Si-si /egy kis galamb igaz története/: 13. rész

Bolond hónap, bolond idő! Április bolondja május szamara. Mondja a közmondás. Erre az évre rá is illik.
A napsugár melegének hajnalragyogásában a játékos szellő, libegteti, lobogtatja a milliónyi apró zöld hajtásokat. A virágbimbókat körbejárva, öltögeti láthatatlan fonalával a fák színpompás, fidres-fodros tavaszruháját.
A fecskefészek körül csend van. A fecskepárok felváltva, türelmesen melegítik, és forgatják az apró tojásokat a kis fecskefészekben.
Annál nagyobb zaj hallik a galambházból
– Sí síi sí! Éhes vagyok! Szomjas vagyok! – kiabálják egyszerre a pufók fiókák, és mérgesen dobolnak lábukkal a fészekben. Néha már sikerül fölemelni szétfolyó nehéz testüket. Ez az első nagy megpróbáltatásuk az életre. Egyben láberősítő edzés fogyókúrával.
Hó és Sisi kiültek a galambház tetejére, hogy a fiókákat szoktassák az önállósághoz.
Végre egymásra is volt idejük. Igazgatták egymás tollazatát, apró csőr- érintéseket adtak egymás fejére, nyakára. Összetekerték nyakukat. És játszották hosszú ideig az ide-oda reppenős játékot, vagy gyakoroltak?
A nap ragyogott a tiszta kék égen, de nem hagyták el a ház tetejét, hogy kiszellőztessék tollruhájukat a levegő friss fuvallatával, mert féltették a fiókákat.
Sisi nem hanyagolta el Vivit és Vít, de Hó sohasem repült olyankor vele. Őt nem az ember nevelte, így nem is rajongott értük. Az etetés idején nem repült el. Már nem zavarta, hogy az emberek közelébe mennek, ha magot és vizet raknak a peremre. Hiszen ez jó dolog a számára, de ha Vínek a keze gyorsabb volt, mint az ő ébersége, és elkapta őt, azt nem szerette. Mindig erős szívdobogást érzett. Nem sokáig tűrte a becézgetést. Mindig megragadta az alkalmat, hogy gyorsan kibújjon a tenyeréből. Mérges volt azért is Víre, mert sokszor fogta meg a fiókákat is. Rínek nevezte a fiút, aki Sisire hasonlított – ő kisebb termetű volt – és ugyanúgy tűrte az ember barátságát, mint Sisi. Belesimult a tenyerébe és félig behunyt szemmel élvezte a simításokat. Hó féltékeny is volt ezért. Hiába mondta, hogy ne barátkozzon az emberekkel megbízhatatlanok. Rí azt mondta, hogy olyan jó melegség árad a tenyeréből, és a simításai jó érzést keltenek benne. A Papa is szereti az embereket. So a kislány, tartózkodó volt, sőt harcias, mint az apja. Ví kezét csapkodta apró szárnyival, és nagyokat csípett bele. Lábaival kapálódzott, és feszítette szét az ember ujjait, hogy kibújhasson a kezéből. Nem szerette a napsütést sem. Olyan kellemes volt a házikó félhomályában, ott biztonságban érezte magát.
Rí előbb állt fel, és elvergődött a nyílásig, ahonnan kinézve egész más volt minden. Kitágult a világ. Biztos az a világosság festett színeket a kinti világra. Annyi minden érdekeset látott. A zsongás, mozgás, az új hangok lekötötték figyelmét. Órákig tekergette a nyakát és bámult. Mindennap új és újabb dolgokat fedezett fel. A papát is látta a magasban szállni. És lenn a mélyben a dúc alatt sétálni. Míg így nézelődött eltűnt a nagy fényesség az égről, mindennek megváltozott a színe. Sötétebb, és csöndesebb lett a világ. Kinyújtotta a nyakát és érdeklődve figyelte ezt a hirtelen változást. A sötét égboltozaton egy kellemetlen erős fényesség villant fel, amitől be kellet hunyni a szemeit. Egy levegőt megrezegtető dörrenést hallott. Rí ijedtében, berántotta a nyakát, és bemenekült a kis házba. Remegve So mellé bújt. Gyorsan megtelt a fészek, mert Hó és Sisi is megjelentek. Volt nagy öröm, mert enni is kaptak a nagy ijedtség kárpótlásaként.
Hideg fényű villámok íveltek, cikáztak az égen, erős csattanó dörrenések rázták meg a levegőt. Nagy koppanásokkal hullottak a kemény jégdarabok, és a kövér eső cseppek. A galambcsalád összebújva várta a zivatar múlását. Így teltek a napok, míg a fiókák lábai egyre erősebbekké edződtek, soványodott a testük, eltűnt az óriás bögyük. Rít fekete foltos fehér tollacskák, Sot hófehér tollak takarták be.
