Odatúl 06.

Hosszú idő telt el azután, s én idegenként bolyongtam embertársaim között. Soha nem feledtem Tianmerát, a határőrt és az oltalmazó hársat, a szemtanút. Minden napomnak minden percében velem voltak, s én is ővelük.

Életemet egyedül éltem, mégsem magányosan. Utamat sem igyekvéssel nem róttam, sem várakozó tétovázással; tudtam, ki vagyok és mi a dolgom. Nem voltam bizonyos, de bizonytalan sem.

Már láttam. Ha beszélt hozzám valaki, nem azt az arcát láttam, amit ő próbált mutatni felém. De megláttam már a fintort a mosoly mögött, észrevettem a bólogatásba rejtett fejcsóválást. És már hallottam is. Kihallottam az igenből a nemet, az akaromból a sohát. S éreztem. Éreztem a kézfogásban a távolságot és az összefont karokban a kitárt ölelést. Határőr voltam, túl minden emberi határon. Mindennek éreztem a lelkét, és beszéltem hozzájuk, szavak nélkül. Ha megszólítottam egy követ, ő válaszolt. Ha megérintettem egy növényt, üdvözölt. A világ megváltozott körülöttem. Az élet értelmet nyert.

Egy éjjelen pedig beérett az idő. Fölébredtem; szólított a hárs. A lelkem készen állt.

A jó öreg szemtanú magányosan állt az éjjel fényeiben, árnyéka koromsötéten ásított felém, mint sötétség a sötétségben. Beléptem alá.

Elhaladt mellettem egy ismerős, sietős éjjeli léptekkel. Nem vett észre engem. Kiléptem, egészen az árnyék pereméig, cipőm orrára fényt vetettek az utcalámpák, arcomra is ráfutott a pászma. Ő mégsem látott. Egy újabb közeledett, sétálón, gondolkodón. Megállt a hárs előtt, felgyönyörködött lombjára, elmosolyogta szépségét, majd tovasétált. Arcunk csaknem összeért mindeközben, de engem ő sem látott. Értettem.

– Hol van Tianmera? – kérdeztem a hársat?

Ő fölfelé irányozta tekintetemet, az odatúl irányába. Én nehéz szívvel kémleltem arra, mint aki tudja, mit fog látni. Már nem kellett behunynom a szemem a látáshoz, hiszen már Tianmera szemével láttam, a mindent látó határőr szemével. Szívem belesajdult.

A távolban egy pompás harcost láttam szárnyas paripán távolodni. A paripa fehér, szárnyai még fehérebbek, szerszámai élénkvörösen izzóak. A nyeregben ülő vitéz vakító arany mellvérttel körülövezve, aranyló lábvasban. Kezében irdatlan lándzsa, oldalán kétkezes lovagi kard. "A sorsod csakis azzal fegyverezhet fel téged, amit benned talál". Az aranyló sisak alól dús gesztenyefátyol lobogott elő. Az a hosszú, barna hajkorona, amit egykor már oly' alaposan megvizsgálhattam a férfi szemével. Tianmera volt az!

Mintha megérezte volna kétségbeesett pillantásomat a hátában, megfordította az ég láthatatlan mezején vágtázó hátasát, s ló a lovasával felém fordult. A lovas tekintete merő bátorság, öröm és szeretet. S mennyi méltóság sugárzott belőle… Felém kiáltott azon a különös, megfoghatatlan tisztasággal csengő hangján.

– Ne feledd, ki vagy, Robert! S ne feledd azt sem, a fa alatt mindig állnia kell egy őrnek!

Én könyörgő tekintettel néztem felé; szólni azonban képtelen voltam. Ő még elnézett engem egy megrázó percig, azután megfordította szárnyas lovát, és tovább vágtatott célja felé.

– Vele akarok menni! – kiáltottam a fának.

– Nem mehetsz – susogta ő.

– De megölik ott! Megvédhetném! – könyörögtem.

– Ő véd meg téged. Ő Tianmera.

– Vele akarok harcolni! Nem érted?!

– Még nem tudsz harcolni. De eljön a te időd is.

– És addig ki segít neki? Egy sereg veszett el odatúl! Ő pedig egyedül van!

– Tianmera nincs egyedül.

– De én akkor is…

– Azzal segítesz neki, Robert, ha itt állsz, és kitartóan figyelsz. Határőr vagy. Ha ő elbukik, csak te maradsz.

Ha ő elbukik? Ezt képtelenségnek tartottam. Éppolyan lehetetlennek, mint amennyire lehetetlennek véltem korábban, hogy egy fával beszélgetni lehet.

– Meddig várjak itt? – adtam meg magam.

– Mind ezt kérdezzük. Az idő majd megfelel.

– Mi vár rá odatúl? – néztem Tianmera után, aki már csak egy apró pont volt a távolban, de én mégis úgy láttam, mintha ott haladna előttem karnyújtásnyira.

– Ami rád is vár majd, ha beérik a szíved.

– És ott újra láthatom őt?

– Hiszen most is látod.

– Úgy értem…

– Tudom, hogy érted. Félig még ember vagy, Robert. Ezért is nem mehetsz most vele. Tianmera erős. Légy erős te is! Légy méltó a posztodra! És légy méltó hozzá!