Julia 12.

A kislány erősen gondolkodott, homlokát is ráncolta belé. Kék szemei hol a férfit kémlelték, hol az emlékeit.

– Te tanár vagy?

– Nem. Nem vagyok tanár.

– Akkor orvos?

– Nem. Az sem vagyok.

– Postás?

– Nem. Nem vagyok postás.

A kislány egyre reményvesztettebb lett.

– Pék, boltos, cukrász, valami…

– Sajnálom, Julia, egyik sem vagyok. Nem az iskolában találkoztunk és nem is az orvosi rendelőben. Mi itt találkoztunk. Itt, ezen a helyen. Akkor már csináltad ezt az… "ide-oda járást".

– Á, értem – hagyta jóvá a gyermek. – De az jó régen lehetett, mert én sajnos nem emlékszem rád.

– Nem emlékszel rám? – Thomas döbbenetéhez a számára fájóan ismerős veszteségérzet társult. A régmúlt idők meséiben mintha találkozott volna azzal a vándormotívummal, hogy bizonyos túlvilági mesealakoknak mindent el kell felejteniük, hogy mindig csak a legutóbbi nap történéseire emlékeznek, ez valami büntetés vagy ilyesmi, de… Julia emlékszik Marilla Chadbertre, de őrá nem. Igaz, csak egyszer találkoztak, és megérti, ha ő nem hagyott olyan mély nyomot Julia emlékezetében, mint a kislány az övében, mégis úgy érezte magát, mintha közeli családtag meredne rá értetlenül, aki most ébredt a kómából és amnéziája miatt nem ismeri meg őt. Borzasztó, fosztogató érzés kezdett úrrá lenni rajta.

– Sajnálom – tárta szét gyönge gyermekkarjait a nagyon is ismerős, energikus mozdulattal a kis Julia.

Thomas leroskadt a közeli padra. A festés már megkopott a léceken, és nem is volt ugyanaz, de a pad még ugyanaz volt. Ezen a padon beszélgetett húsz esztendőnek előtte a világ legkülönösebb kislányával. A kislánnyal, aki, ím, itt áll előtte, de valamiért nem emlékszik rá.

Megérintette az éltes léceket; elmélázott.

– Hát, én is sajnálom. Tudod, itt beszélgettünk, ezen a padon. Sok éve már.

– Hát ez az! – sóhajtott komolyan Julia, miközben ő is helyet foglalt. – Ha sok éve történt, persze, hogy nem emlékszem rá. Nem emlékezhetek mindenre.

Thomasból kibuggyant egy jóízű, aprócska nevetés. Megcsóválta a fejét.

– Milyen kár… Tudod, én tisztán emlékszem rád.

Nem érkezett válasz, és harmadikként a csend is odatelepedett melléjük. Thomas a fejét lógatta, Julia pedig szótlanul vizsgálgatta őt. Végül megszólalt halkan, érett, felnőttes tapintattal.

– Miért vagy olyan szomorú?

Erre Thomas csaknem sírva fakadt. De mégiscsak szégyellte volna a könnyeit Julia előtt, így visszafojtotta azokat.

– Hm… Akkor is ugyanezt kérdezted.

– És akkor mit feleltél?

Thomas elmosolyodott.

– Arra nem emlékszem. De végül is mindent te válaszoltál meg helyettem. Azt azonban tudom, hogy akkor még más ember voltam. Ami akkor elszomorított, ma már nem bánt annyira.

– Értem. Tehát már megváltoztál – szögezte le a kislány.

– Igen, épp, ahogy mondtad.

– Ezt én mondtam?

– Igen, te. És még sok mást is mondtál nekem. Olyan dolgokat, amikkel visszacsepegtetted belém az életet. Sokat köszönhetek neked, Julia.

A kislány hosszasan nézte ezt a fura idegent, csak kisvártatva szólalt meg újra.

– S most azért tértél vissza, hogy mindezt megköszönd?

Thomas meg sem lepődött a kislányban lakozó felnőttes bölcsességen. Hát persze! Persze, hogy ezért. Egész úton azon tanakodott magában, hogy miért. Miért tér ide vissza? És tessék: Julia tudja. Julia olvas benne. Julia érti őt, mikor még ő sem ismeri saját indítékait. Épp felelni akart, amikor közeledő léptek zaja korcant a kavicsos talajon és Petty hangja hallatszott, amint fennhangon szólítja őt:

– Thomas! Thomas, hol vagy?!

Ne! – kiáltott fel a férfiban a néma kétségbeesés. Riadtan a mellette ülő Juliára nézett. Most biztosan eltűnik! Talán újabb húsz évre!

De a kislány, csodálatos módon, ezúttal nem illant el. Ott ült továbbra is, lábait lóbálta-kalimpálta nagyon is ismerős önfeledtséggel, és érdeklődéssel nézett a hang irányába. Thomas boldog meglepetéssel meredt rá.

– Julia, most nem tűnsz el?

Julia megütközve sandított felé.

– Miért? El kellene tűnnöm? – Majd újra a közeledő nő felé fordult. – Nem akarod, hogy meglásson engem? Hogy meglásson minket együtt?

Visszafordult a férfi felé, és rosszalló gyanakvással méregette.

– De hát, ahhoz én még kicsi vagyok, hogy féltékeny legyen rám…

Thomas nevetett is, sírt is örömében. A kislány most Petty felé bökött a hüvelykujjával.

– A szerelmed? Nagyon dögös a szöszi.

A férfi egy bólintással nyugtázta Julia sajátos stílusát, majd a mind közelebb jutó Pettyre nézett.

– A szerelmem? Nem. Ő több annál. Tudod, ő az…

– Aki most kitölti az űrt a szívedben, amit egykor valaki más hagyott maga után.

Thomas úgy ugrott fel, hogy kis híján elvágódott.

Egy nő állt mellette. Egy gyönyörű, fiatal, vörös hajú, kék szemű nő, sok kicsi szeplőpöttyel csinos orra körül. Egy nő, akit ő már biztosan látott valahol. Akinek a hangját is biztosan hallotta már. Talán meg is erőltette volna a memóriáját, hogy kutasson, találjon rá valahogyan, azonosítsa be, ha tökéletes paradoxonként nem lett volna benne egészen bizonyos, hogy ezzel a nővel ő még soha életében nem találkozhatott.