Si-si /egy kis galamb igaz története/: 14. befejező rész

A szeszélyes áprilisi időjárás időnkénti zordsága ellenére csodát művelt a természet világával. A felhőkből hulló esővizet, a szomjas föld mind jóízűen szívta be, hogy a benne lévő kis magvakat életre keltse. A kövérre duzzadó kismagok védőburkai megrepedtek, és a kis magcsírák milliárdjai nyúltak ki a föld fölé. Keresni a nap melegének jótékony sugarait, hogy szebbnél-szebb növényekké serdülhessenek. Elmúlt a barna föld kopársága. A tavaszi virágok kellemesen hajladoztak az előkertben. Színes bóbitáik között zümmögve, zizegve táncoltak, repkedtek a bogarak, méhek, darazsak. Boldogok voltak a tavaszi virágok, a hajnali nap sugarában, mert a hideg éjszakai dermedtségből felmelegedtek. Illatozva hajlongtak a gazdaasszony gyönyörűségére.
Gyöngyi a kerti munkálatokat mindig a ház előtti virágoskertben kezdte. A ház fehér homlokzata, melegen sugározta vissza a nap sugarait. Kellemes időtöltés volt számára az illatos virágokat megszabadítani a nem odaillő gazoktól. Tyúkhúr, pásztortáska, útifű, és sok más gyomnövény telepedett meg a virágok között. Elhanyagolt kertnek számit az a virágos kert, ahol ezeket a növényeket nem takarítják ki a virágok tövei körül. A szárnyasoknak viszont ez a legfinomabb csemege. Nemhiába várták örömmel a gazdaasszonyt, mikor meglátták a kosárból kilógó zöld növényeket.
Reggel mikor nyílt az ajtó, még három lépést sem tett Gyöngyi a teraszon, Sisi máris nagy szárnycsapásokkal suhant be és tottyant a vállára.
– Szia Sisikém! – fordította örömmel Sisi felé az arcát.
– Grú kú! Képzeld! A fiam repül! – Sisi csőrét Gyöngyi orrához koppintotta.
– Bru bru! Boldog vagyok!
– Látom, hogy jó kedved van. – nyugtázta a galamb kedves közeledését. Sisi pedig mondta tovább a történteket.
– Ó de beszédes vagy! Csak érteném, hogy mit magyarázol!
Gyöngyi ellenkező irányba indult, mint Sisi akarta. Elkezdte csipkedni Ví fülét.
– Na! Ne bánts, ez fáj! És a füléhez kapott.
Sisi a fejére reppent, és elkezdte csőrével húzkodni a haját.
– Mi bajod van? Nincs magotok, akkor szoktál ilyen erőszakos lenni? – míg ezt mondta megfordult a dúc felé.
– Bru! Végre, hogy megértettél! – azzal Sisi fölszállt a tetőre, ahol még mindig büszkén sétálgatott a fiókája. Hó mama óvó tekintettel figyelte, aki egészen a gerinc végére ült, hogy Rinek, több helye legyen a sétához.
– Kú rukú! Nézd Ví! Ez az én fiókám. Én tanítottam meg repülni.
Gyöngyi fellesett a tálakba. Teli voltak. Gyors kérdő pillantással nézett fel Sisire. Becsukta a szemét, pislogott. Nem akart hinni a szemének! Kettőt lát? Tágra nyitotta a szemeit, mert két Sisi nézett vele szembe, csak az egyiknek a csőre jóval szélesebb és magasabb volt.
– Oh Istenem! – kiáltott fel örömmel teli mosolygással, és összecsapta a tenyerét.
– Kirepült a kis Sisi! Rí Gyere ide! – óvatosan levette a tetőtől, beleültette a tenyerébe, és simogatni kezdte, becézgette, dicsérte. Sisi rárepült a vállára és ott kurrogott toporgott boldogan, majd lekapaszkodott a karján a csuklójára és Rí mellé állt.
