A TORTA UGYANÚGY citromízű, mint tizenhét évnek ezelőtt, mikor még kiskölyök voltam. Pedig én már egy ideje nem is szeretem a citromot. A jó hír, hogy kiderült, Barni viszont olyannyira szereti, hogy Lidia már rászól, hogy ne egyen olyan gyorsan. Anya közben elveszetten zenecsatornák között kapcsolgat és látszik rajta, hogy nem tudja eldönteni, maradjon a gyerekzenénél vagy Elvisnél. Erről eszembe jut, amikor anya ugyanígy Elvist hallgatta valamelyik születésnapon. Teljesen maga alatt volt, te pedig azt mondtad, hagyjam, ne tépjek fel még több sebet, elég volt az, hogy apa elhagyott minket. Egy akkora sebet feltépni pedig… Azt mondtad sose hagyjam, hogy elvérezzen. Most meg te is ugyanezt tetted vele, ugyanúgy elhagytad – ő pedig tanácstalan.
– A gyerekműsorról te jutsz eszébe.
– Bocsánatkérően mosolygok Lidiára, majd anya mellé térdelek a tévé előtt. Szeme még mindig halványvörös a sírástól. Épp a gyerekműsor megy. Anya elengedi a távirányító gombját és megbabonázva figyeli a rajzfilmfigurákat, ahogy össze-vissza ugrálnak. Kezem lassan helyezem szerető kezére. Nem szeretném őt megijeszteni, de még is megszeppenve fordul felém.
– Mit szólnál hozzá, ha hagynánk a tévét és mi magunk engednénk valamit? – vetem fel az ötletet.
– De minden születésnapodon valamelyik zeneműsort hallgatjuk! Még akkor is, ha az a legrosszabb adás abban az évben!
– Vele nevetek, majd fejem rázom. – Pont ezért kell változtatnunk rajta!
– Nevetése hirtelen abbamarad, valami megváltozik arcán, mintha valamit tudna, amit én nem, ami engem is aggodalmassá tesz. Hangja egészen halk, szinte alig hallom a gyerekénektől.
– Ezt azért mondod, mert a nővéred nincs-
– Na, lányok! – hátrakapom tekintetem Alex hangjára, aki épp Barni ütészáporát viseli el vállán. – És persze külön kiemelem Barnit, a kisfiút! – Barni erre visszadől székébe és elégedetten elmosolyodik. – Nem akartam kihallgatni a beszélgetéseteket, de ha már így megtettem, szeretnétek, hogy engedjek zenét?
– Barni örömében tapsikol, én meg anyához fordulok. Még mindig a tévét figyeli. Kezét elveszi enyémről.
– Igen! De valami lassút! – rikácsolom válaszul, mivel Alex kíváncsi tekintete már egyenesen kifúrja a hátamat. Anyu vállára hajtom fejem, kezem a távirányítóra teszem, de még nem nyomom le a kikapcsoló gombot. – Nem anya, nem miatta. Alex miatt teszem. Tudod, hogy mindig nagy lemezlovast akar játszani…
– Anya erre elmosolyodik, lekapcsolja a tévét és átkarol. – Remélem sosem lesz az. Lemezlovasnak nagyon pocsék lenne…
– Megmondjam neki? – suttogom vissza. Anya szórakozottan fejét rázza, elenged, majd felkel.
– Barni mellettem terem, azt mondja táncoljak vele. Számára ennek a legérdekesebb része, hogy lábamra áll, átkarolja derekam még én táncolok, ő pedig csak élvezi a kényelmet. Alex csatlakozik hozzánk, átkarolom nyakát, míg ő Barnira pillantva nyúl derekamért. Áthajolok Barni felett, barátom vállára hajtom fejem és próbálok arra gondolni, hogy lehet nemsokára vége a számnak, de attól ez a pillanat még tökéletes. A kicsi nappaliban, amit egész délelőtt egy ötévessel díszítettem és, ahol még mindig érződik a tegnap este odaégett első tortalap, ugyanis Lidia anyát tanította. Végül persze megint Lidia készítette el maga az egészet. Már a harmadik alkalommal.
– Próbálok nem az összesúgó anyámra és legjobb barátnőjére nézni. Tudom, hogy anya azt hiszi, csak miattad változtatnék valami akkora dolgon, mint a szokásos zeneműsor. És azt is tudja, hogy én meg csak tagadom. Valamit keresek, hogy eltereljem a figyelmét. Az asztalt fürkészem, mely félig tele van ajándékokkal, a másik felén pedig a torta van és a hatodik tányér, amiben még mindig ott a vaskos érintetlen tortaszelet, mert Barni erősködött, hogy Theának is akkor vágjunk, amikor nekünk.
– Thea viszont épp az után értesített, hogy még többet fog késni, ugyanis elhúzódik a fotózása. Legalább is, ahogy sejtem, csak Alexszel nem akar találkozni. Valami kettejük között nem volt rendben, már akkor sem, amikor kiderült számomra, hogy régi ismerősök. Persze Alex ugyanúgy viselkedett vele, mint mindenki mással, de Thea nyilvánosan kerülte.
– Próbálok nem erre gondolni.
– A dalnak vége. Barni szorosabbra fonja körülöttem karját. Felemelem fejem és egy puszit adok Alex ajkára, aki szívesen kérne még többet, de addigra már kijelentem, hangosan és érthetően, hogy mindenki vegye a lapot, ajándékokat fogunk bontogatni.
– Barni azt szeretné, ha elsőnek az ő kék csomagolópapírban lévő ajándékát csomagolnám ki.
Közben Alex már nyújtsa is felém a szatyrát.
– Mosolyogva fejem csóválom feléjük, majd anya kijelenti, hogy kezdhetném a te ajándékoddal…
– Reggel kaptad postán, gondoltam, csak hozzáteszem a többihez még ide nem értek – magyarázza anya. Válaszul bólogatok, de tudom, hogy később még fogunk erről beszélni.
– Hű mekkora doboz! – ámul el Barni, ahogyan én is, ugyanis nem számítottam volna tőled egy egész dobozra. Sőt, másra se nagyon. Azt nyomtatták rá, Destieltől a húgának. Bizonyára nem ebben érkezett, de ez lényegtelen. Ha lett volna rajt cím, már elárulta volna anya még reggel, ezek szerint.
– A barátom nevetve figyeli, ahogy Barnival civakodunk a tökéletesen becsomagolt cipősdoboz kicsomagolásával. Még marad rajta egy darab vörös csomagolópapír, amikor felemelem és megcsörgetem. Egyszerű kartonban van, semmi jelzés, semmi szín. A hang és a súlya alapján egy cipőre tippelek, de közben abban reménykedem, talán van bent egy levél. Egy levél, amiben válaszolsz az összes addigi levelemre. Vagy akárcsak egy cetli, bármi, ami a te nyomod.
– Bármi.
– Kezem remeg, már csak a doboz és én létezünk. Megfogom a fedelét. Még hallom a fényképezőgép kattanását, mielőtt óvatosan arrébb tolnám a fedelet. Valami reményként megcsillan, visszatükrözi a fényt a dobozból. Felnézek Alexre, mosolya biztató, pont erre van szükségem. Megfogom a fedél mindkét oldalát, mély levegőt veszek, aztán mielőtt kifújnám, megszólal a csengő.