Ikermisztikum 13. rész.

Összes megtekintés: 651 


Helga reggel hatkor átvette az éjszakástól a műszakot, utána végigjárta a kórtermeket. Szerették őt a betegek, mindenkivel családtagként bánt. Martint utoljára hagyta, mert egy kicsit el akart időzni nála, és nem akarta, hogy ennek a többi beteg lássa kárát.
Mikor benyitott Martinhoz, földbe gyökerezett a lába, és ijedt sikoly hagyta el torkát. Martin az ágy szélén ülve olvasta az újságot.
– Szia Helga!- köszönt mosolyogva. A lány odarohant az ágyhoz, és folyamatosan nyomta a nővérhívó gombot.
– Kit hívsz, magadat?- kérdezte Martin jókedvűen.
– Nem magamat, a doktor urat.- válaszolt a lány, és úgy nézett Martinra, mint egy pokoli lényre.
Az ajtóban dr. Vega jelent meg.
– Szent Jézus… Úristen…- a látvány a dokit is elkápráztatta. Sietve ment oda Martinhoz.
– Mr. Rudow, mi történt?- kérdezte.
– Nem tudom, de jól érzem magam. – válaszolt a fiú.
– Ugye nem valami rossz vicc?- tette fel az újabb kérdést a doki.
– Ezt hogy tetszik érteni?- kérdezett vissza Martin.
– Remélem eddig nem szimulált. – gyanakodott az orvos. – Táppénzcsalásért komoly büntetés várhat magára.
– Doktor úr, a fejemen a seb, és a gerincsérülésem is szimuláció?- kérdezte Martin továbbra is jókedvűen. Az orvos megnézte a fiú fejét, ekkor újabb döbbenetet kellett átélnie. A seb úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. Arcát két kezébe temette, felnézett a plafonra, majd kezeit lehúzta arcáról. Nagyot sóhajtva megszólalt:
– Nővérke, vegye ki Mr. Rudow kezéből az infúziót, és vitesse át a röntgenre.
– Doktor úr, kaphatnék két mankót?- kérdezte Martin. – Hátha magam is el tudok menni a röntgenre. – Helga és a doki csodálkozva összenéztek.
– Nővérke, hozzon egy járókeretet a betegnek. Megnézzük mennyit javult az állapota.
– Igen doktor úr.- hagyta jóvá Helga. Megfogta az infúziót, és elment a járókeretért.
– Mit érez Mr. Rudow?
– Hát, nem is tudom. Olyan tompaságot, gyengeséget. – mondta Martin kicsit bizonytalanul.
– És a lábai?
– Azokat érzem gyengének. A vádlimat és a combomat megmasszíroztam egy kicsit, talán használ.
– Az biztos hogy használ. Masszírozni is kell minél többet, tornáztatni, hadd erősödjön.- adta tanácsait az orvos.
Helga megérkezett a járókerettel. Martin megfogta két kézzel, de nem állt fel.
– Doktor úr, emlékszik még mit meséltem pár napja, mikor bekerültem ide?
– Arra a bizonyos hiányérzetre gondol?
– Igen, arra. Most olyan erősen érzem, mint még soha. Itt van már, nagyon közel.- Martin felállt, az összes testsúlyát két keze tartotta, lábai tehermentesen álltak a talajon. Lassan lazított a kezein, és szép fokozatosan terhelte lábait. Lassan, ügyetlenül, csoszogva elindult. Ment, még akkor is, ha súlyának nagyobb részét kezei tartották.

