Simona Cratel: Az idegenek 8. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban
(a kiadó engedélyével fordította Bige Szabolcs Csaba)

46. Téved, ha valaki azt hiszi, hogy egy tíz év körüli kislány majd elmondja, ha valami borzalom történt vele. Így aztán továbbra is csak ültünk esténként az asztal körül, és élveztük anya remekeinek finom ízeit. A felnőttek össze-visszakarattyoltak, és beboroztak. Egyik este még táncoltak is. Alkoholgőzös fejjel forgolódtak, és a párok ártatlannak tűnően összeölelkeztek.
Abban is téved bárki, aki azt gondolja, hogy anya szóba hozta saját fiacskája előtt, vajon mit hallott és mit nem abból a beszélgetésből.
Denise szülei sem vették észre, hogy megváltozott a kislány tekintete. Nem vették észre, hogy hatalmas szemei alatt egyszerre mély árkok jelentkeztek. Untak ránézni saját gyermekükre, vagy azon ritka pillanatokban, mikor ránéztek, se látták. Csak annyira telt tőlük, hogy "csukott szájjal egyél, drágám!", vagy "miért ezt az ócska blúzt vetted fel? Nem arról volt szó, hogy csak aludni használod?"
Ennél súlyosabb dolgok észlelésére sem voltak felkészülve, mint például, amikor a férfi pillanattal hosszabban tartja anya kezét, vagy amikor a nyári ruhában szabadon hagyott vállán nyugtatja a tenyerét. Azt gondolom, csak én vagyok elég értelmes, hogy ezt a mocskos játékot észleljem. A többiek nem látják, ami az orruk előtt zajlik, és ami a legdühítőbb, hogy a két tettestárs a hallgatásomra számít. Igazság szerint, apa és az idióta feleség ideális pár lennének, a lelököttebb emberek a világon. Mindenki behúzná őket a csőbe, boldogan megvásárolnának minden szemetet égbe kiáltó hülyeségük miatt. Azért is tökéletes pár lennének, mert ők a legjelentéktelenebb és leggusztustalanabb emberek. Mindezzel szemben anya a másikkal az évszázad párját alkotnák, őszülő halántéka és tizenöt évvel idősebb volta ellenére. Az a nyomorult egyik este sötétszürke öltönyt vett fel, és úgy nézett ki, mintha a fim bemutatója előtt a vörös szőnyegen lépkedne. Mindjárt láttam, amikor apa a repülőtérről haza hozta, hogy jóvágású férfi, de abban a szürke öltönyben csillagos ötöst érdemelt. Én anya alakját örököltem, és remélem felnőtt koromban magam is ehhez az alakhoz hasonlítok majd.
Bár ami a testmagasságot illeti, kissé bizonytalan vagyok. Mert, annak ellenére, hogy Mihnea három évvel kisebb nálam, fél fejjel magasabb. Ezek szerint, vagy őbelőle lesz egy óriás, vagy én maradok alacsonyabb az átlagnál.

47. Utolsó este, mikor újra táncoltak, és az illető anyát bámulta, és anya meg őt, és apró érintések, mint összeesküvés részei történtek, nem tudtam tovább türtőztetni magam, és megkérdeztem apától az ebédlőben, mindenki hallatára, "mit jelent az, amikor egy nő kijelenti, hogy nagyszerű volt a férfi éjszaka?" "Ki monda ezt?" – kérdezte apa nevetve. "Anya." "Mikor?" – kérdezte bambán.
És már nem nevetett.

48. Nem ez volt azonban a romániai vendégek – az évben első – látogatásának botrányos végkimenetele. Még csak nem is a második nap, amikor leírhatatlan tekintetet vetettek rám, elhaladva mellettem kezükben bőröndjeikkel indulásra készen. Arra kellett következtetnem, hogy egy tíz éves kislány mégis képes elmondani a vele történt iszonyatos dolgokat. Ha egy férfi felkeresi a régi szerelmét, anélkül, hogy a felesége tisztában lenne az illető nő helyzetével, semleges barátsággal leplezve azt, vagy a volt szerető férje tudatában lenne a vendég érzelmeivel, nyilvánvalóan nem hozzák szóba a dolgot. Nem beszélnek csak semleges és fölösleges dolgokról, sokáig mondanak semmit, ami nem fejezi ki a valóságot, nem világíja meg a dolgokat. Végül elhallgatnak, mert rájönnek, milyen szánalmasak. Milyen patetikusak. Milyen kicsik, középszerűek és gerinctelenek.

