Simona Cratel: Az idegenek 7. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban
(a kiadó engedélyével fordította Bige Szabolcs Csaba)

39. Nem igaz, hogy én nem teszek semmilyen erőfeszítést. Teszek. Emberfelettieket. Hogy megváltozzam, hogy megváltoztassam az érzéseimet. De ahogy már mondtam, valahányszor elképzelem, mi lenne a helyes, hogy legyek jó testvér, és tegyem meg, amire anya kér, aminek a helyességéről magam is meg vagyok győződve, minden egyes alkalommal rosszul végződik, sérülten és rémülten kerülök ki belőle. Ahányszor csak változtatni akarok magamon.
Azon a napon, valami érthetetlen indulattól vezérelve verstecken (bújócska) nevű játékot szerettem volna játszani az öcsémmel. Derűs nap volt, de én mégis bent akartam játszani távol a többiek tekintetétől. Mivel Mihnea nem tudott, én számoltam. Kezdtem: eins…. zwei… drei, neki más dolga nem volt, mint hogy bújjon el. Előszörre egyáltalán nem bújt el. Amikor befejeztem a számolást és megfordultam, ott állt előttem boldogan röhögve. Újra alaposan elmagyaráztam a játék lényegét. Megértette, de befeküdt az ágyába a fejére húzva a pokrócot, égnek álló popsival. Nem volt nehéz így rátalálni. Újra elmagyaráztam, mit kell tenni.
Ismét kezdtem a számolást: eins, zwei, drei…
Keresni kezdtem. Most már jól megértette! Túlságosan is. Mivel az emeleten voltunk, a keresést fent kezdtem a padlásnál. Sehol sincs. Folytattam lennebb. Szekrények, asztalok. Semmi. Se asztal alatt, se a szekrényben. A pincéig is eljutottam, de ott se találom. Úgy gondoltam, talán nem kerestem elég alaposan, és újra kezdtem. Minden egyes szobát alaposan megvizsgáltam. Mikor újból a padlásra érkeztem elfogott a pánik. A szívem hevesebben dobogott, mint életemben bármikor. Elöntött a rémület. Úgy kiabáltam, hogy már fájt, de semmi válasz."Vége a játéknak, gyere elő!" Se nem válaszolt, se elő nem jött. A ház most kegyetlenül óriásinak tűnt, százszor nagyobbnak, mint eddig. Magam meg aprócska, jelentéktelen figurának éreztem. Bárhol is van Mihnea, a ház elnyelte. "Megijesztesz!" – kiáltottam – "Kérlek, gyere elő!" Semmi válasz. A fülemben dobolt a tökéletes csend. Álltam egyhelyben a semmibe meredve, a csendet hallgatva, az egyedüllétet, és a félelmet. Valahol itt lehet előttem, röhögve. Dacol velem!
Kezdtem rohangálni összevissza. Valahol egy nem keresett helyen van, valahol várja, hogy megtaláljam. Biztos elmentem mellette, csak nem láttam meg. Ott van valahol.
És ha már nincs ott? Ha eltűnt? Ha én tehetek róla? Mit mondok majd anyának?
Sírva rohangászok, kihajigálom a szekrényből a ruhákat, feltúrok, felforgatok mindent. Hátha kiment az ajtón és elment? Hová mehetett? Anya meg a supermarket-ben van. Azt hiszi, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázni tudjak az öcsikémre.
Elhatározom, hogy az udvaron is próbálkozom. Kiszáradt a szám, ég a torkom. A homlokom csurom víz. Leizzadtam tetőtől talpig. Epekedve egy korty után, kinyitottam a hűtőt az üdítőért. Akkor rátalálok. Az idióta ott gubbaszt a polcok alatt, tágra nyílt szemekkel néz és reszket, mint a kocsonya. Bőgve rángatom ki onnan. Lehúzom a konyha kövére, és mellé kucorgok, hogy testemmel melegítsem. Bőgök, mint egy őrült.
