Az elveszett kisfiú 10. befejező rész.

A manó, mit egy örökmozgó, fáradtságot nem ismerve, lankadatlanul püfölte Tommy koponyáját, érezte, hogy minden ütés alkalmával közelebb kerül a szabadsághoz. Ez adott neki erőt, és ettől élt át Tommy hatalmas kínokat. A púp a fiú fején citromnagyságúra nőtt. Ahogy nyúlt rajta a bőr, úgy távolodtak el egymástól a hajszálak, és a bőrpórusokon keresztül vér kezdett lustán kiszivárogni. A fiú nem tudta elképzelni, meddig tarthat ez az egész, és arról sem volt fogalma, ez a hatalmas fájdalom, hogy tud még mindig tovább nőni. Mikor a manó ütött, rúgott, Tommy minden egyes alkalomnál erős, és nagy nyilallást érzett, mintha agyát szeletelné valaki egy pengével.
Van Isten, gondolta magában Tommy. Mintha valaki egy nagy késsel elvágta volna, úgy szűnt meg minden. A megkönnyebbülés csodás érzése terítette el, és ezt mosolyogva vette tudomásul. Bár feje fájt, és agya is lüktetett, de ez most eltörpül a fájdalom mellett, amit a manó okozott a rúgásokkal, ütésekkel.
Horth, Brad, és Jim, tudatlanul, tanácstalanul pislogtak egymásra. Végül az orvos eszmélt elsőnek, és lassan odalépdelt a fiúhoz. A másik két személy követte, de ők nem mentek annyira közel, mint az orvos. Inkább megálltak pár lépésnyire, valahol a doki a háta mögött, és csak nézték, mi történik.
Horth egy papírzsebkendőt vett elő, és megtörölte a fiú izzadt arcát. Felötlött benne a gondolat, hogy talán most tud vele beszélni, és meg is próbálkozott vele.
– Tommy, jól vagy?- kérdezte, majd rájött, ez a legnagyobb marhaság, amit kérdezhetett, hiszen a vak is láthatja, hogy a fiú borzalmasan rossz állapotban van. Elgondolkozott, hogy a daganat miképp tudta kinyomni, ráadásul ennyire a koponyacsontot, ilyenre még nem volt példa a világegyetemben.
A fiú túlzottan nem foglalkozott az orvossal, a kérdésre sem válaszolt, de az jól esett neki, hogy az arcát megtörölte. Hát, ha még egy kis vizet is kapna, az maga lenne a mennyország, de ez nem jutott eszébe egyiknek sem.
– Brad! Jöjjön ide!- kérte. A rendőr meglepődött, de azonnal eleget tett a kérésnek. Ő is leguggolt mellé, ugyanúgy, mint a doki, csak a másik oldalon. Eszébe jutott a pillanat, mikor ma délután Tommy belépett a rendőrségre, és Bradnak szólította, aminek felháborodás lett az eredménye, mert Brad kikérte magának, és tudatta a fiúval, hogy a tiszt úr a helyes megszólítás. Most mindez nem volt lényeg, nem számított, most nem bánta, hogy újra Bradnek szólította.
– Itt vagyok.- mondta a rendőr, és merev szemekkel nézte a fiút.
– Meg fog haragudni azért, amit most mondok. – kezdte nehezen.
– Dehogy haragszom meg. Bármit mondasz, nem fogok haragudni. – reagált Brad nyugodt szavakkal.
– Ne keressék a kisfiút.
– Miért?- kérdezte a rendőr, és egy pillanatra kérdően nézett Horthra. Az orvos tekintetében is egy nagy kérdőjel volt, a kérés hallatán.
– Mert átvertem magát. Csúnyán. – jött a válasz.
Mielőtt megmondhatta volna az igazságot, a manó újra munkába lendült. Tommy újra felüvöltött, úgy, hogy Brad, és Horth ijedten ugrottak hátra. Aztán pár tétova pillanat múlva újra a fiú mellett guggoltak, és próbáltak valami használható információhoz jutni.
