Az elveszett kisfiú 8. rész.

Horth az íróasztalnál hagyta orvosi táskáját. Ha nem tudják kinyitni a cellát, felesleges odacipelni, úgysem tudja tüzetesen megvizsgálni. Így most csak szemrevételezéssel, és néhány kérdéssel próbál valami diagnózist megállapítani, vélhetőleg aránylag pontosat.
A doki magas, testes ember, mint oly sok hivatalos személy ebben a városban, mint például Brad is, őszülő halántékkal. Harminc éve praktizál, sokan szeretik, munkájával meg vannak elégedve. Mivel azon ritka orvosok közé tartozik, aki soha nem fogad el hálapénzt, ezért gyakran kap a páciensektől levágott, megpucolt csirkét, kacsát, tojást, vagy ha úgy hozza a helyzet, disznótorost. Ez ellen nem igazán tud mit tenni, és az igazat megvallva, ő is szereti a hasát, a finom falatokat. Rengeteg helyre szokták hívni, ha gond van, mintha csak ő lenne az egyedüli orvos a városban. Lelkiismeretes munkát végez, nála tényleg az ember egészsége a legfontosabb. A betegekkel közvetlenül viselkedik, bizalmasan beszél velük, árad belőle a szeretet, a biztonság, a legelkeseredettebb betegbe is tud lelket önteni.
Elindult Tommy cellája felé, de máris aggódott, mert már messziről látta, hogy a fiúnál nem stimmel valami. Tudta, hogy így nehéz feladat előtt áll, hogy a rácsos ajtót nem tudják kinyitni, hacsak rá nem beszéli Tommyt, hogy a saját érdekében tegye meg.
Ott állt a rács előtt, és mélyet sóhajtott, amint közelről is meglátta a fiút.
– Szevasz Tommy.- köszönt nyugodt hangon.
– Doktor úr.- Tommy csak ennyit mondott.
– Van egy kis baj, fiam. Brad nem tudja kinyitni a cellát, mert elvetted a kulcsokat tőle. Megkérnélek, hogy nyisd ki.
– Nem lehet, doktor úr. Az a vandál bántani akar engem.- felelt Tommy.
– Butaság, itt senki nem akar, és nem is fog bántani téged.- nyugtatta az orvos. Bízott benne, hogy talán a szép, emberi beszéd meghozza hatását.
– Nem nyitom ki.- jött az elutasító válasz.
– Nem nézel ki jól. Szeretnélek megvizsgálni. Kérlek, a saját érdekedben nyisd ki a cella ajtaját.- küzdött Horth abban a reményben, hogy lelkifröccsei előbb-utóbb meghallgatásra találnak. Tommy erre nem reagált, némán fordította el a fejét, arcán fájdalom ült.
– Rendben, ha neked így a jó, legyen. Én nem akarok semmi olyant, ami neked rossz. Viszont szeretnék pár kérdést feltenni.
– Semmit nem tudok Fredről. Már mondtam Bradnek is.
– Nem róla van szó, rólad.- magyarázta az orvos. – Akkor feltehetek néhány kérdést?
– Igen.- felet Tommy.
– Jól van. Tudtam, hogy veled lehet rendesen, normálisan beszélni.- dicsérte a fiút annak reményében, hogy majd így lelkileg hatni tud rá.
– Mit érzel Tommy?- jött az első kérdés, ami már a diagnózis megállapításához szükséges. A fiú újra az orvosra nézett, pár pillanatig csak mustrálta arckifejezését, majd válaszolt.
– Fáj a fejem.
– Értem. És még?
– Ez nem mostani eset. Pár évvel ezelőtt is volt egy időszakom, hogy fájt néhány hétig. Orvoshoz nem mentem vele, aztán idővel elmúlt magától. De most nemrég újra jelentkezett, és ennyire rossz még soha nem volt. Nemhogy elmúlna, egyre rosszabb lesz.- mesélte.
– Más panaszod is van a fejfájáson kívül?
– Igen. Most például kicsit homályosan látok, de majd kitisztul. Reggel is így jártam, aztán rövidesen rendbe jött. És néha labilis a járásom, talán azért, mert szintén néha rámtör egy enyhe kis szédülés.
– Ezek kellemetlen érzések?
– Igen, de nem rosszabb, mint a nyilallás volt.