– Lackó gyere gyorsan! – szólt hátra, ahogy hallotta a terasz ajtót kinyílni.
– Mi a baj? Mi történt?
– Gyere ide! Mutatok valamit!
Laci épp a lépcsőhöz ért, mikor Sisi átrepült a vállára és neki is elmesélte a történteket.
– Nézz ide! – mutatta a tenyerén álló Rít. Majd kezét egy kissé felemelte és kirántotta Rí alól. A kis galamb szárnyai fölcsattantak, és még egy kissé erősebben és gyorsabban csapkodott, mint Sisi, de fölrepült a galambház tetejére.
– Láttad? Rí repül!
-Kruú kru! Vivi megtanítottam a fiam repülni. Látod milyen bátor a fiókám? – toporgott, forgott Sisi boldogan Laci széles vállán.
– Gratulálok Sisi a fiadhoz. „Kiköpött apja!” Ahogy a közmondás mondja. Hasonlít rád. – mondta Laci, az arcát Sisi felé fordítva.
A hangokra pislogva kitotyogott Só a nyíláson. A homályhoz szokott szemeibe, derűsen világított bele a napsugár.
– Mi van lustaság? Te mindig csak henyélsz? – mondta Gyöngyi és felé- nyúlt, de nem érte el, mert az, gyorsan visszafordult a házba. Lemondóan legyintett.
– Javíthatatlan népség. – elindult a virágoskert felé.
– Hová mész? – kérdezte a férje.
– A virágoskertbe, dolgozni.
– Állandóan azokkal a gazokkal foglalkozol!
– Tessék? Jól hallottam, hogy legazozod a gyönyörűségeimet?
– Jól értetted! Semmi haszon nincs bennük, csak a sok időd pazarolod rájuk. Egy szavadba kerül, és én pár perc alatt megoldom a dolgot.
– Segítesz gyomlálni? – fordult vissza Gyöngyi szívében hálával és mosolygott.
– Már is megyek és viszem a fűnyírót. – mondta huncutul nevetve, és kacsintott egyet.
– Csak azt próbáld meg!
– Miért azt hiszed, hogy nem merem?
– Tudom, hogy megtennéd, de nem lesz időd rá.
– Miért?
– Mert a darabokra vágott fűnyíród zsinórját kéne megjavítanod, hogy ne kelljen kézzel sarlóznod a füvet. – belenyúlt a kezében lévő vödörbe és csattogtatni kezdte Laci felé a metszőollót.
– Hoppá erre nem gondoltam, hogy ennyire felkészült vagy. Feladom! – felemelte mind a két kezét a magasba, mint aki megadja magát a harcban.
– Erről jut eszembe. Nem kéne inkább a kezedben csattogtatott metszőollóval a kisze-kusza szőlővesszőktől megszabadítanod a töveket? Sanyi szomszéd már rég lemetszette a szőlőit, és már ki is bomlottak a rügyek. A tieid, pedig a vesszőbe viszik az erejüket, és ott duzzasztják fölöslegesen a rügyeiket. – mondta Laci, aki Sisivel a vállán a hátsó kert felé indult.
– Te mit akarsz csinálni? – kérdezte Gyöngyi tétovázva.
– Mi borsót vetünk. Ugye Sisi? – felelte, miközben a vállán ücsörgő Sisihez fordult.
– Hát, ha gondoljátok? Rendben. A család kedvéért átcsoportosítom a betervezett munkákat.
Hárman elindultak a hátsó veteményeskert irányába. Gyöngyi balra vette az irányt, a kerítés melletti két sor szőlőhöz. Laci jobbra fordult Sisivel a vállán. A kis magvetőgéppel a kezében, a vetésre előre elkészített, szép simára gereblyézett borsóágyáshoz mentek.