Anya elaludva talál ránk. Én hátulról szorosan magamhoz ölelem, összetapadtunk, mint két kifli. Semmit nem mondtam el a történtekből, de valami magyarázat mégis szükséges a nyitott hűtőajtó, és a nagy felfordulás miatt. Kaptam jó pár pofont, aztán együtt sírunk mind a hárman.
Elvitte az orvoshoz, de az mindent rendben talált.
Az orvos keveset tett érte, ahhoz képest, hogy anya mennyit ölelte, csókolgatta mindenütt, újra, meg újra, mert folyton más-más fájdalmas helyeket mutogatott, hiszen szegény Mihnea el is hiszi, hogy anya csókjainak varázsereje van, és mindent meggyógyít kezdve a horzsolásoktól a karmolások és zúzódásokig. Mondanom sem kell, hogy ötpercenként fejre esik, vagy fenékre, vagy egy gödörbe, amiből nem bír kimászni. Anya pedig ott van, hogy gyógyítsa meg csodatevő ajkaival. A puszi gyógyít, csakhogy én nem hiszem. Épp ellenkezőleg. A legutolsó csók, amit tőle kaptam, amikor táncoltunk, majdnem megölt. Olyan volt, mintha a lábamnál fogva földhöz vert volna. Kizsigerelt. Függővé tett. Sírós anyámasszony katonájává.

40. Történetünk, akkor lett igazán bonyolult, mikor az utolsó előtti látogatót kaptuk Romániából. Anya imádta a romániai vendégeket. Hónapokkal előre készült. Hónapokkal előre már rátört a pánik roham, millió tevékenységbe kezdett, sikálta megszállottan a házat, és még jobban megkövetelte tőlünk a tisztaságot. Előre megtervezte a vendégek étkezését, turisztikai programját, a kötelező látnivalókat. Apa próbálta csillapítani. "Minden tökéletes, drágám" – mondogatta – "ne aggodalmaskodj". De mit tudta ő! Anya szerint legalábbis. Olyan szórakoztató volt látni pár nappal a nagy nap előtt, amire annyit készült, ahogy piheget, fulladozott tágra nyílt szemekkel, szokásos rohamainak kezdetén, mintha nem jutna lélegzethez. Mihnea változatlanul bőg, nem értve, mi a helyzet, és azt hiszi, anya mindjárt meghal, fogja a blúzát, nehogy eltűnjön a szeme elől, mert az a benyomása, hogy mindjárt megfullad, és elpárolog. "Ha képtelen vagy vendégeket fogadni, miért hívod meg őket?" – kérdezi apa lágyan. "Hagyj békén!" – suttogja anya az öcsémmel a nyakában. Továbbra is alig kap levegőt, rátenyerel az asztalra nyögve, kínlódva, félig lehunyt szemekkel. Letérdepel a földre, de a kis hülye Mihnea továbbra is belecsimpaszkodik, mellé térdepel, de a blúzát nem engedi ki a markából. "Orvoshoz kellene menned." – mondja apa, de ezzel csak ront a helyzeten. Azt a benyomást kelti, mintha nem ismerné anyát egyáltalán.

41. Azon a kora tavaszi napon a virágpor tömegesen úszott a levegőben. Ha fű közt jársz a fűszálakról hull, ha a garázsból kiveszed az autót, el kell indítanod az ablaktörlőt, mert belepi a szélvédőt. Apa a repülőtérről három személyt hozott haza. Jött egy férfi, aki David Beckham román hasonmása, a felesége és egy nálam egy évvel fiatalabb kislány, Denisa. Anya küszöbön állva fogadta, és melegen megölelte őket. Biztosan megkönnyebbült, hogy a várakozás feszültsége véget ért, és most már jöjjön, aminek jönnie kell. Ez nyilvánult meg a szoros ölelésekben, és ez áradt anya egész valójából. Nevettek, és látszott boldoggá tesz mindenkit a viszontlátás. Az vártam, hogy a nő az anya barátja, de kiderült, a férfi az, régi kollega, vagy ilyesmi. Gyorsan a konyhában levő bárasztal mellé húzódtak, és csevegni kezdek felemlegetve a régi időket, és kibeszélve a közös ismerősöket. Az asszony a kislányával felment a vendégszobába kicsomagolni, vagy más általam ismeretlen dolgokat elvégezni. Mikor lejöttek átöltözve, anya végre bemutathatta a házat, végig vezetve a vendégeket és kellő magyarázattal szolgálva. Olyan volt, mint egy igazi múzeumlátogatás, és anya egy felkészült tárlatvezető.

