A pincér és a fura vendég——2 részes 2 része]

Ma este azonban késett. Már fél kilenc is elmúlt, kilencet is ütött a
toronyóra s a cigány rég elhegedülte a Radetzky-indulót. A vendéglő megtelt,
ott voltak a régi vendégek, mindenik a szokott helyén. Csak a Bal
Egyes érkezett tíz óra felé..
Régi ismerősökkel találkozott, barátokkal, akik családos emberek voltak,gyermekeikkel sétáltak és őt is magukkal vitték a séta térre. A zöld fák között, a gyermekek és az asszonyok társaságában a Bal Egyes különösen érezte magát. Szinte ismeretlen volt számára az a világ. Mindenről beszéltek, közömbös dolgokról, de valami halk nyugtalanságot kezdett érezni. Hogy mitől, azt maga sem tudta.
– A család? Hiányzik valami nekem is? – kérdezte magától.
S mintha erre válaszolt volna, az egyik asszony megkérdezte:
– Maga már sohasem akar megnősülni?
– Tudja, nagyságos asszony, az úgy van…
– Na, ne mondja tovább. Tudom, mit szoktak mondani maguk, agglegények,erre a kérdésre. Nézze csak meg az én uramat! Pontosan olyan volt, mint maga. És most? Mint az élet. Hála Istennek. Gyermekeink vannak, van értelme az életnek.
A Bal egyes már nem bírta tovább hallgatni Intett a pincérnek,
de közben megállt a keze, mert Kormos bácsi
a tulajdonos feleségével beszélgetni kezdett:
– Elköltözünk. Negyvenöt év után elköltözünk, nagyság.
Ez már érdekelte a Bal Egyest. Ha valaki negyvenöt év után elköltözik,
annak nagy oka lehet. A költözködés kisebbfajta halál, a beköltözés
pedig az új élet. Az ember temeti a régi lakásban élt életét, és elkezd
valami újat. Figyelt.
-A feleségem akarja. Hogy ő már eleget lakott abban a szűk kis
utcában és csendesebb helyet akar. Merthogy már elfáradt. Már ki is bérelt
egy lakást valahol kint, az alsóvárosban. Nagyon messze.
– Hát az rossz lehet, Kormos bácsi, magának olyan sokat kell amúgy
is járnia…
– Igen, de kis kertje is van a lakásnak és nem kerül többe, mint a
régi, ezt mondja a feleségem.
-Hát persze, persze . . .
– És én nem megyek, ő elköltözik, még segítek is neki, vigye az
özvegy leányomat is, de en nem megyek!
– Ügy megszokta a régit?
– Nem. Csak közel van az Ómegához is, meg a vevőimhez. Nem tudom
én már naponként négyszer megjárni azt a hosszú utat, nagyság.
Van vagy ötven kocsmám, ahová el kell járnom minden nap.
– Ezért nem megyek! Nem én! Soha nem ellenkeztem a feleségemmel,
jól is éltünk együtt mindég. De most nem megyek. Inkább hónapos
szobába megyek, de nem vándorlok olyan messzire. Öreg ember nem bír
annyit menni már, kérem. Inkább – egyedül leszek. Mert dolgozni muszáj.
Tessék elhinni, rossz lesz. Kutyául rossz, úgy külön a családomtól.
De hát…
A Bal Egyes most megint a sörre nézett. Figyelte az Heineken amit
nem akart meginni, a Kormos bácsi sörét. És nézte a tarka címkéjű
Bergenbiert Aztán megint Kormos bácsira pillantott. Látta a fáradt két ráncot a szája mellett, a lelógó szürke bajuszát, bütykös, agyonjárt lábait.

És megértette, hogy a sörnek nemcsak habja és íze van, hanem
valami egyéb is van benne. Emberek sorsa függ a habjától, ízétől, színétől,
zamatától. És attól a kotyogástól, amit a sör mond az ivó embernek,
ha a pohár aljában felkavarják, hogy gyöngyökkel ékes, friss ital legyen.
Kocogott a poháron, jött a pincér és rákancsalít ott. A Bal Egyes azt
mondta halkan:
– Főúr, ezt a sört adja a csaposnak. S nekem hozza vissza a régi
sörömet…