Barátságunk még a régi (2. rész)

Mikor Ágit megláttuk az állomáson, nem kérdeztük, csak megöleltük. Nem volt önmaga. Haja hátul copfba fonva, se smink, se fülbevaló. Farmer helyett valami förtelmes elöl végig gombos „nagymamás” ruha volt rajta, lábán papucs. Elképzelni nem tudtuk, mi történt, de hogy nagy volt a baj, abban biztosak voltunk. Mielőtt elindultunk volna hozzájuk leültünk a közeli padra és vártuk, hogy magától mondja el:
– Jobb, ha most mondom el. Azért hívtalak benneteket, mert a hétvégén tartjuk az eljegyzésemet, drága szüleim meglepetésnek szánták. Akkor tudtam meg, mikor hazajöttem, ja és mellesleg nem megyek vissza a főiskolára, semmi szükség rá, mert mindenem meg lesz, nem kell hozzá főiskola. Józsi mindent megad nekem.
Szólni nem tudtunk, Marival egymásra néztünk majd Ágira, nem akartunk hinni a fülünknek.
Én személyesen egy dologra gondoltam, hogy valamiféle agymosáson ment át?
Áginak folytak a könnyei csak Móricról kérdezgetett bennünket, egyfolytában csak sírt, sírt, ezerszer elmondta mennyire szereti. Próbáltuk volna megvigasztalni, lelket önteni belé, elmondani, hogy Móricz is mennyire aggódik, de nem kerülhetett rá sor. Ugyanis közben megérkezett „az a bizonyos Józsi”. Kezében két csokor virággal, hogy üdvözöljön bennünket.
A nagy döbbenet után ettől a látványtól először fogott el bennünket a nevetés. Ahogy ott állt előttünk, azokkal a virágokkal, kék munkásnadrágban, kockás ingben és gumicsizmába, kijöttek a könnyeink, hogy vissza tudjuk tartani a vihogásunkat. Hozzá kell, tennem nyomába sem érhet soha Móricnak. Mindenesetre szegény Józsi lehangoló látvány volt. Most kezdtük csak kapizsgálni az ottani dolgok menetét és megérteni Ági gondjait.
A faluba kedves emberek laktak. Mindenki barátságosan üdvözölt bennünket, az idősebbek szemügyre vettek minket, ezen aztán jól szórakoztunk. Józsi feltűnően büszkén lépkedett mellettünk, Ági szemei bánatosan révedtek a távolba, valahova, oda messze egészen Móricig.
Barátnőnk szülei kedves emberek voltak, barátságosan, szeretettel fogadtak bennünket. Azt rögtön láttuk, hogy itthon Ági anyukája Kati néni a „főnök”, Mihály bácsi a „jó férj”, ott volt még Vera nagymama, akinek Ági volt a mindene. Ne hogy elfeledjem Katicát, Ági „tökéletes nővérét”, aki már férjnél volt, a faluban élt, nem járt dolgozni, a gazdaságban segédkezett, mert tudta, hogy mi a kötelessége. Most már nem is tudtuk, mi a nagyobb baj, Józsi, vagy az elvárások otthon? Mindenesetre nagyon sajnáltuk a barátnőnket. Mikor ketten voltunk Marival átbeszéltük a helyzetet, elképzelésünk sem volt róla, hogy most mi lesz.
Ágival nem sokat tudtunk beszélni, mert egyszer Józsi szüleihez kellett átmennie, máskor a ház körül és a konyhába kellett segíteni az előkészületekbe péntek estére. Sajnos az a nap is vészesen közelgett. Még csak kedd volt. Nem akartunk tovább maradni, nem is bírtunk volna maradni. Azt mondták, mi úgysem tudunk semmiben segíteni, Ági nem ér rá, úgyhogy csak a szenvedését néztük két napig. Azt megígértük Áginak, hogy péntek délutánra ismét itt leszünk. Nem akartuk kihagyni az egész hetet a suliból, meg hát Móricra is gondoltunk. Drága barátnőnket magára hagytuk, másnap a reggeli vonattal elmentünk és azt a pár soros levelet, amit Ági szerelmének írt vittük magunkkal.