Simona Cratel: Az idegenek 4. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban
(a kiadó engedélyével fordította Bige Szabolcs Csaba)

21. Már amikor megjelent az óvoda színpadján Dániel alakja, tudtam, többé anya nem visz magával. Egyszerűen elfelejtkezett rólam, illetve egyszerűen elkerül. Mindig elkísértem, mert rosszul lett, ha menni kellett. Gyűlölte még a helyet is. Sokszor elfogta a rettegés az ajtó előtt. És minden különösebb ok nélkül felpofozott. Egyetlen szó nélkül ütött, nyögve az erőfeszítéstől, amíg valahogy kiszakítottam magam a kezei közül. Láttam én jól, miért van ez így. Az anyukák, amikor meglátják, mindig elfordítják a fejüket, mintha Münchenben ez lenne a köszönés. Ő pedig csak mondogatja. \”Guten morgen\”, vagy \”Halló\”, de senki nem fogadja. Nem tudom, miért gyűlölik. Lehetett valamilyen titkos, mára már elfeledett bűne. Vagy csak egyszerűen ilyen bonyolult az élet. Ha egyáltalán volt valaha másmilyen. Sehol és semmiben nincs biztonság. A munkahely, a testi épség, minden veszélyben forog. Fenyegetve van. A sok idegen meg még bizonytalanabbá tett mindent. És az egész a végtelenségig folytatódik. Múlt időben mondom, mert ami velem történt az a múltban történt, most pedig a kórház elkülönítőjében vagyok megfigyelés alatt, és mindenki abban igyekszik, hogy megtudja, mi is történt velünk. És akaratunk ellenére újra egyesíteni akarnak minket. A számukra mi csak Ausländer- ek vagyunk, ami csak jobban megerősíti őket abbeli hitükben, hogy nálunk bűzlik valami.

22. Hát, a mi esetünkben nem is tévednének. Anyám magával hordozza a romlást, a saját romlását végig a tiszta termeken, az őt lenéző szülők forgataga közepette. Azért vannak, akik nem nézik le – a hímneműek. Titkos pillantásokat vetnek rá, gondolva, hogy senki sem veszi észre. A német vendégszeretet egyedüli megnyilvánulásai, melyekben anyának része volt, bár engem nem bűvöltek el, ezek az undok vigyorok voltak, az utcán és mindenütt, néha \”finomabban\”, máskor szégyentelenebb módon. Minden ellenkező állítással szemben kijelenthetem, hogy a német férfiak nem idegengyűlölők. Ez egy hazugság. Készek volnának bármelyik pillanatba keblükre ölelni egy vonzó barnát, függetlenül attól, honnan jött. Anyának valóban olyan testi adottságai vannak, tudom én jól, melyek előnyök a mai világban. És ha létezik, akkor abban a másikban is. Ha jönnének a földön kívüliek, akiket egyre várok, ők is szédülten csicseregnének, és letaposnák a gyepet. De ha Max azt mondaná, cseréljünk anyát, ideadná az ő teljesen normális anyját, aki biztosan minden nap főz, és nem siránkozna álló nap, azt mondanám, nem. Nem és nem. Egyszerűen azért, mert minden bensőséges kapcsolatbeli problémáink ellenére is, én vártam és reméltem. Amikor még kicsi voltam, megengedte, hogy a mellei közzé dugjam a fejemet, és ott maradjak. A tenyereimet rátettem a melleire és szinte elszunnyadtam. Elcsíptem, amikor nem vett fel melltartót, és kihasználtam az alkalmat. Valódi kelepce. Mikor ott voltam azzá alakíthatott, amivé csak akart, de amikor nem engedte meg, azzá váltam, amit nem akart. Ezek az emlékek abból a Mihnea megszületése előtti időkből valók, vagy röviddel utána, amikor még Mihnea nem mutatta ki valódi énjét. Mert azóta nem emlékszem semmiféle fizikai közelségre anya és én közöttem.
Amikor pedig megjelent a fiatal, erős, hanyag, kissé faragatlan, és szerintem esetlen Dániel, anya kezdte egyedül vinni Mihneát, és mindezt örömmel, bőségesen kirúzsozott ajkakkal tette. Nem állt rosszul neki az a halvány rózsaszín árnyalat, kiemelve hófehér bőrét, fekete haját, de ami rosszul állt neki, az a szándékosság volt, amit én a láthatatlan jól láttam a tekintetén.
Legelőször, amikor összetalálkoztak, nem láttam semmi jelét a szikráknak, vagy villamosságnak, csak két normális embert láttam, aki ostoba témákról társalognak: \”Mihnea mindig fordítva veszi fel a cipőjét\” – mondta a félkegyelmű durván röhögve. \”Igen, mindig ezt teszi\” – mondta anya közömbösen, közben alig észrevehetően megváltozott. S az alak égszín kék szemei, melyek jól illettek kreol bőréhez, mintha lángra gyúltak volna. A beborult égboltra emlékeztetett engem és foszforeszkáló fűre nálunk az udvaron. A következő napokon rájöttem, hogy ez csak anya jelenlétében következik be, a többi anyuka, a meddők, a derekak, a csontosak nem részesültek ebben a királyi felhozatalban. A szemei tompák maradtak, mint amilyenek mindig is. Nem volt alkalmam a további megfigyelésre, mert egyenesen az iskolába irányítottak, anya pedig végre, annyi keserű idő után először szívesen ment a kisfiával az óvodába, így egyszerűen, anélkül hogy segítséget igényelne, anélkül, hogy szüksége lenne rám.