– Tommy, hogy verted át Bradet? – kérdezte az orvos. A fiú nehézkesen próbált válaszolni, a fájdalommal való küszködés közepette.
– A kép…- mondta, de nem tudta folytatni. A fájdalom olyan határt ért el, ami az ájulás határán táncolt. Fején a citromnagyságú púp lüktetni kezdett, akárcsak egy dobogó szív, ami már teljesen piros volt a szivárgó vértől. Horth, és Brad döbbenten vették tudomásul a szokatlan, és hihetetlen kategóriába tartozó jelenséget, de ez csak egy futó pillanat volt, és továbbra is a fiú faggatásával törődtek. A doki látta, hogy csak másodpercek kérdése, és Tommy elveszti az eszméletét.
– Ki van a képen?- kérdezte kiabálva, de nem jött válasz. Tommy fél aléltan próbált még ébren lenni, de érezte, hogy nem megy tovább.
– Ki van a képen? Ki az a kisfiú?- kérdezte újra az orvos türelmetlenül. Brad nem szólt semmit, feleslegesnek találta, hogy ő is feltegye ugyanazt a kérdést, inkább a mindent megmagyarázó választ várta. Tommy dacolva a kínnal, fájdalommal, ellenkezve a manó akaratával, próbált még pár pillanatig az a lény maradni, amit úgy hívnak, ember, és megfeszült testtel, újra izzadtságtól vizes arccal, próbálta kinyögni a választ. Csak három szót szeretett volna mondani, de torkában gombóc lüktetett, amit nem tud lenyelni. Az orvosra nézett, akit mindig is tisztelt, becsült alázatos munkájáért. Aztán könny szökött a szemébe, hogy itt kell hagyni ezt a csodálatos világot, ráadásul ilyen fiatalon, ily kegyetlen kínokkal. És miért pont ő, miért pont így? Ezeket a kérdéseket csak magában tette fel, és sehonnan nem várt rá választ. Megfogta Horth felkarját, és a szemébe nézett.
– Én… ovis koromban…- nyögte ki nehezen a választ, majd feladott mindent. Lelke kissé megkönnyebbült, mikor szétáradt benne a tudat, hogy vége az elviselhetetlen fájdalomnak, a kínoknak, az értelmetlen, hiábavaló küszködésnek, és Tommy a tajtékzó fájdalom hatására elájult.
Horthnak, és Bradnek a válasz hallatán nem volt idejük csodálkozni, mert újabb elképesztő esemény ment végbe. Tommy fején a púp egyre nagyobbakat lüktetett, aztán hullámozni kezdett, halk, csobogó hang kíséretében, végül váratlan, hangos pukkanással kiszakadt. Mindenki úgy ugrott el a fiú mellől, mintha áramütés érte volna őket. Az arcokon döbbenet, ijedtség, lelki fájdalom, és félelem ült. A padlón, egy bizonyos területen véres, mézszerű váladék terült el, néhány távolabbi pontra apró piros pöttyöket rakott a fröccsenés. Tommy meghalt, fején egy lyuk tátongott, és a manó kijutott a szabadba. Véres ruhában, véres arccal, nézte a döbbenettől lebénult embereket.
Termete csak akkora volt, hogy egy tojásba is beleférne állva. Barnás, ráncos pofája groteszk tekintettel ruházta fel. Kicsi, görbe lábakkal rendelkezett, és csökevényes karjai végén nem ujjakkal végződő kézfej volt, hanem madárláb. Legjobban talán egy saskaromhoz hasonlított. Egy ugrással felpattant szerencsétlenül járt Tommy fejére, és sűrűn pislogva, vigyorogva nézte Bradet, Horthot, és Jimet.
– Még találkozunk!- adta tudtukra, és gúnyos nevetéssel szaladni kezdett. Futás közben teste szilárd halmazállapotúról légneművé kezdett változni, és mire az íróasztalhoz ért, már teljesen láthatatlanná vált. A három meglett férfi kiakadt szemekkel, leesett állal, a meglepődöttség hatása alatt, némán figyelték a manót, még el nem tűnt.