Kevin beért egy újabb városba. Ennek a részén az országnak sok település volt egymás mellett, már nem kellett attól félnie, hogy több száz kilométert kell monoton vezetéssel töltenie a pusztaságban. Nagyon erősen érezte Martint, tudta hogy már nincs messze a cél. Ezért úgy döntött, hogy ma már nem utazik. Itt marad ebben a városban, kivesz egy panzióban egy szobát, este beül valami szórakozóhelyre, és holnap folytatja útját.
Az autót letette egy parkolóba, és nyakába vette a várost. Ráérősen sétált az utcán, nézegette az üzletek kirakatait. Délben beült egy étterembe, két adag rántott sajtot rendelt sült krumplival. Imádta a rántott sajtot, ez volt a kedvenc étele. Az étterem harmadosztályú volt, egyszerű, de tiszta. A személyzeten látszott, hogy kevés köztük a vendéglátós végzettségű, de munkájukat becsülettel, és jól végezték. Kevinnek szimpatikus volt ez a hely, de különösebben nem érdekelte. Az ebéd végeztével fizetett, és ment is.
Visszament az autóhoz. Bekapcsolódott a forgalomba, és elkezdett szállást keresni. Érezte hogy ráfér egy kis pihenés. A város nem volt nagy, pár perc autókázás után talált is egy panziót . Leparkolt az út szélén, és bement az épületbe. Hangulatos volt az előtér. Balkéz felől volt a recepció, vele szemben egy kis hall, asztallal, székekkel. Az asztalon újságok, katalógusok. Az egyik sarokban hatalmas pálmanövény, a falon „Tilos a dohányzás” tábla. A bejárati ajtóval szemközti falon két ajtó, az egyik női, a másik férfi vécé. A bejárat és a recepció közti sarokban lépcső, ami a kiadó szobákhoz vezet fel. A pult mögött egy negyvenöt év körüli, csinos nő. Talán ő a tulaj, gondolta Kevin. Odalépett a nőhöz, és elmondta óhaját, kivett egy szobát.
Az autóval beállt a panzió mögött lévő aszfaltozott udvarra, ami a vendégek részére volt fenntartva.
Felment a szobájába. Egy ágy, szekrény, egy kis éjjeli szekrény, éjjeli lámpa, és egy kis képernyős tévé volt a berendezés. Levette a cipőjét, bekapcsolta a tévét, és leheveredett az ágyra. Kora délután volt, tizennégy óra körül, a szobában kellemes meleg volt. Ahogy nézte a tévét, érezte hogy szemhéjai elnehezülnek, amihez hozzásegített az ebéd is. Lassan megadta magát az álommanónak,és elaludt.
Este kilenc óra volt, hogy felébredt. Úgy érezte újjászületett. Már nagyon kellett neki ez a pihenés. Kikapcsolta a tévét, és csak ült az ágyon. Martint ugyanolyan erősen érezte mint alvás előtt. Tele volt energiával, hegyeket tudott volna megmozgatni. Hanyatt dobta magát az ágyon, és egy óriásit nyújtózkodott, ettől még szuperebb lett a közérzete.
Felhúzta a cipőjét, felvette a kabátját, és elindult szórakozni. Még egy kicsit kába volt az alvástól, de majd a kinti hideg megszünteti. Beült az autóba, ami olyan hideg volt mint a jégverem. Tudta, annyit nem fog autókázni, hogy a víz annyira felmelegedjen, hogy érdemes legyen bekapcsolni a fűtést. Nem is bánta, a hidegtől tényleg elmúlt a kábasága.
Kifordult a hátsó udvarról az útra, és ment céltalanul. Befordult pár sarkon, majd egy lakótelepre ért. Furikázott egy kicsit a betonrengetegben, majd megpillantott egy földszinti üzlethelyiséget, ami bárként üzemelt. Megállt a bár előtt, kiszállt a kocsiból és körülnézett. Sötét volt az utca, a világítás nem üzemelt. A bár csendes volt, semmi lárma, hangos szó nem hallatszott.
Miután végzett a környék szemrevételezésével, belépett a bárba. Meleg, kissé dohányfüstös volt bent a levegő. Az asztaloknál négy-öt fős baráti társaságok ültek, ittak, beszélgettek. Hol nevettek, hol meg törvénytelenül röhögtek. Kevin a pulthoz sétált, és kérte a szokásos kávét, és a korsó kólát. Helyet foglalt egy bárszéken, és nekiállt a kávénak.