– Milyen nyilallás?- kérdezte Horth.
– Párszor belenyilallt az agyamba, mintha villám vágna bele. De elmúlt.
– Már nincsenek a nyilallások?
– Nincsenek. Felváltotta a nyomás.
– Miféle nyomás?
– Itt fönt.- mondta Tommy, és kezével arra a pontra mutatott, ahol a manó ki akar törni agyából. – Az fáj, és egyre erősödik a nyomás, és sokkal rosszabb, mint a nyilallás.- magyarázta, amiből a doki már meg tudta állapítani, Tommynak mi a baja. A lehető legrosszabb, ami csak lehet. Mindenre számított, de erre nem.
– Fiam, azonnal ki kell nyitnod az ajtót.- mondta Horth hangjában olyan döbbenettel, hogy Tommy megijedt.
– Nagy a baj?- kérdezte. Az orvos nem válaszolt, csak kétségbe esett szemekkel nézte a fiút. Tommy ezt igennek vette.
– Nem nyitom ki.- felelt a manó.
Horth elégedett volt, mert megállapította a fiú baját, de az lett volna az igazi, ha rá tudja beszélni az ajtó kinyitására. Sebesen viharzott vissza az íróasztalhoz, ahonnan Brad csendesen figyelte a párbeszédet.
– Nagy a baj?- kérdezte Brad.
– Igen. Nagyon nagy. Szeretném, ha segítenél.
– Mi a baja a gyereknek?
– Még nem vagyok benne száz százalékig biztos, de ha segítesz, és megbizonyosodom róla, elmondom.
– Rendben.- mondta Brad. – Mit kell tennem?
– Kérj le róla minden adatot, mindenhonnan, ahonnan csak lehet. A fővárosi rendőrkapitányságról, a megyei központi kórháztól a kartonját. Minden betegségéről tudni akarok, még arról is, ha kihullott egy szál haja. És ugyanezt a szüleiről.- magyarázta Horth.
– Rendben.- döbbent meg Brad. Sejtette, ennek már fele sem tréfa, tényleg nagy baj lehet, ha Horth ennyi mindenre kíváncsi.

A civilek három csoportra oszlottak. Mindegyik csoportban két-két fő indult útnak, hogy minél előbb, minél kevesebb idő alatt végigjárják a városi óvodákat. Az első kereső kis csapatban Paul, és Noel páros indult útnak. Nekik jutottak a főúti, és a lakótelepi óvodák. A főút mentén egy, a lakótelepen kettő ilyen intézmény üzemel, de szerencséjükre, lehet azt mondani, hogy közel vannak egymáshoz, így bizonyára ők végeznek először a civilek közül.
Paul még nincs hatvan éves, de már kétunokás büszke nagypapa, ezért kötelességének érezte, hogy részt vegyen a keresésben. Él-hal a gyerekekért, imádja őket. Unokáival is rengeteget játszik, ha van rá mód, és ilyenkor ő is ugyanolyan kisgyerekként viselkedik. Ezt nem is bánja, mert mint a legtöbb ember, szíve mélyén Paul is gyerek maradt.
Noel harmincöt éves fiatalember, ő is szereti a gyerekeket. Neki még nincs, de nővérének van két kislánya, akiket imád, és a kislányok is imádják őt. Csakúgy, mint Paul, Noel is szeret lemenni gyerekbe, és játszani a kislányokkal.
Először a főúti óvodát vették célba, ez van legközelebb a rendőrséghez. Már elmúlt tizenhat óra, a gyerekek javát már hazavitték a szülők, mikor ők ketten beléptek az épületbe.
A hosszú folyosón a takarítónő söpört fel, közeledett a műszak vége, és a zárás. A termekből csak gyéren szűrődött ki a még ott lévő, kevés számú gyerekek zsivaja. Paul oda is ment a takarítónőhöz.
– Szia Molly!- köszönt a nőnek. Régóta ismerték egymást, mint oly sokan ebben a kisvárosban. Molly egyedül élt, de volt neki egy barátja, akivel már hosszú évek óta szoros kapcsolatban áll, de nem költöztek össze. Mindketten elváltak, megégették a bokájukat, ezért úgy gondolták, nem árt, ha óvatosak. Nem is volt semmi gond, tökéletesen működött a kapcsolat összeköltözés nélkül is.