Már mind a ketten több időt töltöttek kint a párkányon, mint a házban. Föl s alá sétálgattak, ugráltak, a derűs napsütésben. Sisi, hol lenn a földön, hol a dúc tetején biztatta őket, és mutogatta a szárnymozdulatokat, hogy hogyan lehet fölemelkedni a levegőbe. Fejüket forgatva kinyújtott nyakkal figyelték minden mozdulatát. Néha megpróbálták egymást átrepülni a kis ház erkélyén. Rí volt a bátrabb, és egész ügyesen rúgta el magát a földtől és nyitogatta a szárnyait. Majdnem sikerült feljutnia a meredeken ívelő galambház gerincére, de mielőtt elérte volna elfáradt a gyors csapások, és szárnytollai gyakorlatlan rendezése miatt. Túlságosan széjjelnyitotta és a levegő átáramlott a ritkára rendezett tollai között. Sisi biztatta, és többször fölreppent a levegőbe. A galambdúc előtt alacsonyan, kis köröket írt le. Fel-le repült, hogy fiókáinak megmutassa, hogyan kell manőverezni, irányítani a szárnyakat és a farok- tollakat.
Hányszor bukott előre, és tévesztett leszállópontot, mikor próbált fölrepülni a disznóól ablakának peremére. Akkor neki egyedül kellet rájönnie minden mozdulatra. Sok fáradtságába került. Volt idő, mikor teljesen kimerülten kuporgott a sarokban, már-már föladva a küzdelmet. Csak a makacsságának és kitartásának köszönhette, hogy sikerült. Utána már minden könnyebbé vált, mert a siker öröme biztatóan vitte előre, a tapasztalás útján.
Nagyon büszke, volt hogy átadhatja fiókáinak a tapasztalatait, és türelmesen repkedte őket körbe. Talán, ha Vivi és Ví tudnának repülni, akkor nem történt volna meg az a múltkori eset sem, hogy majdnem belepusztult a zivatarba. Ha elmondták volna, hogy figyeljen, ha sötét felhők jönnek, és eltüntetik a fényt az égről. A legtöbb szárnyas hangja elhalkul, mert búvóhelyet keresnek. Tudják, hogy ilyenkor az égből sok veszély fenyeget. Ki a fészekbe, ki az odúba, a levél alá, vagy a földbe menekül.
A gyorsan szálló fellegek a legveszélyesebbek, mert azokat a dühösen kavargó fergeteg taszítja, sodorja az égen. Mikor egymásnak ütközteti őket, nagy fényes csattanásokkal olvadnak össze, és kiloccsan belőlük a víz, ami sok földben lakó élőlény életét oltja ki. Megfulladnak a sok vízben. Mikor a felhők összeütköztek, a kavargó fergeteg lecsap a földre és semmit, senkit nem kímélve, mindent elsodor összekuszál. Lesodorja a rosszul épített fészkeket, letöri a fák ágait, némelyiket dühében kitekeri tövestől, és lehajítja a földre, körülötte mindent összezúzva. Nem tesz különbséget ember és állat között.
Sisi míg keringett a levegőben, ezekkel a gondolatokkal foglalta el magát, és nem volt türelmetlen. Tudta, hogy fiókái élete attól lesz biztonságosabb, ha mindent megtanít velük, amit ő már megtapasztalt, De So föladta a próbálkozást, inkább betotyogott a házba. Rí ugrándozott, lebegtette szárnyait, néha sikerölt fölemelkednie a levegőbe, és ez lelkesítette. Mígnem nagy csodálkozására, jól összehangolt mozgása eredményeként, fölemelkedett a levegőbe, és félkörívet leírva, ügyesen leszállt a gerincre.
– Ho ohó kru! Ügyes vagy! Bátor vagy! – dicsérte Hó, aki látta fiókáját felemelkedni. Aggódva követte mozgását, és igyekezett arrébb ugrani a tetőn, mert Rí majdnem a hátán landolt. De ez ilyenkor megbocsátható dolog. Hess, huss Sisi is fölreppent melléjük és örömében táncot járt.
– Kro kú ko! Jól csináltad! – mondta, és billegtette fejét.
Az öröm hurrugásokra Ro is megjelent a nyílásban. Fejét tekergetve, pislogva kereste testvérét a párkányon. Kinyújtotta nyakát a hangok irányába. Irigykedve nézte, a mellét kidüllesztő Rít, aki fejét kissé hátrahúzva, csőrét fölemelve, büszkén sétálgatott a tetőgerincen. Érdeklődve nézett szét, mert onnan még tágabb lett a világ. Látta távol a zöld mezőt. Az óriás szárnyasokat, akiknek eddig, csak a hangját hallotta.
– Hu ru! Azoktól a szárnyasoktól óvakodjál! – figyelmeztette Sisi, és elmesélte fiának a kellemetlen kalandját.

Folyt köv…

Írta: Tátos Gyöngyi