Megállt az ágyás tetején és lenézett a meredek kert végébe, majd a kerítésen túlra. Szemeivel pásztázta a frissen zöldellő búzamezőt. A kiserkent búzahajtások között egy nyúlcsalád nyargalászott. Némelykor egyik-másik szülő leült, felemelve két mellső lábát, nyújtott nyakkal felcsapott fülekkel forgatta fejét, és kémlelt széjjel a határba. Lehet, hogy veszélyt szimatolt, vagy érzett? Óvta kis kölkeinek a biztonságát, az önfeledt futkározásban? Egy őzet is látott, aki kimerészkedett, a dunai erdősáv védettségéből, mert csábította a friss zöld vetés.
Egész jól összejött a szomszédság. Egymást hangosan üdvözölték, a nagy kertek távolságában. Egy-egy kiabáló, hangos szóval bíztatták egymást a munkára.
Egyik vetett, másik ágyást készített elő, a harmadik a fóliáját igazgatta. Ezek amolyan kiabálós beszélgetések voltak, mert a nagy távolság, és a munkavégzés közben nehezen értették egymást, de növelte a munkához való kedvüket, és érezték, hogy nincsenek egyedül.
Sisi szorgalmasan ellenőrizte Laci munkáját, hogyan potyognak a borsószemek a földbe. Követte a sorokat. Volt, hogy a föld felett lévő szemet belebökte a csőrével a földbe, de volt mikor nem bírt ellenállni egy-egy kövér csábító szemnek és „hamm” bekapta.
– Gyöngyöm nézz ide! – kiabált át Laci a feleségének, aki a szőlőtövek között csattogtatta ollóját.
– Figyeld, mit csinál ez a kis bolond galamb!
Sisi fölrepült a tolható vetőgép magtölcsérének fedelére és ott zötykölődött, ahogy Laci tolta a kissé göröngyös talajon. Egyáltalán nem zavarta, hogy a kerekek zötyögtetik. Időnként, ha nagyobb rög megemelte az egyik kereket és lehuppant a kerék, Sisi ügyesen egyensúlyozott a szárnyával.
– Ez nem igaz. Ez a madár egy vicc. Nem azért mondom, de meg vagyok sértve! – kiabált át a túloldalra Gyöngyi.
– Sisike engem teljesen elhanyagolsz, mindig csak a gazdáddal vagy. Nem beszélve arról, hogy a drága borsószemeket felfalod.
– Nem is eszi ki. Figyeltem, csak egy-két szemet kapott be. Nem éhes. Teljesen tele van a bögye. – vette védelmébe Laci.
Gyöngyi elkezdte újra csattogtatni a metszőollóját, és nagy kupacokba rakta egymásra a hosszú szőlővenyigéket.
Egyszer csak Sisi rátelepedett Gyöngyi karjára.
– Ku ru kú! Itt vagyok! Segítek neked is! – bólogatott a fejével
– Szia! Megjöttél te hűtlen? Mostantól kezdve engem boldogítasz?
Ahogy, Gyöngyi ott hajolgatott vágott, és rendezte a hosszú hajtásokat, Sisi rövidebb vesszőket pakolgatott, egyensúlyozott a csőrében, mint egy zsonglőr. Néha Gyöngyi megállt a munkával és figyelte, milyen kitartóan bajlódik egy vastagabb ággal. Rá is szólt és elhessegette, mert majdnem rádobta a vesszőket. Volt, mikor a karjára telepedett, csőrével az ollót csipegette és majdnem a csőrébe vágott.
Kettős érzés járta át ilyenkor a gazdákat. Sisi jelenlétének a szeretetteljes ragaszkodása, a megnyugtató kedves jelenléte. A másik, a munkájukat hátráltató, fejükön, hátukon gyalogló, lábuk alatt totyogó madár, aki állandó figyelmet igényelt, nehogy kárt tegyenek benne. Egész délelőtt ott repdesett kettőjük között, megosztva a figyelmet és szeretetet. Gyorsan repült az idő és a gazdaasszonynak az ebédről is gondoskodnia kellett.
