Julia 02.

A férfi úgy érezte, arca szétrepedezik a hűvös szigeti szélben, mely mintha csak számon kérné őt, mit keres itt ebben az órában. Könnyek kellenének, amelyek alácsordulva arca fáradt dombjain megnedvesítenék azokat. De neki már nem voltak könnyei.

Felnőtt. Életében először érezte ezt. S jól tudta, ezen a ponton, itt Új-Skóciában, távol az otthonától, távol mindentől, amit ismer, valami visszavonhatatlanul véget ér. Az élet már soha többé nem lesz számára ugyanaz, mint amit eddig jelentett. S ő sem lesz már soha ugyanaz, aki eddig volt.

Szíve nehezen hozta el idáig. Nem azért, mert itt ér véget minden, ami fontos és szép volt, nem azért, mert ez az a hely, ahol mindazt kőbe zárták. Egy hete már, hogy mindennap kiautózott moteljából a Bedfordi Holy Cross Cemeteryhez. S mintha sokkal több idő telt volna el, már csak halványan derengett benne, hogy neki vissza kell térnie egy messzi helyre, ahol várják őt, számítanak rá. Legalábbis a munkájára. Azért hozta ma el olyan nehezen a szíve, mert ma utoljára jött ki ide. Lassan indulnia kell…

Lábai azonban nem akartak mozdulni, nem akarták ereszteni a Föld e legfájdalmasabb pontjáról. Mintha a gravitáció láthatatlan szegekkel verte volna át a cipőit, szinte odaragasztotta valami ahhoz a talpalatnyi szent helyhez.

Soha nem gondolt arra korábban, hol legyen az a hely, ahol ők ketten együtt alusszák majd örök álmukat. Pedig komoly kérdés egy Bedfordi lány és egy New Orleans-i fiú házassága esetében. A New York-i Columbia Egyetemen jöttek össze, friss házasok voltak, miért is gondolt volna hát az elmúlásra, amikor olyan fiatalok még. Vagyis… olyan fiatalok voltak. Mert már csak ő fiatal, társa immár kortalan; Carol már soha többé nem lesz fiatal és soha nem lesz öreg sem.

Egy helyet most tehát mégis választania kellett. S most itt áll Új-Skócia földjén, ahol minden idegen neki, és több, mint sejthető, hogy azt az örök álmot ők sohasem fogják együtt álmodni. Persze most még így érezte, mellé vágyott.

De ő itt idegen. Hogy idegenkedtek tőle Carol szülei már az első perctől… Most már egyenesen gyűlölik. Ők nem tudják, ki volt az az ittas sofőr, sohasem látták. Csak őt látják. Őt, aki elvitte innen a lányukat és holtan hozta vissza nekik. A szemükben ő volt Carol gyilkosa.

Carol… Tökéletes estét akart varázsolni, tökéletes vacsorával. Ha nem ül autóba azért az egyetlen nyavalyás hozzávalóért, ami hiányzott, akkor erre a szűkös kis parcellára még hosszú-hosszú évtizedekig nem lett volna szükség. De a felesége szerető volt és figyelmes és mindenben a teljességre törekedett. Így most szükségessé vált ez az átkozott földdarab.

Gondolatai egyre növekvő sötét felhőbe gyűltek, s lassan gomolyogni kezdtek körülötte. Félő volt, hogy hamarosan elnyelik őt, és ismét elhagyja az ereje, ahogy elhagyta azon az éjjelen a kórházban, amikor közölték vele, hogy a legcsodálatosabb ember… nincs többé. S épp, amikor már erejét összegyűjtve rároskadt volna újra a sötét felhőörvény, váratlan forrásból érkezett a nem is remélt segítség.

– Szia! Miért vagy olyan szomorú?

“Julia 02.” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Látom, még a gyász percei vannak, a tanácstalanság tehetetlensége. Majd kialakul, nézem tovább.

  2. Kedves Kata!

    Köszönöm megtisztelő figyelmedet, örömmel látlak. Elgondolkodtató számomra, amit megosztottál a kezdetekkel kapcsolatos benyomásaidról. Köszönöm gondolataidat.

    Laca :)(f)

  3. Kedves László!

    Majdnem feladtam a legelején történeted elolvasását, de szerencsére nem így lett Babu hozzászólását olvasva. 🙂
    Egy szörnyen tragikus történetről írsz, ezért kíváncsivá tettél. Olvasom tovább.

    Szeretettel: (f)

    Kata

  4. Kedves Babu!

    Igen, ahol valami véget ér, ott egyszersmind valaminek el is kell kezdődnie (amíg világ a világ).

    Laca:)(f)

  5. Kedves Kankalin!

    Szépen megfogalmazott gondolatodhoz nem is fűznék semmit.

    Laca:)(f)

  6. Kedves Laca!:)
    Most már tisztábban látom a férfi feladatát!
    Szomorú,hogy oly fiatalon veszítette el a feleségét.
    A legnagyobb kínok között kell átmenjen,mert ő az aki
    a végső búcsút intézi.Nem lehet könnyű dolga, -harc a
    saját lelkével.

    Lévén,hogy folytatásos novella ,így a történet veleje csak
    ezután következik.
    Szeretettel….Babu(f)

  7. Szia Laca!

    Ezt a részt még jobban átérzem, mert bennem is lejátszódott ugyanez a lelki tusa, amivel a "Föld legfájdalmasabb pontján" viaskodik az ember.
    A "felnőtté válás" ebben a helyzetben borzalmas trauma. A felismerés, hogy minden másképp lesz, éles határt húz a "volt" és "van" közé, ennek a határnak a neve: "nincs", méghozzá elnyűhetetlen táblára vésve.
    Ebből csak a fantázia világa ébreszthet fel és adhat némi enyhet.
    Nagyon szép és nagyon hiteles a lélekábrázolásod, mint mindig.
    A fájdalmas meséidet is szívesen "hallgatom", mert az élet részei.

    Szeretettel: Kankalin 🙂

  8. Kedves Rita!

    Meg a címe is, hiszen Juliával még nem is találkoztunk. Ez itt még csak a történet kezdete, igen. Jönnek majd a folytatások.

    Laca:)(f)

  9. Kedves Laca!

    Fájdalmasan szép volt a folytatása is, de gondolom, hogy lesz tovább, az utolsó mondat ugyanis arra utal.

    Szeretettel: Rita

Szólj hozzá!