49. A dolgok folytatása akkorra esett, amikor a vendégeink már nem tartózkodtak nálunk, hanem ágyaikban aludtak otthon Romániában, és sebeiket nyalogatták, vagy próbálták a maguk ügyetlen módján helyrehozni, amit lehet.
Igen, a folytatás. Jól emlékszem:
Nem bírok elaludni. Elveszítettem az alvási képességemet. Félek, hogy soha többé nem fogok tudni aludni.
Ott fekszem összegörnyedve a szüleim emeletén, pontosan az anya és az apa szobája között. A sötét hall halványszürke falára foltokat vetít az utcai lámpa fénye. Egész kicsi húzom össze magam. Síri csönd van. Csak ülök, és igyekszem semmire sem gondolni. Igyekszem csak a pillanatot élni múlt és jövő nélkül. Állati ösztöneimhez fordulok. Ne legyek más, mint a puszta lélegzet, érezzem testem legutolsó sejtjét is, örüljek saját testemnek, saját érzéseimnek, ha lehet. A létnek. Önmagamnak. Csak nézni, lélegezni, érezni.
Gyakorlom a létezés kiváltságát. Egy fal mellett lélegezni. Kinyújtom a kezemet, magam elé, mintha valami láthatatlant ragadnék meg, aztán kiengedném szétnyitott tenyérrel. Ez a cselekvés örömet szerez nekem. Van kezem, és azt teszek vele, amit akarok. Élek. Érzem, ahogy nő bennem az erő.
Aztán kinyílik egy ajtó, és véget vet kellemes ábrándozásomnak. Az apa szobájának ajtaja. És anya lép ki rajta. Mit keres ott ebben az órában? Porszívó nélkül? Portörlő nélkül? Anélkül, hogy a telesteli szemetes kosarat húzná maga után? Ezen töröm a fejem, de valami döbbenten megragadta a figyelmemet. Mintha érzéstelenítés nélkül tépnének ki belőlem valamit! A kintről jövő halvány fényben megláttam arcán a vigasztalanságat, szabálytalanul legörbülő ajkait, borzos haját, nehézkes mozgását, ahogy húzza a lábait, imbolygó, bizonytalan járását, mintha minden lépés kockázatos lenne, láttam hálóingének leszakadt pántját, és végig hasadt hálóingét. Mellbe vágott a látvány, szóról szóra úgy nézett ki, mint akit megerőszakoltak.
Úristen, mit tettem anyával?
Mit tettem?
Meg sem látott, úgy ment el mellettem. Ha a kezem kinyújtanám, akár meg is foghatnám az ing csipkeszélét, és bocsánatot kérhetnék. Kisírhatnám magam a karjai között. Könyöröghetnék a bocsánatáért, hiszen csak egy kisgyerek vagyok, azt sem tudom, mit teszek. De nem hordott semmit az inge alatt, így illetlenség lett volna a mozdulat.
Hagyom elmenni.
Belép a fürdőbe. Hallom a víz csobogását. Bőgve, négykézláb mászva belopakodok anya szobájába. Villanyt gyújtok, és belefúrom a fejem a párnájába. Magamhoz ölelem, mintha ő lenne. Valami a számba kerül, kihúzom a kezemmel: egy hosszú, fekete, göndör hajszál. Anya haja. A párna pazar gyöngyvirág illatot áraszt. Olyan erős, hogy bele szédülök. Fekszem mozdulatlanul, mintegy elvarázsolva.
Később felkönyökölök, és ide-oda kúszok, mintha elveszítettem volna a két lábon való járás tulajdonságát. Kotorászok a fiókjában. Fehérneművel van tele. Mintha a Victoria's Secret divatmárka teljes kollekciója itt lenne. Kiemelek egy feketecsipkés finom bugyit. Selyem, csipke, áttetsző anyagok, csupa fekete és vörös. Sírok és bőgök. Egy melltartó félgömbjétől még jobban zokogok. A ház, ez a monstrum nem zavartatta magát, nem zavarta a falai közt üvöltő vadállat. A csend megült benne. Tovább válogatok, íme: egy fűző, egy body, egy tanga, harisnyatartó, kombiné… nézem ezeket és bőgök megállíthatatlanul.
Az éjjeliszekrény jobb sarkán rátalálok egy üveg parfümre. Kinyitom és beleszagolok. Micsoda csalódás! Csalódás a lelkem mélyéig. Nem is értem, miért éppen ez okozta a legnagyobb csalódást. Palackbazárt gyöngyvirágillat. Nem az ő csodálatos bőrének a terméke. Miracle de Lancôme – írja az üvegen. Ez minden. Mindennek van neve, minden hamis, minden gyárban készül. Ettől végképp odavagyok, csak nyögök, mint egy beteg állat.
Érezte már valaki az életben, hogy minden hamis, üres és értelmetlen?