– Szia Paul!- lepődött meg a nő. – Hát te, mi járatban?
– Az igazgató asszony bent van még?- kérdezte a férfi.
– Igen. Valami baj van?- jött a válasz, és az újabb kérdés.
– Baj az mindig van.- morogta maga elé Paul, majd a nőre nézett. – Akkor meglátogatjuk. Kösz az információt.
A folyosó végén található az igazgatói iroda. Paul és Noel ott álltak az ajtó előtt, egymásra néztek, majd Paul bekopogott.
– Tessék!- hallatszott az igazgatónő erélyes hangja. A két férfi benyitott.
– Á, régi ismerősök.- derült fel az igazgatónő, Mary. Ez nem volt meglepetés, Paullal osztálytársak voltak még általános iskolába, Noel meg ebbe az oviba járt három évig, míg iskolássá nem cseperedett.
– Szia Mary!- üdvözölte Paul, és mivel elég ritkán szoktak találkozni, kölcsönösen adtak egymás arcára egy-egy puszit.
– Csókolom.- köszönt Noel is.
– Szia Noel.- mosolygott Mary. – Csak nem akarsz újra ide járni?
– De jó lenne…- ábrándozott a fiú.
– Azt elhiszem.- nevetett a nő, majd Paul előadta látogatásuk okát.
– Figyelj Mary. Egy eltűnt kisfiút keresünk. Itt a képe.- és a képet átnyújtotta. – Ismerős?- kérdezte.
– Nem, nem ismerős.- rázta a fejét Mary, majd megkérdezte: – Kinek a kisfia?
– Nem tudni. Szinte semmit nem tudunk róla. Ez a fénykép az egyetlen nyom, amin elindíthattuk a keresést, semmi más.
– Nagyon édes kisfiú, de soha nem láttam. De ha gondolod, megkérdezem a szülőket.- ajánlotta fel segítségét Mary.
– Hagyd, felesleges. A rendőrségről indult a keresés, Brad kereső önkénteseket toborzott. Részt vesz néhány civil, szabadnapos rendőrök, és polgárőrök. Brad sem tud semmit a gyerekről, és ha neked sem ismerős, akkor a szülőknek sem lesz az.- adta Mary tudtára Paul a szomorú tényeket. A keresés eredménytelensége miatt mély sajnálattal búcsúztak el az igazgatónőtől, és mentek a következő óvodába.
Míg útban voltak a lakótelepre, találkoztak néhány ismerőssel. Nekik is megmutatták a fényképet, de nem hozott eredményt. Paul elszántan ment, bízott benne, hogy valakinek ismerős lesz a képen látható gyerek, és meg is találják. Ha nem ők, akkor a többiek. Neki mindegy, ki találja meg, a lényeg, hogy előkerüljön. Noel ugyanezen az elven volt, lényeg a sikeres keresés. Belegondolt abba, ha nővére egyik kislánya tűnne el, milyen rossz lenne már neki is, és testvérének is. Beleborzongott a gondolatba, de emiatt volt ő is elszánt.
A második óvodában sem jártak sikerrel. Ezt akárhogy is nézzük, kemény kudarc mindkettejüknek, sőt, az egész keresőcsapat számára. De bíztak, és a reményt az utolsó pillanatig nem adták fel. Mikor a harmadik óvodában is csalódást éltek át, még akkor is reménykedtek, hogy majd a többiek biztosan sikerrel járnak. Elég lenne egy aprócska kis nyom, amin elindulhatnának, ami minden kétséget kizáróan adna egy olyan érzést, hogy a kisfiú előkerül, csak idő kérdése.
A többi civil is ugyanúgy járt, mint Paulék. Hiába mentek rendületlenül, időt nem sajnálva, fáradtságot nem ismerve, semmi nem hozott eredményt. Az egyik óvodában felcsillant a remény, de mikor az igazgatónő jobban, hosszabban nézte meg a képet, akkor jött rá, hogy csak hasonlít egy másik kisfiúra. Ekkor szárnyra kapott az a feltételezés, hogy esetleg testvérek, vagy unokatestvérek, de a megtévesztő kisfiú szüleit ismerve az igazgatónő, ezt a reményt is eloszlatta. Mert tudta, hogy annak a gyereknek nincs testvére, és a szüleinek sem, így unokatestvér se lehet.