23. Tudom ám én, mit csinálnak a felnőttek, ha egyedül maradnak a szobában. Hát, hogyne tudnám. Felvilágosítottak. Egyik osztálytársam – ő is román – behozott néhány folyóiratot. Elbújva lapozgattuk. Magyarázatokkal látta el a képeket, saját jártasságát fitogtatva, pedig azok olyan egyértelműek, hogy nem igényelnek semmi hozzáfűzni valót. A szavak olyan iszonyatosnak hatottak, hogy elállt a lélegzetem. Felláció, kunnilingusz, anális sex. Életemben nem láttam ehhez fogható undorítóságot. Sehogyan sem értem, miként süllyedhet odáig két ember, hogy ilyeneket tegyen. Vagy három, vagy akár négy-öt, mert nincs korlátozva a számuk. Mi késztethette erre őket? Láttam férfiakat merev tagokkal minden fajta testhelyzetben, de főként nőket a férfitagokkal szemben. Felháborodtam és dühbe gurultam. Mellek, nemi szervek, hatalmas péniszek. Kövér és koros bamba arcú nők. Undorító dolgokat végeztek magukkal, legalábbis szerintem. Voltak vigyorgó nők olyan testhelyzetben, ami egyáltalán nem szolgált előnyükre. A román barátom kilátásba helyezte, hogyha élőben is akarom látni, ismer egy lányt, aki tíz euróért megmutatja a madárkáját. Elutasítottam az ajánlatot. A folyóiratot is elhajítottam, barátom élénk tiltakozása ellenére, bár tudtam, hogy rossz benyomást keltek és majd rólam fog pletykálni a sarkon. Kérdezem én, vajon ez nem valami törvénytelen dolog? Hiszen ő már tizenöt éves, én pedig tíz vagyok, és feladhatnám, büntessék meg alaposan, tiltsák ki az iskolából, sőt zárják is be valahova minél messzebbre tőlem, hogy soha többé ne lássam.

