Napok múltán már feledtem volna az esetet, ha a sors nem intézi mégis úgy a dolgokat, hogy máig és (remélem) halálomig belém égjen az emlék. De (hála ég!) úgy intézte. Mert napoknak utána egy hirtelen jött nyári zápor kergetett be minket, engem és nagyapámat, a buszmegálló sárga hullámlemeze alá a tó buszfordulójában; kézen fogva, kacagva menekültünk.
Kicsit megdidergetett a hűs zuhany, de mégis csak a nevetésre emlékszem. És arra, hogy kisvártatva egy alak bontakozott ki az esőfüggönyből, egy újabb menekülő, akit az égi áldás üldözött. Berobogott ő is a védelmet adó zugba, valami csutakká ázott ruhaneműt tartott maga fölé csuklya gyanánt.
– Szép jó napot! – köszönt illedelmesen. – Hú, micsoda eső!
A csutakká ázott valamit a padra dobta, csattant. S ekkor megfagyott a levegő a sárga hullámlemez alatt. Az újabb menekült az a fiatalember volt, aki napokkal korábban meggyalázta a hullámtalanul csillogó tisztaságot és nagyapám tömegsírból kihúzott lelkét. Máris megfogtam a meleg, vaskos tenyeret, én itt vagyok, a bajtársad, harcra készen.
A két alak egymásra meredt, pillanatok teltek el fagyos némaságban. Végül a fiatalember – látszott, erőlteti – megszólalt, és a hangja most valaki másé volt.
– János bácsi… ugye, így hívják, uram? Nézze… nagyon sajnálom azt a múltkorit. Tudja… sok sört ittunk a fiúkkal. Nem bírom olyan jól a piát, hamar a fejembe száll. Ugye érti? … Máskülönben eszembe se jutott volna úgy beszélni… Nem is tudom, miért… bárcsak meg se történt volna… Kérem… ne haragudjon.
Nagyapám szótlanul állt, beszédes megrendüléssel. Az elégtétel a lába elé helyeztetett és ő boldog volt. Mint egy egyszerű matematikai egyenlet: a + b = c. Ennyi az egész, neki csak ennyire volt szüksége. Most már mindketten szabadok. Ügyetlenül bólintott, mire a fiatalember ajkának szegletében megvonaglott egy félszeg mosoly. Valami ajándékot akart még adni, ezért sietve megtetézte a dolgot:
– És ígérem, hogy soha többé nem teszem azt… tudja. Se itt, se máshol.
Ez már persze túlzás volt, de ő szükségét érezte kimondani. Az eső csitulni látszott, bár az ég alján egyre csak gyűlt a teher. Egy darabig álltunk némán, mígnem a fiatalember zavartan, fázósan megdörzsölte a karját.
– Hát… ez nemigen fog egyhamar elállni.
Ebből lehetett tudni, hogy erős benne a kínos mehetnék. Végül engedett is neki:
– Még egyszer kérem, bocsásson meg! Hülye voltam, részeg. De kérem, ne haragudjon, János bácsi.
Nagyapám az előzőhöz hasonlót biccentett, a fiatalember zavartan vigyorogva biccentett vissza – Hát… a viszontlátásra – és kilépett az esőfüggönybe, a csutakot is otthagyta.
Ebben a pillanatban (mintha odafentről végig figyelt volna valaki) megerősödött a zörgő kopogás a sárga hullámlemezen a fejünk fölött. Az ám! Az eső épp ekkor váltott jégre. Már láttuk is: borsószem, sőt kockacukor nagyságú jéggolyóbisok pattogtak előttünk a fényesre mosott aszfalton. Megráztam nagyapám kezét és nevettem:
– Nézd csak, nagyapa! – mutattam ki az esőbe.
Ő követte a mutatóujjam által megjelölt irányt; a fiatalember távolodó alakját láttuk, ahogyan összegörnyedve, feje fölé tartott, kitárt ujjú kezekkel próbálta védeni magát és bukdácsolva futott az egyre sűrűbb és élesebb jégzuhatagban.
– Nézd! – kacagtam már ekkor. – A bácsira tényleg rászakadt az ég!
Nagyapám arcán elömlött a felismerés. Diadalmasan megszorította a praclimat.
– Erre rá, kisfiam. Rászakadt az ég.
Kedves Babu!
Köszönöm figyelmedet, örülök, hogy tetszett a kis történet.
Laca :)(f)
Érdekes történet maradt meg Nagyapádra emlékezve,
kedves Laca.
A kis titok amin lehetett kacagni és ami csak a tiétek volt.
Szeretettel olvastam kedves írásodat.Gratulálok….Babu(l)
Kedves Rita, Kankalin és Magdi!
Nagyon köszönöm a figyelmet, örülök, hogy megoszthattam veletek ezt a kis epizódot. Mindenkinél megjelent a "szép" szó, ez különösen megható számomra; drága nagyapám büszke lenne. A nevében is köszönöm mindenkinek.
Laca :)(f)(f)(f)
Kedves László!
Szép történet, megtörtént a bocsánat kérés, úgy tünik odafenn, csak erre vártak, hagy rászakabhasson az ég,
Szeretettel gratulálok,
Magdi
Szia Laca! 🙂
Tetszik ez a cinkosság, ezen kívül jó volt megismerni tőled egy kis életszeletkét.
Az is eszembe jutott, hogy az élet elrendezi a dolgokat, előbb-utóbb minden a helyére kerül.
Meghatóan szép ez az emlékezés. Valószínűleg úgy beléd égett, hogy kitörölhetetlen.
Örülök, hogy olvashattalak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Laca!
Szép történet volt, örömmel olvastam. Igen, kell tudni bocsánatot kérni, de megbocsátani is, mert a nélkül nem működik az élet.
Szeretettel: Rita:]
Kedves Kitti!
Örülök, hogy tetszett. Köszönöm, hogy itt voltál.
Laca :)(f)
Szép volt nagyon. Gratulálok Laca! (f)