Mikor minden önkéntes civil visszatért a rendőrségre, és beszámoltak a sikertelenségről, Brad mély, keserű sóhajjal köszönte meg áldozatos munkájukat. Míg a civilek úton voltak, érdeklődni az óvodákban, addig a rendőrfőnök kinyomtatott néhány nagyobb képet a kisfiúról, fölé írta, hogy: „Eltűnt, keressük”, alá, pedig saját telefonszámát. A civilek indultak haza, Brad mindegyiknek adott ebből a nagy figyelmet felkeltő képből, és megkérte őket, hogy hazafelé menet ragasszák ki pár, forgalmasabb helyre. Így a képekből jutott buszmegállókba, boltok kirakatára, hirdetőtáblákra.
Bradet lesújtotta a kudarc, hogy a civilek nem jártak eredménnyel, de ő nem az a fajta volt, aki könnyen feladja. Ez a gondolat egy pillanatra sem jutott eszébe. Nem ez az első eset, hogy eltűnt személyt kell megkeresnie. Tudta, hogy lesznek nehézségek, mert azok mindig vannak egy ilyen akció alkalmával, de egy pillanatig sem vonta kétségbe a keresés kimenetelét, hogy a kisfiút megtalálják. Keresett ő már brutális férj elől elmenekülő asszonyt, elcsavargott, eltévedt kisgyereket, beszámításképtelen nagyit, még elkujtorgott vadászgörényt is, és mind előkerült. Most is maximálisan bízott a kollegáiban, és a polgárőrökben. Végülis így is számította az esélyeket, hogy inkább a hatóság, és az önkéntes szervezet tagjai járnak sikerrel, nem a civilek. Bár arra is számított, hogy valamelyik óvodavezetőnek ismerős lesz a kisfiú, ha már egy ötéves ovisról van szó. De hát a számítások nem mindig jönnek be, és ezt most sem történt másképp.
A rendőrök, és a polgárőrök szétszéledtek a város határában. A hatóság emberei keleti irányba, az önkéntesek nyugati irányba, rádión tartották egymással a kapcsolatot, valamint félóránként be is jelentkeztek, ahogy Brad utasította őket. A rendőrök, és a polgárőrök jól ismerték egymást, sokat járőröztek együtt a városban, a nap bármely szakában. Ezen kívül az év eleji polgárőri gyűlésekre mindig meg volt hívva Brad, és pár embere, ahol értékelték az előző évet, és megbeszélték, milyen feladatok várnak rájuk a következő esztendőben, természetesen a rendőrséggel közösen.
Visszatért a reggeli barátságtalan idő. A levegő lehűlt, tömény pára kezdett a környékre telepedni. A keresést az is kezdte nehezíteni, hogy lassan sötétedésnek indult, az eddig verőfényes nap.
A polgárőrök egymástól tíz méterre haladtak előre, fejüket szüntelenül forgatták jobbra-balra, és a kisfiú becenevét kiabálták, de választ nem kaptak. Néha volt egy-egy pár másodperces pillanat, amikor egyikőjük sem kiabált, ekkor kicsit füleltek, hátha meghallanak gyereksírást, pityergést. Bármennyire is szerették volna ezt, nem hallottak semmit. Már-már kezdték úgy érezni, hogy reménytelen a dolog, és hiábavaló időpocsékolás az egész, mikor egy bokorból sírás hallatszott. Az alakzattal nem törődve, vad rohanásba kezdtek, és egymást megelőzve rohantak a térdig érő gazban. De ugyanúgy, mint Pault, és Noelt az óvodában, őket is csalódás érte. Amit hallottak, csak a bokorhoz érve vették észre, hogy nem gyereksírás, hanem egy átkozott kanos macska idegtépő nyivákolása, ami bagzani akar. Persze mérgükben úgy elkergették, hogy szerencsétlen jószág talán ki is futott a világból. Megérdemelte. Ekkor még nem tudták, hogy ezen az eseményen kívül semmi más nem fog történni, ami jelentőséggel bírhatna, ami akár csak egy halvány reménysugárt adna a kisfiú megtalálásához. A rendőrök még ennyit sem mondhattak el. Őket nem vezette félre kanos macska, nem is találtak senkit, és nem hallottak olyan hangot, ami esetleg az eltűnt gyerektől jöhet.

Folyt. köv…

Írta: Edwin Chat