Sokáig ezután, mindig csak ezeket láttam magam előtt, mindenkit levetkőztetve gondolatban, és anélkül, hogy gátat tudnék szabni elállatiasodott és kínos gondolataimnak. Azért állatinak mégse nevezhető, mert az állatok nem teszik olyan rondán, mint abban a lapban, amikor azt teszik. Az állatokban van valami ártatlanság, bamba ártatlanság, de mégis az. Az emberek ellenben számomra, amióta láttam azokat a képeket, átalakultak egy nagyon alacsony szintű, szánalmas, becstelen fajtává, mert ők tökéletesen tudatában vannak annak, amit tesznek, és mégis megteszik. Még Adrianna is egyszerre elveszítette vonzerejét, és a hajába tűzött hajcsat-pillangók is rikító színűeknek látszottak.
Ettől a pillanattól fogva anyát is más színben láttam. Ránéztem anyára, azután Dánielre, Dánielről anyára, észre nem vett testmagasságomból, majd újra Dánielre, és megint anyára, megsajnáltam mindkettőjüket. Ez a borzasztó sajnálkozás, már a depresszióhoz hasonlít, dühödt sajnálat, vagy inkább egy felkavaró düh sajnálattal és szégyenérzettel keverve. Undor, telve megvetéssel.
Elhatároztam, hogy én soha, de soha sem fogom azt megtenni.

24. Ebben az időszakban anya mindenféle közös tevékenységet kezdeményezett velünk, s ez csak az ő újabb érzelmi állapotával magyarázható. A velünk való törődése úgy jelentkezett, mint derült égből a villámcsapás. Majdnem biztos vagyok abban, hogy mi csupán, mint pótlékok szerepelünk, a helyett a személy helyett, akivel igazán szeretne együtt lenni, mikor valamelyikünket kettőnk közül megérint, valaki más érintésére vágyik. Abban az eufórikus állapotban ez engem nem sértett. Hiszen én voltam ott, az én karomat érintette meg, engem ölelt át, én részesültem testének közelségében, mely úgy illatozott, mint a zöld mező, vagy a gyöngyvirág. Hangulata szerint változott az illata, ha szomorú volt, zöldmező, ha boldog gyöngyvirág. Így váltakozva, egyszer egyik, egyszer másik.
Emlékeszem pontosan egy bizonyos napra:
Esett az eső. Mintha dézsából öntenék. Németországban sokat esik. Azt hiszem a németek éppen ezért az örökös bús eső miatt olyan tisztaságmániások, és házaik úgy hatnak, mintha nem is laknák. Őrjítő ez a sok eső. Legalább is így tartja anya, bár ő sem tévedhetetlen. Én nem tudom a helyzetet megítélni, mert kicsi koromban jöttünk ki.
Anya feltette a Black Eyed Peas -t és táncra akart perdülni velem. Én éppen a számítógépen játszottam és semmi kedvem nem volt hozzá. Ő meg kihasználva, hogy a széknek kerekei vannak, maga után húzott székestől, mindenestől, nem törődve a drága parkettel sem, nevetett, mit egy csintalankodó kislány. Az igazság az, hogy soha nem láttam még ilyen felszabadultnak. Ide-oda huzigálta székemet az ebédlőben, sőt meg is pörgetett, és én őrülten élveztem. Forgott a világ körülöttem. A kinti világ is, meg a belső is. Szédítően forgott a világ. Láttam kint a kék eget, az élénkzöld, szikrázó gyepet. Mintha kint minden lángba borult volna. Nem tudom mitől, de nem is érdekel. Ha minden porig égne, sem érdekelne. Az ebédlő plafonig érő ablakain át, látni lehetett a lakatlannak tűnő mozdulatlan szomszéd házakat, a gyilkos eső függönyén túl, mint egy sötét vászon izzó foltjai. Tele szájjal nevettem, mint még életemben soha, és csorogtak a könnyeim, a hasamat fogtam a nevetéstől. Azt tartják, a nevetés egészséges. Úgy kacagtam, olyan őszintén, tiszta szívből, hogyha rákom is lenne, rögtön meggyógyulnék. Én lennék a huszonegyedik század csodája, az emberek hozzám zarándokolnának, hogy saját szemükkel lássák mekkora az Isten hatalma.
Esetlen és elkényeztetett öcsém idétlen mozdulatokat tett a lábával, mintha táncolna. Aztán belém kapaszkodik, mert ő szeretne beleülni a székbe, ordítani kezd, hogy bele kékül, és boldog, hogy elronthatta a szórakozásunkat. \”Hagyd rá\”, mondja anya. \”Gyere, táncolj velem\”. Felemelkedem a székből, és ő úgy megránt a kezemnél fogva, hogy elbotlom, és rázuhanok orrommal pontosan a keblei közzé, kedvenc helyemre, melyre már hiába vágytam. Anya kacagva magához szorít, mintha magába akarna fogadni, hátralép, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. Ha valaki kintről nézne, azt hihetné, verekedünk. Anya nem enged el, s én is jobban belekapaszkodom. Nevet, de kintről sírásnak látszik. \”Mikor nőttél így meg?\” kérdezi megfékezve nevetését. \”Nem is emlékszem\”, teszem magam ravaszul. Ha akarom nagy ravasz tudok lenni. Egy lépésnyire el szökken mellőlem, akár egy gazella – nem tudom honnan termett ez a fiatalos mozdulat – és váratlanul két keze közzé fogja az arcomat. Szótlanul rám mered. Így maradunk, miközben üvölt a zene, és üvölt Mihnea, mert senki sem taszítja a széket, és biztosan tudom, még ha oda sem nézek összepisilte a székemet. Ekkor anya nagyon váratlan dolgot tesz. Hozzám hajol, és szájon csókol. Másodperc tört részéig csupán. A mozdulat olyan elementáris, mintha be akarna kapni, vagy beszippantani, én pedig itatni kezdem az egereket.
Apa hogy nem vesz észre semmit? Hogy lehet ilyen vak? Meg is érdemli a sorsát! Kétségbeesetten ölelem át anyát, továbbra is sírva, jól tudva, hogy most veszítem el végképp, másfelől azt is tudom, hogy összerúzsozott és borzalmasan nézek ki.

