Az orvos fiatal volt. Még hitt a lélek törékenységében és abban, hogy a szavak gyengéd ölelése összefoghatja, körbenyalábolhatja e törékeny alkotmány széthullani készülő, repedezett gömbjét. A "gömb", e tökéletes test, ott volt előtte karnyújtásnyira, ő mégis, életében először megérezte az átívelhetetlen távolságot, a legyőzhetetlen messzeséget. Szavai nem jutottak el a férfiból lett roncsalakhoz, akinek csüggedt vállait gyermeki zokogás rázta és rázta mind irgalmatlanabbul. Az orvos, ki fiatal volt, jól tudta, csalhatatlanul megérezte, hogy ezen az éjjelen ő is megváltozik kissé. S amikor már számos ilyen nehéz éjjelt átvirrasztott, az ő tekintete is olyanná lesz, mint azoké az idős professzoroké, akik, csakúgy, mint ő, hisznek a lélek törékenységében, de a szavak összetartó erejében már nem. Vajon milyen lesz akkor az ő hangja?
A roncsalak hallotta is, nem is a hangot, amely fegyelmet erőltetett magára és bátorító melegséget. De, bár eljutott hozzá olykor-olykor némi elenyésző hangfoszlány, amely átküzdötte magát a tébolyult zokogáson, a szavak értelme összekuszálódva hullott elé a földre, valami értelmetlen, rendetlen kazalba halmozódva. Az ő kétségbeesett elméje csupán egyetlen információval birkózott, azt próbálta feldolgozni valahogyan. De mivel minden sejtje és azokban minden atom elkeseredetten tiltakozott az információ ellen, annak befogadása emberfeletti kihívás volt; fölemésztette minden erejét, teljes lényét, és szétzilálta mindazt, amivel ő maga azonos; az őrület határán állt.
Előtte állt az orvos, fehér köpenyben. Mellette egy szolgálatra kész ápolónő, halványkékben. Ő is fiatal, mindketten fiatalok… Elállják az útját.
Nem mintha fel bírna most állni. Nem, arra képtelen volna. De mégis… Elállják az utat, amely az ajtóhoz vezethetne. Az ajtóhoz, amely mögött még ott van, aki helyett neki kellene feküdnie. Mit nem adna, ha helyet cserélhetnének…
Az életére gondolt. Nem ér sokat, de ha tehetné, odadobná cserébe, csak felálljon az, aki odabenn fekszik. Felálljon és mosolyogjon. Felálljon és hazamenjen.
S a zokogás még keservesebb erővel kezdte rázni a roncsalakot.
Az orvos már mindent elmondott, amit elmondhatott, s immár a riadt tekintetű ápolónőre bízta az elérhetetlen messzeségben vergődő, darabjaira hullott "gömböt." Őt még várja a papírmunka, amely fölött újra átélheti a hasztalan küzdelmet a fiatal nő életéért, akinek nem a lelke, hanem a teste tört össze.
Ocsmány közúti baleset. A vétkes, egy ittas taxisofőr, természetesen karcolások nélkül megúszta. A nő pedig… Istenem! A nő annyira fiatal és szép volt.
S az utolsó szó nagyot ütött az orvos még tiszta szívén: "volt…"
***
Kedves Kitti!
Köszönöm megtisztelő figyelmedet.
Laca (f)
Kedves Laci!
Megrendítő a kezdet és csak remélni merem, hogy a folytatásban kevesebb lesz a fájdalom és a döbbenet.
Olvaslak.(f)
kit
Kedves Babu!
Köszönöm, hogy szakítottál időt, és ellátogattál ide. Remélem, az olvasmány a tetszésedre lesz.
Laca:)(f)
Kedves Kankalin!
Mindenkinek megvannak a saját asszociációi egy-egy írás kapcsán. Így aztán az írás nagyon eltérő hatásokat vált ki az olvasókból. De ezzel aligha árultam el titkot, hiszen ez nyilvánvaló.
Én a magam részéről Julia miatt szeretem a "Juliát", amiatt, amit megszemélyesít.
Laca:)(f)
Kedves Laca !:)
Láttam az újabb írásodat,de sajnos csak most jutottam egy nyugodtabb pillanathoz ,amikor több írást tudok elolvasni.
Szépen kezdődő írásnak mutatkozik,bár az elején már kész tény elé állítottad az olvasót:
"volt"-a betegről alkotott véleményed.
Lévén ,hogy életem nagy részét klinikán töltöttem ,í(l)(f)gy tudom mit jelent.
Szeretettel olvastam az aprólékosan körülírt kezdést.
Üdvözletem….Babu
Szia Laca!
Ezt a novelládat nehéz szívvel olvasom újra. Először úgy tettem, mintha nem is láttam volna, pedig de, csak akkor nem volt elég erőm írni hozzá.
Ami nekem baj, az az írónak jó, hogy bele tudom élni magam ebbe a történetbe.
Olyan szívszaggatóan fogalmazol, hogy képtelenség könnyek nélkül megúszni, de éppen ettől emelkedik magasra ez a műved is, hiszen viszed az olvasót. Olyan hozzáértéssel teszed mindezt, hogy a történet közepébe csöppen, ott ül a váróban, a főszereplővel érez, átveszi tusáját és azt kívánja, hogy bárcsak ne lenne igaz a szörnyűség.
Hasonló gondolataim támadtak először is, de most megosztom veled folyamatosan, ahogy az újabb részleteket felteszed.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel: Kankalin 🙂
Kedves Rita!
Szeretettel köszöntelek az új folytatásosnál. Remélem, tetszeni fog majd.
Laca:)(f)
Kedves Laca!
Érdekesnek indult a történet, kíváncsi vagyok a folytatásra is.
Szeretettel: Rita
Kedves Évi!
A következő epizód ide vágó szövegrésze csaknem szó szerint idézi gondolatodat.
Köszönöm megtisztelő figyelmedet, és kedves észrevételedet.
Laca:)(f)
Különleges a szóhasználatod. Szépen ragadod meg a pillanatot, ami minden életben nagy mérföldkő — amikor, ami után többé már semmi sem ugyanolyan, mint "volt…"
Olvaslak, szeretettel.
Évi