Az emberek elmentek mellettem, keresztülnéztek rajtam. Titok voltam immár érzékeik előtt, nem láthatott és nem hallhatott egyikük sem. S én lassan hozzászoktam ehhez is. Eljött a nap, amikor már nem éreztem magamat egynek közülük. Már csak úgy néztem őket, mint a hárs: furcsa, ideges lények, akik rohannak, törtetnek értelmetlenül, mit sem tanulva évszázadok, évezredek tapasztalásaiból. Ha mind egy nyelvet beszélnének, akkor sem értenék egymást. De mégis… megvan bennük a szikra. A nagyság szikrája. Talán egyszer, a jövőben kibontakozik. E szikra elegendő tehát, sőt méltó arra, hogy valaki őrt álljon felette.
Egy derűs nyári napon kisfiú állt meg a fa előtt. Hosszan szemlélődött, látszott, nagyon hajtja a kíváncsiság, de szólni félszeg maradt. Felfigyeltem a tekintetére; másképpen nézett a fa árnyéka felé, mint a sok ezrek. Elvontam a tekintetemet odatúlról, s arcomat a fiúcska felé fordítottam. Ő visszanézett rám, érdeklődőn, nyíltan. Tekintetünk összekapcsolódott.
– Te látsz engem – szólítottam meg végül.
Ő némán bólintott, nem mosolygott. Hangom, amely már nem volt a régi, emberi, elnémította, de értelmes, érett némasággal. Elnéztem őt.
– Ez egy kisfiú…
– Ne nézd a korát és termetét! – figyelmeztetett a fa.
Megadón bólintottam, és rámosolyogtam a jövevényre.
– Lépj be az árnyékba!
Kedves Laca!
Igazad lehet. Nézőpont kérdése minden. Fantáziád valóban van és ráadásul olyan, ami magával ragadó. Elhiszem, hogy a való világban élsz, problémákkal, feladatokkal, úgy, mint bárki más, nem is rólad gondoltam az álomvilágot, hanem a szereplődről. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a szereplő történetét egy az egyben rávetítem az írójára. Nem az a jó írás, amikor az ember magáról beszél, hanem az, amikor magát adja – a saját látásmódját, gondolkodását – szóljon bár a története bármiről is. Az, ha a műről – annak stílusa miatt – rá lehet ismerni.
Szeretettel: Rita:)
Kedves Rita!
Az előző résznél is ezt feleltem és itt is csak azt tudom mondani, hogy Robert nem szakadt el a valóságtól, nagyon is a valóságban él, hiszen az ő valósága a hárs világa és a határőri küldetése. Számára ez a valóság.
Én magam pedig nagyon is a valóságban élek, komoly terheim, komoly felelősségeim vannak, s én is, mint sokan mások, lélekben valami szebbre és jobbra vágyom. Ugyanúgy dolgozom, ugyanúgy teszem a dolgom, ugyanúgy igyekszem kihozni a lehetőségeimből, amit csak lehet. Az, hogy ilyen történeteket írok, nem azt mutatja, hogy álomvilágban élek, csupán azt, hogy van fantáziám és eljátszom vele.
Köszönöm, hogy végig itt voltál.
Laca(f)
Kedves Laca!
Érdekes gondolataid végére értem. Eldönteni most se tudom, hogy jó-e ennyire elszakadni a mindennapoktól vagy nem, talán csak azért, mert nem léptem teljesen a fa alá. Időnként vágyom rá és belépek, illetve a világomból, ami zavar és fáj, kilépek, de mivel van még teendőm, visszamegyek, nem áll még módomban a fa alatt elmélkedni egy jobb és szebb életről, mert a jelenlegit kell még élnem és egyszer befejeznem.
Szeretettel: Rita
Kedves Babu!
Én köszönöm, hogy olvastad. Köszönöm a gondolataidat is, az idődet és az energiádat. Nagyon örülök végső összegzésednek, mert abból kitűnik, hogy jól érezted itt magad, és nem bántad meg az Odatúlra fordított időt.
Köszönöm megtisztelő figyelmedet.:)
Laca:)(f)
Kedves Kankalin!
Örülök, hogy még nem repedezik a tükröd. Miért is kéne neki…
Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve mindvégig itt voltál, nagyon jó érzés és sokat jelent.
Amit a gyermek szerepéről írsz, azzal tökéletesen egyetértek; valóban nem véletlen, hogy egy kisgyermek lett a következő szereplő. Persze egy ilyen, viszonylag rövid műben általában semmi nem véletlen.
Köszönöm még egyszer.:)
Laca:)(f)
Kedves Laca !:)
Szeretettel olvastam külön világodat az:Odatúl egy künleges
írás melyről lehet mondani,hogy tanulságos is egyben.
A sorok között megbújik időnként egy-egy szó ,ami
elgondolkoztató.. A végső sorok mintegy bomba csapodtak
belém: "Megadón bólintottam, és rámosolyogtam a
jövevényre.
– Lépj be az árnyékba!"(l)
Gondolom a megnyugodott lélek árnyékába.
Ezt nemcsak a Te te lelked megnyugtatásáért írtad!
Jó volt veled sétálni -Odatúl.
Gratulálok és koszonom,hogy olvashattam!….Babu
Szia Laca! 🙂
Érdekes, hogy most ugyanaz az érzésem támadt, mint először: bevittél a hársfa alá, és megnyugtató ott időzni.
Szerintem ha valaki figyelmesen olvassa az "Odatúl"-t és engedi magát vezetni, akkor bekerül, mert megmutatod, hogyan kell látni. Éppen ezért felemelő élmény ez az írásod. Kirándulást tehetünk önmagunkban és önmagunk körül.
A zárásban lévő "felütés" nagyon tetszik, mert nyitva hagytad a befejezést, ami alkalomadtán folytatható általad, de az olvasó fantáziájára bízva mindenképpen. Ezen kívül benne van a gyermeki tisztaság, hiszen tiszta lélekkel lehet a lelkeket látni. Arról nem beszélve, hogy csak úgy szabad, csak úgy érdemes.
Üzeneted és a nevelő hatás nyilvánvaló, így összegzem:
[i]"A sorsod csakis azzal fegyverezhet föl téged, amit benned talál".
– Lélekkel látni
– Béke-virág
[/i]
Örömmel olvastam sokadszor is ezt a rendkívül értékes novelládat. Köszönöm a tükröt, amit tartottál. Megállapítottam, hogy még nem repedezik. 🙂
Szeretettel: Kankalin 🙂