt feküdt, kezeit, lábait szétdobta, mint egy béka, és a föléje nyúló falombra meredt végtelen tekintete. A szájából kilógó fűszál szárát lustán majszolta, érezte gyenge, kellemes ízét.
– Bicajfogózzunk. – tanácsolta barátainak.
– Oké, én benne vagyok.- mondta Gabi.
– Persze, ti el tudtok tekerni, és nekem esélyem nem lesz, hogy meneküljek.- panaszkodott Robi.
– Nyugi, én találtam ki a játékot, majd leszek én a fogó.- nyugtatta Cula.
– Aztán megfogsz, elhajtotok, én meg úgysem tudlak utol érni benneteket.- folytatta panaszát Robi, és már a torkában dobogott a szíve, a sírás fojtogatta.
– Nyugodj már le öcsi.- csitította kissé erélyes hangon Cula. – Mondtam, leszek én a fogó, és kaptok előnyt is. Meneküljetek.- Robinak így már tetszett a dolog, mosoly jelent meg száján, és várakozással teli érzés bizsergette meg gyomrát. Most menekülni kell, és ő imádott menekülni.
– Akkor kezdjük?- kérdezte Cula.
– Aha, mehet.- egyeztek bele mindketten.
– Akkor meneküljetek!- ijesztett rájuk Cula, odaugrott Robihoz, és a fenekébe csípett. A kissrác nevetve kapta fel a gazban heverő kerékpárt, futva kitolta a földútra, felpattant rá, és izgatottan tekerni kezdett. Gabi sem tétlenkedett, ő is felpattant, és elég hamar le is előzte Robit.
– A dögkútig kaptok előnyt!- kiáltotta utánuk Cula, és nézte, ahogy porzik utánuk az út.

folyt.köv.