42. Aznap este avokadó levest ettünk tengergyümölcseivel, nyúlpecsenyét mustáros mártással, zöldség krokettel és tiramisut. Másnap gombaleves, vaddisznósült és mandarintorta volt a menü. Utána a felnőttek Montalcino-i vörösbort ittak. A gyermekek pedig gyermekpezsgőt és üdítőt. A harmadiknapi fogásokat kaporkrém leves, tengeri farkas filé francia lecsóval és szederfagylalt alkotta. Negyedik napon lazac főtt tésztával, báránygerinc fűszeres bundában és epres bajorkrém képezte a felhozatalt. Felnőtteknek bordói és fekete dukált teasüteménnyel. Az ötödik nap a városban étkeztünk, és a hatodikon sokkal egyszerűbbre sikerült, mint anya kezdeti ünnepi rendezvényei: rostonsült burgonya és üzleti fagylalt. A hetediken a vendégek elutaztak.

43. Anya összes turisztikai feladatát teljesítette. Apa levezetett sok száz kilométert, megtekintettük Bajorország minden kastélyát, anya addig sétáltatta ez embereket München utcáin, amíg a lábuk bírta. A város közepén álló királyi rezidenciát értő szemek csodálták, mert a férfi műértőnek bizonyult, aki többet beszélt a múzeumi alkalmazottaknál is. Büszkén fitogtatta tudását. Nagyra tartotta saját magát. Olyan dolgok csodálatával volt eltelve, amelyek nekem semmit sem jelentettek. Egyedül én nem áldoztam neki bámulattal. Végül még apa is behódolt.
Egy szó, mint száz, München tetszett nekik. Azt mondták, hogy tiszta, civilizált város, ahol sok érdekes látnivaló található. És lehet még máskor is eljönnek. Mi pedig büszkélkedtünk München nevezetességeivel, pedig egyáltalán nem a miénk. Mi is csak egyfajta turisták vagyunk, akiket ottfelejtett az Isten, és most kíváncsi, vajon mit teszünk.

44. Miután visszamentek, az életünk kezdett egyre rosszabbá, és szomorúbbá válni, és egyik szerencsétlenség követte a másikat. Minden megváltozott. Jobban, mint gondoltuk volna, még Dániel előtt. Gyökeresen megváltozott. Ennek az új életnek a kegyetlensége úgy tört ránk, mint az északi szél nyár közepén. Az ég elborult, mások által láthatatlan sötét felhők borították be, az a régi ragyogó kék ég darabokra tört, ránk zuhant, és összelapított. Ami a szerencsétlenség után maradt, olyan volt, akár egy piszkos szürke nyílás a moslékos veder fenekén. Csakhogy bármennyire is figyeltük, nem tudtuk felfedezni saját képünk tükörképét a folyadék felületén. Végül is nem víz tükröződött ott, hanem megsejtett jövőnk. Néhány napig valóságos orákulumok voltunk, így egy csoportban, és képeseknek éreztük magunkat behatolni a jövő titkaiba. Még az idióta Mihnea is, saját piszkában ülve a konyha közepén olyan tekintettel nézett maga elé látva saját jövőjét, akárcsak mi többiek is egy röpke pillanatig. Csendesen sírni kezdett, ami teljesen idegen volt tőle, hiszen mindig hangosan bömbölni szokott. Csak ült ott a szagokkal nem törődve, és csendesen sírt.

