Újra elindultak a folyosón, a kórtermek felé. Cipőjük halkan kopogott a kövön. Helga érezte, hogy ma, vagy a közeli napokban történni fog még valami, de nem volt benne biztos, nem mert volna rá megesküdni. Kellemes, jó dolog volt amit érzett, csak remélte hogy a közeljövőben valóra válik.
– Melyik fiút nézzük meg előbb?- kérdezte Eliza.
– Martint. Ő volt súlyosabb állapotban, és azt hiszem, fogalma sincs arról, hogy van egy ikertestvére. – válaszolt Helga. Kettőjük beszélgetése úgy néz ki, mintha Helga lenne a főnök. Ő mindent tud, tőle bármit lehet kérdezni. Eliza meg mintha vállalná is az alárendelt szerepet, de szó nincs ilyenről. Nincs köztük se főnök, se alárendelt személy, csak Helga az erősebb, és mindig Eliza kérdez.
Benyitottak Martinhoz. Odamentek az ágyhoz, mindketten egy oldalra. Egymás mellett állva nézték a fiút. Helga megfogta Martin csuklóját, és a pulzusát figyelte. Utána tenyerét rátette a fiú homlokára is. Nem volt láza.
– Jól van kicsim. – nyugodott meg Helga.
– Minden oké?- kérdezte Eliza.
– Igen. Mondtam hogy sikerült. – jött a kielégítő válasz. – A pulzusa normális, és láza sincs. – Azt hiszem nemsokára találkoznak.
– Igen. – mondta halkan Eliza.
Martin szemei lassan kinyíltak. Kicsit homályosan látott, szemei még álmosak voltak. Elnézett oldalra, meglátta Helgát, és Elizát. Elmosolyogta magát.
– Helga, csípjél meg légyszíves. – kérte.
– Nyugi kicsim, nem látsz duplán. Nekem is van egy ikertestvérem.
– Mi az hogy neked is?- kérdezte Martin, de választ nem kapott. Nem is foglalkozott vele, hogy nem érkezik válasz, lassan kezdett felkelni.
– Helga, ki kell mennem.
– Tudom. – válaszolt a lány.
– De nem vécére.
– Tudom. – ismételte meg a választ Helga. A két lány elindult kifelé. Az ajtóhoz érve megálltak, és visszanéztek. Martin az ágyon ült.
– Gyere, tegyetek pontot a dolog végére. Gyere kicsim. – hívta Helga a fiút, és Elizával kiment a folyosóra. Az ő feladatuk véget ért, amit kellett, megtették.
Martin felállt, és elindult kifelé. Teljesen rendben érezte magát. Nem fájt a feje, nem fájt a medencecsontja, mintha nem is érte volna baleset. És azt a titokzatos valamit is érezte, hogy itt van, nem messze. Csak pár lépés. Tudta, hogy most hozzá megy. Semmi félelem nem volt benne, csak egy kis izgalom. Sejtette hogy ettől a titokzatos valamitől gyógyult meg, mert ahogy közeledett, úgy javult az állapota. Martin örült, boldog volt, és közben odaért a kórterem ajtajához.
Kevin is felébredt. Hozzá nem mentek be a lányok, már nem volt rá idő, de Helga tudta, ha Martinnal minden rendben, akkor Kevinnel sem lehet semmi probléma. Kevin arca tiszta volt. Eltűntek a veréstől szerzett sebek, véraláfutások, monoklik. Közérzete jó volt, és tudta hogy megtalálta Martint. Felállt, és elindult a kórterem ajtaja felé. Azon gondolkozott, vajon mit mondjon testvérének, ha meglátja. Nem készült tósztot fogalmazni, azt gondolta, majd az akkori pillanat eldönti, mit mondjanak egymásnak.
A két fiú egyszerre lépett ki a folyosóra, és egymás felé fordultak. Szájukon mosoly volt, szemeikbe könny szökött. Lassan közeledtek, szemüket le nem vették egymásról. Semmire nem gondoltak, csak nézték egymást, monotonon lépkedve.
Egy lépésre megálltak egymástól.
– Már nagyon hiányoztál. – mondták teljesen egyszerre, mintha megbeszélték volna, egy karmesteri jelzésre, hogy most kell egyszerre megszólalni. Átölelték egymást szorosan, mintha soha nem akarnák a másikat elengedni.
– Szóval te voltál az a titokzatos érzés, ami egyre közeledett?- kérdezte Martin.
– Igen, és végre megtaláltuk egymást. – felelt Kevin, és kicsit megdöbbent, mert még a hangjuk is teljesen egyforma volt.
Helga lépett oda hozzájuk.
– Fiúk, most gyorsan el kell húznunk innen a csíkot.
– Oké, a Caprival mehetünk. – válaszolt Kevin. Elöl ment a két lány, utánuk a fiúk. A lépcsőhöz érve Helga megállt, majd a többiek is.
– Menjetek le a kocsihoz, és várjatok, én felkeltem az Egyedül-embereket.
– Rendben. – válaszolt Eliza, és a két fiúval elindult a lépcsőn lefelé. Helga visszament a folyosó közepére, és elvégezte a szertartást, amit nemrég Eliza csinált. Miután végzett, futásra vette a dolgot. Rohant lefelé a lépcsőn, kabátja suhogott derekán.
Eliza ült a volánnál, hátul Martin, Kevin a kocsi mellett állt a járdán. Helga egészen a Fordig szaladt.
– Csüccs be hamar. – mondta Kevin az ismeretlen lánynak. Helga szó nélkül huppant be a hátsó ülésre Martin mellé. Aztán beszállt Kevin is, és Eliza újra a gázra taposott. Ahogy elindultak, rá nem sokra egy taxi motorja morajlott fel, és John Smith feltűnés nélkül követte a zöld Ford Caprit. A taxi kesztyűtartójában egy pisztoly lapult, tele töltött tárral.
– Négy legyet egy csapásra, nem rossz. – mondta elégedetten John, majd egy pillanatra elengedte a kormányt, és összedörzsölte tenyereit . Tudta és örült, hogy nemsokára megszabadul a bajt hozó testvérektől. Vigyázott, legalább száz méterre volt a Ford mögött. Csak a taxi és a Ford közlekedett az éjszakában, más autó közel és távol nem volt.
Eliza felvette a kilencvenes tempót, és nem sietve, biztonságosan vezetett. A Ford csak két ajtós volt. Hátulra úgy lehetett beülni, hogy előre kellett dönteni a két első ülés támláját. Ezért kellett Kevinnek a kocsi mellett várni, még Helga ki nem ért a kórházból.
– És most hogyan tovább?- kérdezte Eliza.
– Elmegyünk hozzád, mindenki ott fog aludni. Aztán ébredés után tartunk egy rövid bemutatkozó traccspartit, utána kitaláljuk hogy legyen.
– Oké. – egyezett bele Eliza. – Húsz perc, és otthon leszünk. – belenézett a belső tükörbe. Látta a taxi lámpáit, de nem foglalkozott vele. Csak egy autó, aki szintén hazafelé tart, gondolta. Rémálmaiban sem gondolta volna, hogy a halál követi őket, és óráik meg vannak számlálva.
Folyt. köv.
Írta: Edwin Chat
Köszönöm a hozzászólást.