Odatúl 03.

Kedvem lett volna kinevetni, de bátorságom, az persze nem volt hozzá. S kíváncsi is lettem, vajon működik-e a dolog. Eh, őrültség! De hát, mit veszíthetek… Lehunytam a szemem, és körülbelül oda próbáltam nézni, ahová az imént nyitott szemmel bámultam. Azon kaptam magam, hogy mindezt a legtisztább módon teszem, szinte gyermeki igyekezettel. Őszintén, valódi lelkiismeretességgel kerestem azt a pontot, próbáltam meglátni a rejtélyes láthatót a láthatatlanban.

S egyszer csak… lassan, homályosan valami mozgolódás kezdett előbontakozni a szemhéjam alatti sötétségből, amit a napvilág kívülről derengetett.

Dermedten álltam. Hirtelen valami meglódult előttem. Mi az ördög volt ez?! Egy kard?! S mielőtt lesújthatott volna rám, valami lármaféle is betolakodott feszültségtől reszkető figyelmembe, távolról, de mindegyre közelebb zúdulón. Rémülten nyitottam ki a szemem, s ijedten léptem hátra.

Tianmera ott állt mellettem, s ott volt mellettünk, fölöttünk, körülöttünk az illatozó hársfa is, s ott volt az utca, a közelben a kis pékáru bolttal, s mellette az újságosbódé.

– Ki vagy te? – nyögtem, hatalmasat nyelve.

– Tianmera – felelte azok természetességével, akiknek kiléte már régről fogva nyilvánvaló. De bennem ez korántsem volt se nyilvánvaló, se természetes.

– Ez a Tianmera… ez a neved, vagy…

– A nevem – pillantott felém, s hirtelen arra a kislányra nézett, aki épp elbringázott mellettünk.

– Szép napot, Mr. Settler! – kurjantotta a gondtalan gyermek, s már távolodott is az ifjúság sodró lendületével. Én csak néztem utána megütődve, s akkor megértettem: mások nem látják Tianmerát!

– Mi vagy te? – léptem hátra még egyet.

– Maradj az árnyékban! – szólt rám, mire azonnal földbe gyökerezett a lábam.

– Miért? Nem vagyok vámpír, nem fogok elégni a napon – próbáltam még eljátszani a nagyfiút. – Miért kell itt állnunk? Miért kell itt állnom nekem is?

– Mert te látsz engem.

– És ha látlak? … – bukott ki belőlem. – Mi van akkor?

– Őket is látod.
– Őket odafenn? Nem-nem! – tiltakoztam hevesen. – Én csak egy… én csak egy kardot láttam. Én egy… kardot láttam? Te jó ég! Én egy kardot láttam!!! Mégis mi folyik ott?! Mit láttam?! Ki vagy te?! Mi vagy te?!

– Zorhnada.

– Zorh… micsoda?

– Határőr.

Arra gondoltam, ha most nekiiramodok, úgysem érhet utol, elvégre el van foglalva a fürkészéssel. Vagy bármi is az, amit csinál. Egyszerűen kilépek a fa árnyékából, és allo! Ő azonban minden bizonnyal jól hallotta ezen gondolataimat is.

– Már nem mehetsz el.

Ijedségemet arroganciával próbáltam elleplezni:

– És ugyan ki akadályozna meg benne?

– Hát ő – nézett rám, s én éreztem, hogy tudnom kellene, kire is gondol, de hát, halvány sejtelmem sem volt felőle. Talán van itt még valaki, akit még én se' látok?

Akárhogy is, sok lesz ez nekem éhgyomorra! El innen, irány a pékség! Hiszen mindjárt letelik az ebédszünetem. Csak megveszem a kedvenc pogácsáimat, visszamasírozok az irodába, leteszem magam, kezembe veszem a mai lapot, és elfelejtem ezt az őrült epizódot.

Mozdulni azonban nem tudtam. A lábaim mintha valóban eggyé váltak volna a hárs gyökérzetével. Amikor gigászi erőket felszabadítva magamban, megpróbáltam újra és újra kiszakítani testemet a mozdulatlanságból, éreztem-hallottam, mint recseg-ropog a hárs, miként feszülnek meg a gyökerei; mintha saját magamat akartam volna a földből kitépni. Rémület fogott el.

“Odatúl 03.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Megkésve bár, de köszönöm. Remélem, nem haragszol. Nem tudom, hogy kerülte el a figyelmemet kedves észrevételed.

    Örülök véleményednek és köszönöm megtisztelő figyelmedet.

    Laca :)(f)

  2. Kedves Laca!

    Érdekes az írásod és a hozzászólások is ráhibáztak a lényegre, így én nem kívánom értelmezni, csupán annyit fűzök hozzá, hogy különleges, egyedi és egyéni.

    Szeretettel: Rita

  3. Kedves Babu!

    Fantasztikus, amilyen finomsággal ráérzel, megfejted a mű megalkotásának körülményeit. Az is lenyűgöző, ahogyan a művet nézve igazából túl látsz rajta (odatúl) 🙂 és nemcsak a művet, de az alkotót is megfejted, felgöngyölíted.

    Köszönöm a figyelmedet és a szavaidat egyaránt. Jelenléted és kedvességed nagyon sokat jelent.

    Laca:)

  4. Szervusz, Kankalin!

    Valóban folytonos az átalakulás az életünkben, önmagunkban, és gyakran ez ellenállást, meghasonlást vált ki.
    Köszönöm, hogy kézen fogod ezt a kis íráscsemetémet is, és végigkíséred.

    Laca:)

  5. Kedves Laszlo.
    Most veszem eszre ,hogy jatszik Veled a nagy elenk fantaziad
    es kozben jol szorakozik!Valami mely erzelem szulemenye
    ez a tortenet .Nem tetszik ami tortenik Veled ,de azert nem akarsz menekulni sem !Itt kell keressem azt a valamit.
    Valoszinu a folytatsban megtudom mi az a valami.
    Gratulalok a mely mondanivalodhoz ! Babu
    U.I: Nehez megalkotni egy ilyen tunderi elkepzelest , de
    jogod van ahhoz, hogy a fantaziad valosagga váljon.
    Szeretettel…Babu(l)

  6. Szia Laca! 🙂

    Itt megmutatkozik, hogy micsoda zűrzavart képes okozni egy emberben, ha észreveszi magán, hogy elkezd megváltozni.
    Ez így működik a valóságban is, hiszen a hirtelen átalakulások ezt hozzák magukkal. Robert kezdődő viaskodását emiatt nagyon hitelesen érzékelteted.
    Az is kiderül, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekből nem tudunk, később pedig nem is akarunk szabadulni.
    Nagyon tetszik a könnyed, mégis elegáns stílus, ami áthatja ezt a történetet. Tetszik, ahogyan szép lassan, semmit el nem kapkodva, bölcs nyugalommal bontakoztatod ki a szálakat.
    Írónak születtél, nem vitás. 🙂

    Szeretettel: Kankalin

Szólj hozzá!