Valaki hátulról megveregette a vállát. Megfordult, és látta, hogy egy fekete hajú srác az, fekete pulóverben, fekete nadrágban.
– Szevasz Martin!- mondta a fekete ruhás minden kitörő öröm nélkül.
– Bocs, de Kevin a nevem.
– Nem emlékszel rám?- kérdezte a fekete ruhás.
– Ne haragudj, de nem. – válaszolt Kevin.
– 92’ nyara. Erről mi jut eszedbe?- a fekete ruhás haverjai körbeállták Kevint. Balhé szaga terjengett a levegőben, Kevin érezte, hogy baj lesz.
– Semmi. – válaszolta közömbösen.
– Akkor segítek. Együtt voltunk katonák. Dereng?
– Nem. Összekeversz valakivel.
– Mikor a tisztek hazamentek, lementünk focizni. Persze nem egy csapatban játszottunk, és történt egy kis konfliktus közöttünk. Akkor nagy volt a pofád, de nem mertelek bántani, mert te szakaszvezető voltál, én meg honvéd. Megígértem, ha találkozunk a civil életben, megkapod a magadét. – mesélte a digo.
– Soha nem láttalak. – válaszolt Kevin.
– Ne játszd meg a hülyét Martin!- mondta a digo ingerülten.
– Martin a bátyám, vele keversz.
– Persze, jó duma. Nagyon jól emlékszem, hogy nincs testvéred. – ahogy ezt kimondta a digo, az egyik haverja hátulról leütötte Kevint. Elterült a földön, és azonnal rugdosni kezdték. Kevin annyit tudott tenni, hogy összehúzta magát, kezeivel a fejét védte. Öten rugdosták kegyetlenül, percekig. Mikor abbahagyták, Kevin összegörnyedve feküdt, mozdulni nem bírt. Szeme, szája felrepedt, orra vérzett, majdnem az egész arca véres volt.
– Tüntessétek el!- utasította a digo a haverjait. Ketten megfogták Kevint, egy srác kinyitotta az ajtót, és egyszerűen kidobták a havas járdára, sorsára hagyták.
Kevinben alig volt élet, nagy fájdalmak kínozták. Mindene fájt, összegörnyedve feküdt a havas járdán a bár előtt. Gyengének érezte magát, azt hitte itt a vég. Az utca és a környék teljesen kihalt, csak a bárban volt élet. Távolról halk lépteket hallott. Egy női alak közeledett, hosszú fekete kabátban. Kevin becsukta a szemeit, senki, és semmi nem érdekelte.
– Segíts Istenem. – suttogta halkan.
A nő odaért hozzá. Kevin ránézett dagadt szemeivel. Huszonnyolc, harminc évesnek saccolta a barna szemű, sötétbarna hajú fiatal nőt.
– Úristen!- ijedt meg a nő, mikor meglátta Kevin arcát. – Hívok mentőt.
– A Ford az enyém. – nyöszörögte Kevin. – Vigyél a panzióba.
– Nyugi, jó kezekben vagy, ápolónő vagyok. Eliza a nevem. – mondta a nő.
– Kevin…- a nő kivette a fiú kabátjából a kulcsokat, és kinyitotta a kocsit. Nagy nehezen befektette a sérült fiút a hátsó ülésre. Papír zsebkendővel letörölte arcáról a vért, már ami nem volt rászáradva.
– Hívom a rendőrséget. – mondta Eliza.
– Ne! Könyörgöm ne. – kérte Kevin.
– Jól van. Jaj, te szegény. A szomszéd városban van kórház, fél óra alatt ott vagyunk. – Kevin a hátsó ülésen becsukta szemeit, Eliza beindította a Fordot, és a gázra taposott.

Folyt. köv.

Írta: Edwin Chat

“Ikermisztikum 13. rész.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. :)Kedves Ed!

    Ez a történet jó hosszúra nyúlt, mint a jó rétestészta, de remélem, azért egyszer "megsül", és finom, ropogós lesz.
    Ha nagyon elnyújtunk egy történetet, akkor már kezdhet unalmassá válni, ha bár Te olyan jól mozgatod az eseményeket, hogy ne legyen unalmas!
    Lám, mennyi sok félreértésre adhat okot az, ha valakinek ikertestvére van. Még most is csak reménykedem, hogy végre valahára összetalálkoznak és nem hiányoznak többé egymásnak!

    üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):)

Szólj hozzá!