45. Ha valamit anyáról meg akarsz tudni, nem az a célravezető mód, hogy egyenesen megkérdezed, mert akkor mindig elkomorodik, ideges lesz. Hanem megközelíted óvatosan, és megfigyeled, másokkal mit beszél. Hallgatózzál, de senki észre ne vegye. Én is így tettem.
A következőképpen történt:
Meleg van kint, fúj a szél és a madarak a szokott módon zajongnak. A télikertben tartózkodunk. Itt árnyék és hűvösség fogad, Mihnea pedig a vendég kislánnyal együtt a kinti műanyag medencében lubickol, apa éppen ma reggel töltötte fel. Denise nincs tisztában a veszéllyel. Azt hiszi, hogy Mihnea lévén hatéves, ura a hólyagjának, mikor a valóságban más funkciónak sem ura igazán. És úgy látszik, senkinek sincs kedve felvilágosítani. Így hát, együtt játszanak. A leányok mindig is vonzódtak a sorsüldözöttekhez, s Denise is lelkesen veti bele magát a játékba, nagylelkű gesztusokkal. Tele szájjal kacag, és Mihnea is a maga ferde módján, ő is nevet. Egy-egy cuppanós csókot nyom az arcára, s ő még jobban nevet. Nekem bezzeg nem jut még a leghalványabb mosoly sem, engem gyűlöl, hiszen én csak egy normális gyerek vagyok, akinek semmilyen fogyatékossága, még bár rejtett nincs. Én az ellensége vagyok. Gyűlöl. Rózsaszín szoknyácskája csurom víz, soványka combjaira tapad. Torna inge is rátapad, hogy még a csontjai is látszanak. Átnedvesedett hajfürtjei a szemébe lógnak, és ő boldogan kacag. Buta tehén.
Még Raszputyin is elárul. Őrülten rohangászik a medence körül, és játékosan ugat.
Én hanyatt dőlve terpeszkedek egy fonott széken, fejemet a fotel hátának támasztva halálosan unom magam, és harangozok a lábaimmal. Tudom, ez idegesíti anyát, de tekintettel a vendégre nem szól. Ezt is akarom. Ő mereven ül a fotelben, és nézi, ahogy játszanak a gyerekek, de látszik, gondolatai máshol járnak. Mintha nem is lenne jelen. Zsinórba szívja a cigarettát, és hosszasan hallgat. Lassan kortyolgatja a vörösborát hallgatva, amit a férfinem mond.
Nyilvánvaló, hogy zavarom őket.
"Miért nem mész számítógépezni?" – kérdezi egy idő után, türelmetlenül. "Nincs kedvem!" – mondom, közben magamban jól tudom, legszívesebben behúzna egyet nekem, s ha még orron is találna, ő lenne a legboldogabb ember a világon. "Apa új számítógépes játékot vett neked, igaz?" "Vett, de az csak butáknak való" – válaszoltam. Arra utazom, hogy szembe öntsön a vörösborral. Szemei összeszűkülnek, mint egy ragadozónak a támadás előtt. "Akkor vegyél elő egy régebbit" – javasolja visszafogottan. "Unom azokat". "Nézz meg egy filmet akkor!" Nemet intek a fejemmel, és csak egy "cc" hagyja el a szájamat. Libabőrös leszek magam is ennyi szemtelenségtől. Olyan szemekkel néz rám, mint az a macska a fészekből kiesett madárfiókára, mielőtt bekapta volna. "Megengedem, hogy a legfelső polcról válassz egy filmet" – ajánlja fel nyugodt hangon. "OK!" – válaszolom, és már ugrom is. Hallom a hátam mögött, amint a férfinek magyarázza, hogy a legfelső polcon vannak azok az iszonyatos és számomra túl durva filmek. Magyarázza, ha bárki esetleg másképp gondolná. Közben a hajával játszik ameddig beszél.