– Mi volt ez?- kérdezte Brad, és még mindig azt a pontot figyelte, ahol a manó eltűnt.
– Daganat. Rosszindulatú agydaganat. – felelt Horth.
– És az így el tud szaladni?- tette fel Brad a képtelen kérdést, mint egy oly tudatlan hülyegyerek, akinek még az egyirányú utca is labirintus. A doki erre nem válaszolt semmit.
Brad elsőként ocsúdott az átélt szörnyűségekből, és a hűtőszekrényhez lépett. Léptei kopogására, a padlózat nyikorgására Horth, és Jim is visszazökkent a valóságba, és követték. Egy üveg konyak került elő, és Brad szó nélkül meghúzta az üveget. Megtörölte az üveg száját, és némán nyújtotta az orvosnak, aki elvette, és ő is jókora adagot eresztett le a torkán, majd tovább adta Jimnek. Aztán az üveg újra végigvándorolt mindhárom kézen.
– Ezért élt egyedül. Ezért volt oly visszahúzódó. – állapította meg az orvos Tommyról, és megtörölte a száját.
– Miért?- kérdezte Brad.
– Nem érted? Saját magát kereste. A gyerekkori önmagát. Újra az a kisfiú szertett volna lenni, aki a képen ülve fogja az autót. Vissza akart menni abba az időbe, újra gyerek akart lenni. Élni a gondtalan gyerekkort. Nem tudta elfogadni, hogy az a kisfiú nincs többé, mert felnőtt. – magyarázta Horth.
– Nem igaz. – csodálkozott Brad. – Ha nem árulja el, hogy ő van a képen, talán soha nem jövök rá. Nincsenek róla gyerekkori képek, és már nem ovis volt, mikor megismertük.
– Szegény fiú, mit élhetett át, és mennyi lelki terhet cipelhetett nap, mint nap. – gondolkozott el az orvos.
– Bármi is volt, már vége. – állapította meg a rendőr.
– Ne hidd!- jött a kiábrándító felelet Horth szájából.
– Ezt hogy érted?- kérdezte Brad, és ijedten nézett a dokira.
– A manó. Elmenekült. Azt mondta, még találkozunk.
– Ez azt jelenti, hogy lesz még ilyen eset, amilyen most Tommyval történt?- tette fel az újabb kérdést.
– Igen. – válaszolt Horth. – Csak idő kérdése, mikor, és kiben.
– Nem lehet. Nem történhet meg még egyszer ilyen borzalmas dolog. – szörnyülködött Brad.
Ezt nem mi döntjük el, és nem tehetünk ellene semmit. – magyarázta a doki, és valami reagálást várva nézett, de semmi reakció nem történt.
Brad az íróasztalhoz ment, felvette az adóvevőt, és embereit a polgárőrökkel együtt visszarendelte.
– A keresés lefújva! Előkerült a kisfiú!- szólt bele a recsegő készülékbe, majd szipogni kezdett. Úgy érezte, eldugult az orra, és mintha valami birizgálná belülről. Legszívesebben mutatóujját bedugná orrlyukába, és megpiszkálná, de Horth, és Jim előtt ez illetlenség lenne. Szippantott egy nagyot, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a dugulás elmúlt.
Leült az íróasztal mögötti székbe, és érezte, hogy a konyak kezd hatni. Üres szemekkel bámulta Tommy holttestét. Ez ügyben is intézkednie kell, jegyzőkönyv, jelentés, a holttest elszállítása, minden hivatalos… Befejezni nem tudta a gondolatsort, mert hirtelen szédülés tört rá, majd ezt követően egy éles, nyilalló érzés akarta kettéhasítani agyát. Egyből a konyakra gyanakodott, és a mai nap történéseire, és fájdalmas arccal fejéhez kapott, mikor a manó kényelmesen befészkelte magát Brad agyába.

VÉGE.

Írta: Edwin Chat