50. Másnap nem szól hozzám, rám se néz. A harmadik nap sem, s a negyediken sem. Észrevettem, a jobb lábszárán egy csúnya véraláfutást. Vajon hogyan szerezte?

51. Miért is nem szóltam egyetlen szót sem Dánielről, pedig szóba kellett volna hoznom azt az alakot, aki úgy is visszamegy oda, ahonnan előkerült, és eltűnik végleg az életünkből. Azt hiszem azért, mert nem gondoltam, hogy anya komolyan vesz egy tizenhét éves srácot.
Tévedtem.
Amikor annak a régi pasasnak azt mondta, már késő, azon nem azt érette, hogy ott vagyunk neki mi, hanem hogy ott van neki Dániel.

52. Anyának nincs, akivel beszélgetnie, kivéve a saját édesanyját, akit rendszeresen hívogat, és aki kifizeti két fityinggel, ami annak biztos jele, hogy a TV-n éppen egy folytatásos szappanoperát néz. És úgy látszik ezek állandóan műsoron vannak, hívhatja anya Romániát reggel, este – mindegy. Valami örökké megakadályozza a beszélgetést. Anya nem látja, de én igen, és így van jól. Lehet az én édes nagyanyám, de akkor is egy hárpia. Nem velem szemben, engem szeret, de akárhányszor meglátogat minket itt Németországban, sikerül anyát kiborítania, és utána minden rosszabb lesz.
Most, hogy a kellemetlen, sértődött vendégek után két hétre tervezete a látogatását, semmi jónak nem mézhetünk elébe. Nemhogy nem volt időnk helyre rázódni, de még mélyebbre süllyedtünk, mivel apa egy hosszú munkanap után azzal érkezett haza, hogy megszűnt az állása. A cég bezár, és a székhelyét átteszi máshova, egy olyan országba, ahol alacsonyabbak a költségek. A hír fejbevágott, és egyből elvette az étvágyunkat. Észrevétlenül otthagytuk a terített asztalt és szétszóródtunk, ki erre, ki arra. Csak Mihnea maradt a helyén, és tömte magába az ételt csillapíthatatlan étvággyal, kiürítve minden tányért az asztalról.
A legnagyobb sajnálatomra anya és apa azt beszélték, jobb lenne visszamenni Romániába, minden koraérettségem ellenére, a beilleszkedés csekély eséllyel kecsegtetett, de halvány reményem mégis van, hiszen jól bírom a nyelvet. Nyilvánvaló, Németországot kirántották a lábunk alól.
Azt a megoldást választották, hogy apa másik munka után néz, az alatt az idő alatt, ameddig kapja a segélyt, valamennyi félretett pénzük is van, bár nem sok, mert a ház minden megtakarításukat felemésztette, a banktartozás pedig hatalmas, egy életen át kell fizetni. Fizetni egy élet munkája után, ami apát és majdan engem illet, már ha egy kitűnő állás reménye megvalósul, habár erre egyre kevesebb a kilátás. Magas fokú felkészültsége reményekre jogosít, csakhogy figyelmen kívül hagytuk a munkaerőpiac szükségletét. Apa, mint részlegvezető lépett ki a cégtől, és nem valószínű, hogy hasonló álláshoz és jövedelemhez lesz szerencséje.
Végül úgy döntött, vár, és majd meglátjuk. És hogy senkinek se szóljunk semmit, különösen nagymamának ne, aki rövidesen megérkezik. A hangulat az egész házban olyan komor, mintha saját halálunk felett virrasztanánk.
Mindennek a tetejében, amióta munkanélküli lett apa elkezdett inni. Válogatás nélkül megivott bármit, és annyit, amennyit adtak neki. Félreértés ne essék, minden reggel a szokott időben elindult otthonról, de csak a Jóisten tudja, hova. Anya pedig elkészíti az uzsonnacsomagját, és nem kérdez semmit.