Kutatgatok a felső polcon, hátha találok valami igazán rémisztő vámpíros és véres filmet. Ez majd elsöpri a rossz kedvemet és bosszúságomat, amiért kihagytak a titkos beszélgetéseikből. Ez majd kárpótol. Kárpótol majd az egész világ miatt. Berakom a filmet a DVD-lejátszóba, végig nyúlok a kanapén egy tonnányi pattogatott kukoricával, és boldogan rágcsálok, amíg röhögve nézem a kemény jeleneteket. Folyik a vér, nő az adrenalin, fejek gurulnak, fűrésszel levágott karok, növekvő agyarok, egyik alak megeszi a másikat, véres bosszú. Messzire fröcsköl a vér, művésziesen széthasított húsok, a küzdelem maradandó nyomot hagy a testeken. Legalább a filmen láthatók a sebek. A haldoklók rettenetes grimaszokat vágnak, így érzékeltetik, micsoda kínok között halnak meg.
Vidáman tekintek ki az ablakon. Anya mosolyogva társalog beszélgető partnerével. Úgy látszik, nagyon fontos dolgokat közöl, mert a férfi arcán komor kifejezés jelenik meg, és egy pillanatra mintha fájdalom, csalódás futna át a tekintetén. Felkelek és óvatosan közelebb lépek. Mivel nem csapok zajt, nem vesznek észre. Továbbra is beszélgetnek elmerülve fontos mondanivalójuk mélységeiben. "Tudod" – következett anya a magyarázatokkal -, "én azt hiszem, mi nem a megfelelő pillanatban találkoztunk. Nem akkor kellett volna. Gondold meg, éppen egy kapcsolat végén jártál. Később, amikor már érzelmileg nem voltál elkötelezve, én csatlakoztam máshoz. Ha a megfelelő időben találkozunk, minden másképpen történik." Elhallgat. Denise csurom vizesen, de túláradó vidámsággal halad el mellettük, "a mosdóba kell mennem!" felkiáltással. Mellettem pedig úgy megy el, hogy rám se néz, észre sem vesz, mintha levegő volnék. Nedves testéről csöpög a víz egyenesen a parkettára, de senki sem szólítja meg. Lics-locs hangzik minden lépésére.
A férfi folytatja: "Emlékszel, mikor először jöttél hozzám éjszaka?" Még jobban vicsorog, mintha a fogát húzták volna. Anya: "Persze, csodás volt". "Aranyos trikót viseltél" – emlékszik vissza a másik -, "nem is tudom már mi volt ráírva". "Mindenféle buta dolgot viseltem akkoriban, hisz alig múltam húsz. El se hiszem, milyen bolond voltam azokban az időkben. Nagyon… vad voltam". "Az". "Megváltoztam. De te is. Mindannyian megváltoztunk". "Így igaz. De a dolgok nem változtak meg". A férfi elváltozott tekintetében az eltelt évek visszfényei tükröződnek, bár anya lehajtott fejjel másfele néz, folytatja: "Ahogy felejteni sem lehet egyes dolgokat." "Fejezzük ezt itt most be!" – vágja el anya a beszélgetés fonalát. "Megjöhetnek akármelyik percben. Hagyd abba". Akik minden percben megjöhetnek, azok nem mások, mint apa és a vendég asszony, akik vásárolni mentek együtt. Hátat fordítok, mert képtelen vagyok tovább is rájuk nézni. Fáj. A legrosszabb, ami még jöhet, ha megtudom, hogy én egy véletlen esemény vagyok csupán.