25. Anyák Napján vele mentem. Nem szabadulhatott tőlem. Mindenre képes vagyok, ha akarom, a hegyeket is elmozdítom, ha nagyon akarom. Pár lépéssel haladtam mögötte, mint egy arab feleség, makacsul, bőszen, vagy inkább, mint egy prédáját leső bűnöző. Magakelletőn ment előttem, hátra sem nézve, emelt fővel, de tudom forrt belülről. Elhaladtunk a puccos házak és díszes udvarok mellett, melyek olyanok voltak, mint kertészeti lapok reklámjai, és végig az egész utcán anélkül, hogy bárkivel is találkoztunk volna.
Értelmes elmével voltam jelen, és figyeltem, anya mit tervez, milyen őrültséget, és sasszemekkel lestem minden nyomorult mozdulatát. A gyerekek a tornateremben ott ültek a félkörbe helyezett kicsi székeiken, mint valami izgő-mozgó törpék, és előadtak egy idétlen dalocskát, majd egy másikat angol nyelven, melyet az óvónő minden igyekezete ellenére össze-vissza énekeltek, hiába mondogatta a helyes szöveget. Dániel vergődött, mint a partra vetett hal, és gyakran anya felé pislogott. Igazából semmi hangja nem volt, és szörnyen hangzott, ha énekelni próbált. De nem igen próbálkozott. Nem sok sikert jósolok neki, mint óvónő, mert olyan szót, hogy óvóúr nem ismerek. Jobb lenne, ha lemondana róla, és valamilyen becsületes munka után nézne. Ásson például sáncot, vagy valami más nehéz munkát végezzen. Legalábbis én azt kívánom neki. A máskor közömbös és tartózkodó tekintete amint anyára téved, úgy megváltozik, hogy ahhoz nem kell külön magyarázat. Mondhatom, égbekiáltó. Másik szereplője ennek a kínos történetnek anya, aki olyan üde, amilyen eddig sohasem volt. Ahogy rápillant Dánielre tíz évet fiatalodik, habár mindig kevesebbet mutat koránál. Különös gondolatom támadt ekkor: anya lehet, csak … egy kislány. Az idők folyamán nem lett se okosabb, se érettebb.