Gyöngyi bement ebédet készíteni. Sisi egészen az ajtóig kísérte ott lereppent a válláról ivott egy nagyot, körülnézett a galambházban az övéi között. Utána visszarepült Vivi hátára, aki végzett a vetéssel. Elmentek a röfögőkhöz, és megnézték a nagy szárnyasokat is. Mikor Vivi bement a szárnyasok sötét szobájába Sisi lerepült a hátáról, mert rossz emlékei miatt nem szerette azt a helyet. Úgy döntött, inkább újra ellenőrzi a friss borsóvetést. Hipp-hopp hamm. Újra bekapott pár szemet, bár teljesen tele volt a bögye. A csábításnak nem tudott ellenállni, olyan szépen gömbölyödtek a barna föld tetején. Míg így kutatgatott, furcsa suhogást hallott a feje fölött. Fölnézett és egy nagy árnyék borult rá, eltakarta az égi világosságot. Abban a pillanatban éles fájdalmat érzett a szárnyai tövében és eltávolodott a földtől. Egyre messzebb került a talajtól. Nagy szárnycsapásokat hallott, s mindkét oldalánál óriás szárnyak legyezték, kavarták a levegőt, felborzolták fedőtollait. Érezte a hasán a hideg levegő áramlását.
– Vi Vivi ! Sííí síííí! Segítség! – sírt bele a magas légbe, rugdosott a lábaival és a szárnyaival próbált csapni, de meg sem bírta mozdítani. Valahányszor megfeszültek az izmai, hogy megmozdítsa szárnyait, éles fájdalmat érzett. Megpróbált csípni, de hiába tekergette a fejét. Az ismert táj eltűnt alóla. Sima suhanással szállt az a nagy sötét szárnyas rabló vele a magasban. Sokkal magasabban repült, mint ahogy a galambok szoktak.
– Sííí siii! Segítség – sikoltott rémületen elrablója karmai között. Amikor azt érezte, hogy eszeveszett gyorsasággal zuhan lefelé. Látta maga előtt elrablója óriás hegyesen görbe csőrét. Ahogy hatalmas szárnyait szétfeszítve előrebillent, nyújtott nyakkal előrehajtotta fejét a föld felé és suhanva teljes meredek irányban, majdnem zuhanva, közeledett a földhöz.
Sisi fejjel lefelé lógott a karmaiban éles fájdalmak között, tágra nyílt rettegő tekintettel, faágból készült ágas-bogas nagy fészekbe csapódott. Feje kemény éles fadarabba ütközött.
– Mííííí vííííííí! – hangokat hallott, egy nagy fényesség, fájdalommal kisérve. A héjafészek fiókái, tátott csőrükkel, éles vijjogással várták, míg anyjuk a fehér, itt-ott fekete tollakat a tavaszi szellő szárnyára bocsátja.
S mert Vivinek és Vínek nem volt szárnyuk, nem ismerhették az égi veszélyeket. Így nem taníthatták meg kisgalambjukat, hogy nem csak a zivatar, hanem az erőskarmú, és éles csőrű égi szárnyasok is halált osztó ellenségek, a kismadarak, és állatok számára. Fantasztikus éles látásukkal nagy magasságból veszik észre az áldozataikat és szinte hangtalan suhanással meredeken zuhanva, ragadják el a földről. Talán a nyúl szülők őt figyelték.
Napokig keresték, hívogatták Sisit. Mindenkitől kérdezősködtek, mígnem az egyik szomszéd elmondta, hogy kerti munkáit végezve, kertjük fölött látta körözni a héját, és látta, hogy lecsap, de azt nem látta, hogy mire.
Addig még volt reménységük, hogy Sisi előkerül, de erre a hírre feladták a keresést. Elsiratták Sisit. De elfelejteni soha sem lehet, és nem is akarják.

Vége.

Írta: Tátos Gyöngyi