Az ebédlő felé fordulva állok, a TV-ből szörnyű hangok hallatszanak, sikolyok, feszültséget fokozó zene. Aztán mozgás támad a teraszon. "Na, ne" – hallom anya hangját. A férfi nem szól. "Engedj!" Hozzányúlt anyához? A koszos kezét rátette anyára? Engedd el, engedd el, du arschloch! (seggfej) – üvöltöm magamban. "Hagyd békén! Hallod, azt mondja, hagyd békén?!" Anya fészkelődik, a szék nyikorog alatta, sóhajt, olyan hangokat hallat, mintha vinnyogna, majd ahogy fizikailag ellenkezik. A másik szék is nyikorog, összhangban. Suhogás hallik. Érthetetlen suttogás. Cuppogás. "Ne! – súgja különös hangsúllyal anya. "Már túl késő."
Váratlanul, anélkül, hogy számot tudnék adni mit is gondoltam legelőször, kiejtem a kezemből a pattogatott kukoricás tálat, de lehet, csak úgy mindentől függetlenül elejtettem, mert el is felejtettem, mi van a kezemben. Ezer darabra törik, a törött cserepek és a kukoricaszemek szerteszét szóródnak a szobában. Fogadni mernék, hogy a leglehetetlenebb helyekre is eljutnak, s maradnak ott az idők végezetéig millió gondot okozva majd ezzel anyának. Anélkül, hogy nézném, hova lépek, rohanni kezdek. És csak rohanok. Minden terv nélkül. Fogalmam sincs, hova. Csak előre, jelentsen ez bármit is. Senki sem jön utánam. Hagynak futni, ahogy nekem tetszik. Nekilódulok a lépcsőknek és rohanok tovább. És tovább.
Ahogy elhaladok a vendégek mosdója előtt, látom, Denise ott szárítja a haját egy törülközővel. Nem akármelyikkel azonban, hanem az enyémmel. Fogalmam sincs, hogy került oda. Az ő kezébe. Kicsi kezeivel dörzsöli erőteljesen hosszú, szőke haját. Mezítláb áll az alatta felgyűlt kis tócsában érzéketlenül. Most értem meg, hová szaladtam. Végig tudtam. Ijesztő gondolat. Kimondatlan gondolat. Nedves lábnyomait követtem a lépcsőkön. Öntudatlanul, meggondolatlanul. Belépek hozzá a mosdóba. Denise felsikolt. Nem értem, miért, hiszen én egy rendes gyerek vagyok. Ezzel még jobban feldühít. Miért hiszi mindenki rólam, hogy gonosz vagyok? Beteszem mögöttem az ajtót, ne hallja meg senki, ha újra sikolt. Dühödten közeledek hozzá, súgva határozott hangon:"Mi lenne, ha megmutatnád a nyuszikádat? Mi lenne?" Ő remegve hátrál. A rémülettől elveszett a hangja, látom, hogy valamit mondana, de nem jön ki hang az ajkain. Remegnek, de hangot nem adnak. Nem képesek. A törülközőt úgy tartja előttem ingerlően, mint ahogy a bika orra előtt lobogtatják a vörös rongyot. Hozzálépek, és egyetlen mozdulattal lerántom az átázott szoknyáját a fürdő bugyival együtt. Megkövülve áll. Mintha jelen sem lenne. Kilépett a jelenből. Egészen máshol van. Még örülök is neki, mert nem szeretem, amit teszek. Hátra lépek, hogy lássam. Ő azonban csak áll, megmeredve. Egyetlen pontra szegzi a tekintetét. Arca kifejezéstelen. Úgy néz ki, örökre így marad.
Kinyitom az ajtót és kilépek.
Rohanok újra. Most a saját lépteim nyomát követem, melyek a lépcső csempelapjain vörösen virítottak. Nem is vettem észre, hogy véres nyomok maradtak utánam. A sebek a talpamon most kezdenek égni, a sebek, amiket az eltörött kukoricás tál cserepein átszaladva szereztem.
Általában, anya nekünk, gyerekeknek csak műanyag edényeket ad a kezünkbe. Most látom, mennyire igaza van. Ragaszkodnia kellett volna a megszokott rendhez, de ez esetben a vendég előtt akart jó benyomást kelteni.