“Simona Cratel: Az idegenek 4. rész” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Szabolcs!

    A érdeklődéssel olvasom fordításodat, bár lassan haladok, mivel a látásom nem jó.
    Érdekes ahogy a kisfiú szemszőgéből láthatjuk az anya személyiségét, aki valahogy nem nőtt fel, vagy észre sem vette, hogy már érett nő.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

  2. Drága Szabolcs!
    Visszatértem,hogy igazoljam azt amit a fia és Te magad is észrevettetek: "Különös gondolatom támadt ekkor: anya lehet, csak … egy kislány. Az idők folyamán nem lett se okosabb, se érettebb."
    Gratulálok sok szeretettel…Babu:)

  3. Kedves Babu!
    Egy mondattal világítanám meg az anya alakját: „Különös gondolatom támadt ekkor: anya lehet, csak … egy kislány. Az idők folyamán nem lett se okosabb, se érettebb”. Magyarán, egy infantilis személyiség, aki elvész a felnőttek világában…
    Örülök, hogy nálam jártál! (f)
    Szeretettel: Szabolcs

  4. Kedves Rita! (f)
    Mindig örömmel olvasom a szavaidat, s köszönöm, hogy ilyen kimerítően taglalod ez a részét a regénynek. Ami a fordítás minőségéről írsz, azt külön köszönöm. Eszembe jut egy régi jelenet, mikor egy kedves barátom megkért, fordítanám le a levelet, amit külországból kapott, s én nagy bátram, ahogy elolvastam, már mondtam is magyarul (könnyű szöveg volt). Te így tudsz angolul? – kérdezte a barátom meglepődve. Nem, én igy tudok magyarul! – válaszoltam. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem mindegy, értjük- e szöveget, vagy elő is tudjuk adni szépen magyarul?
    Szeretettel: Szabolcs

  5. Drága Szabolcs !
    Mind érdekesebb oldalát ismerem meg ennek a szexéhes
    anyukának,s meglepően a papa semmi voltát,aki mindenre helyesen bólogat.
    Verdi a szegény főszereplő tökéletesen belelát anyja minden gondolatába.Imádja az anyját ugyanakkor felméri magában minden hibáját.
    Szereti a mamát ,aki szereti a férfiakat.
    Micsoda bolond család.
    Kíváncsi vagyok a végére.Biztos ,hogy nem lesz jó vége ,ha már csak altatóval tud aludni Verdi.
    Szeretettel ölellek….Babu(l)

  6. Kedves Szabolcs!

    Ezt a részt érdekesebbnek találtam. Választékos szavaiddal, gazdag szókincseddel fűszerezve igazán olvasmányos írás lett. Ami a gyerek pornóról való véleményét illeti, maximális mértékben egyetértek vele. Nem tíz évesnek való, bár ami azt illeti engem még a jelenlegi koromban sem érdekel, mert épp azt érzem, amit ez a fiú megfogalmazott, hogy alantasabb az állatoknál. Úgy gondolom, hogy a dolog két emberre tartozik és pusztán attól lesz undorító, ha mások számára készül. A németek érdekes emberek, mert mindig volt bennük valami felsőbbrendűségi érzés, most pedig szűretlenül és számolatlanul fogadnak be a hazájukba bárkit. Az anya viselkedése nem azért szánalmas, mert szerelmes, vagy mert szexuálisan vonzódik valakihez, hanem azért, amit a gyerekével művel. A férje valószinűleg "halvérű", a feleség többre vágyik, van ilyen, de a gyereket ki kellene ebből a nagy érzelemből hagynia. A fordításhoz annak ellenére is gratulálok, hogy az eredetit nem ismerem. Bár tanultam németül, igazából soha sem tudtam elsajátítani egyetlen egy idegen nyelvet sem, de annyit azért tudok, hogy nincsenek ilyen egyértelműen csodálatos és változatos kifejezéseik, mint nekünk magyaroknak.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!