Julia 15.

– Igen, érthető – bólintott Thomas teljes megértésre jutva. – Akkor tehát ő – mutatott az ódon síremlékre – nem te vagy.

– Nem, nem én vagyok – felelt Julia. – Ő az 1891-es nagy influenzajárvány egyik áldozata volt. Sokan áldozatául estek abban az évben a pusztító járványnak az egész térségben. Oroszországból indult előző évben a pandémia, és a tengerészek hazahozták. Itt kezdetben senkinek nem tudott védekezni az új, ismeretlen törzs ellen a szervezete. Sok gyermek és idős halt meg azon a tavaszon.

Thomas megértéssel bólogatott, miközben a kislány újra édesanyja kezét rángatta.

– Anya! Én is voltam már influenzás, de én nem haltam meg. Ők miért haltak bele?

Julia rámosolygott, és megsimogatta buksiját.

– Tudod, akkor ez még nagyon nehezen leküzdhető betegségnek számított. És sokan nem is magába a betegségbe, hanem az azzal járó szövődményekbe haltak bele. Az orvostudomány még nem volt olyan fejlett és felkészült vele szemben, mint napjainkban. Ma már sokkal többet tudunk az emberi szervezetről és az azt támadó vírusokról is. Az influenzát is feltérképezték és kiismerték mára. Már vannak védőszurik, meg mindenféle hatékony orvosságok, és anya nyugodtan alhat. Ha pedig mégis elkapod a suliban az influenzát, te már hamarabb le tudod győzni, mert a testedben maradtak nyomai az előzőnek, a szervezeted emlékszik rá, és már kidolgozott egy védelmi mechanizmust ellene. Ezért, ha újra elkapod az influenzát, csak elmegyünk a dokinénidhez, ő felírja a megfelelő gyógyszereket, anya kiváltja, és itthon szépen kikúrál téged.

Thomasnak tetszett, ahogyan Julia megfelelget a kislányának. A nő egyenrangú félként kezelte a gyermeket, és nem lépett át megnyilvánulásai felett azzal, hogy "te ezt még úgysem értheted". Azonban most már a férfinak is, aki kezdett végre teljesen magához térni, volt hozzá egy pár szava.

– Na, és te, kis csibész? Te viszed tovább a családi hagyományt? Te és édesanyád a megtévesztés nagymesterei vagytok; te is jól megvezettél ám! Még, hogy az irigy Marilla a múlté? És vámpírokkal ijesztgetni egy szegény védtelen felnőttet… Micsoda dolog ez?

A kihívott kislány durcásan lépett egyet előre, és széles kaszáló mozdulattal suhintott a levegőbe.

– Marilla Chadbert a múlté! Öri-bari vége! Mióta ragasztót öntöttem a samponjába, azóta már nem árulkodós. De vele akkor is vége! Örökre! És a vámpírok… te mondtad, hogy még nem láttál egyet sem. Én meg azt mondtam, akkor már ne is akarj látni! Mert csúnyák. Én láttam a Frászkarikát. Nem vagyok kíváncsi több vámpíros filmre.

– July! – hápogott a kislány édesanyja. – Mit műveltél te Marilla Chadbert samponjával?

A kislány elvörösödve nézett Thomasra.

– Látod, mit csináltál?! Ezt nem lett volna szabad elmondani! Most elárultam magam miattad! Nem megmondtam, hogy erről nem beszélhetek?!

– Ide hallgass, ifjú hölgy! – rántott egyet finoman, de határozottan a kis July kezén a nagy Julia. – Erre még majd visszatérünk. Na, meg arra is, hogy hol nézel te vámpíros filmeket.

A kislány fölemelte rá durcás képét, majd meglátva anyja rosszallását, elővillantotta ápolt, hibátlan fogsorát, hátha az meghatja őt. A nő nyílt nemtetszéssel megcsóválta a fejét, de egyelőre félretette a témát, és Thomas felé fordult.

– Az én hibám, ami történt. Tudod, csuda engedetlen kislány voltam. "Indigó". Mindig elszöktem anyukám mellől és itt bujkáltam, játszottam. Itt soha nem zavart senki. Anyám persze egy idő után már beletörődött ebbe, és hagyta, hadd kirándulgassak kedvemre.

– Lassan beletörődött abba, hogy te nem lehetsz többé "az ő icipici leánykája" – bólogatott Thomas.

– Sajnálom, hogy félrevezettelek – mondta Julia, és baráti ölelésre tárta ki a férfi felé szabad kezét. – Ne haragudj, nem volt szándékos.

– Ugyan! – rázta a fejét Thomas. – Haragudni? Dehogy. Csak azt hittem… húsz éven át azt hittem…

S jólesőn ölelte át a pici Juliát. A kislányt, aki időközben nagyra nőtt, gyönyörű, érett nővé. De aki az ő szívében már örökre a bölcsesség és önállóság kicsi szimbólumaként fog élni, a két égővörös copfjával.

Mennyire szerette volna megölelni akkor, húsz évvel korábban. De ha megteszi, a kislány nem is tudott volna elszaladni a temetőőr felbukkanása miatt. S akkor Thomas egészen más impulzusokat vitt volna magával a hosszú útra, amely húsz éven át tartott, és itt ért véget. Itt, ahol elkezdődött.

Így álltak egy hosszú pillanatig, összeölelkezve. Még a kis July is bekapcsolódott a kontaktusba, ő is átölelte a bácsi derekát, mert úgy érezte, biztosan megérdemli. Ha egyszer anya is megöleli őt… S e pillanat erejéig mindenki tökéletesen megfeledkezett a közeledő Pettyről, aki időközben rálelt a helyes irányra.

Az alaposan meglepett nő döbbenten lassította le lépteit, s végül teljesen le is cövekelt. Legvadabb álmaiban sem gondolt volna arra, hogy félremegy sétálni pár percre, hogy időt adjon a férfinak, akit szeret, akiben feltétel nélkül megbízik, és amikor visszatér, mintha tér és idő gonoszul meglódult volna, egy gyönyörű nő és egy édes kislány karjaiban találja majd. Apró félelem bujkált a hangjában, amikor meg tudott végre szólalni.

– Thomas! Kik ezek?

Az embercsoport minden tagja megdermedt, és mindenki rámeredt valakire. A kis July a nagy Juliára pislogott fel, mint a megoldások mindenkori és megkérdőjelezhetetlen forrására, Thomas Pettyre bámult, a szőkeség a gyönyörű vörös hajú nőre, az pedig ide-oda cikáztatta mentegetőző pillantását a pár két tagja között. Mintha mindenkiben benne rekedt volna a szó. Valami furcsa feszültség szabadult fel abban a pillanatban. Petty lenézett a kis July-ra, és tekintetében valami fájdalmas, apró gyanú kezdett éledezni; fátyolos hangon kérdezte:

– Thomas! Neked van egy eltitkolt gyermeked?