Otthon a legjobb-folytatásos [5]-5

Alig hajnalodott, amikor egy áprilisi reggelen a tó felé indult. Törülközőjét a kezében lóbálta és sietve lépkedett. Sok munka várt rá; ahogy reggel lesz, jönnek a falusiak, délben pedig a harangozó Petijét szállítja a városba. Meg kell operálni a gyereket, a féltüdeje roncs… Csak még későn ne legyen
.. . A tó másik oldalát pirosra festette a felkelő nap és ez az égő, lángoló mennyboltozat visszatükröződött a víz sima tükrén. A férfi egy ideig gyönyörködve nézte ezt a képet, azután gyorsan ledobta a kabátját és beugrott a vízbe, nagy csapásokkal elindult a sziget felé. A jeges víz szinte égette a testét, amikor beleugrott; prüszkölt, fújt és hatalmas tempókkal indult vissza a part felé. Egy jól ismert, már-már elfelejtett hang rajongott felé:
– Brávó!- Brávó! Péter állt a parton, két idétlen karját felé tárta. Szürke kalapot viselt és a mellény zsebéből vastag aranylánc csüngött ki ami az óráját tartotta.
– Csodás volt! Ebben a hidegben lebukik a víz alá!…
-Péter! Isten hozott! Az orvos megszorította a két csenevész kezet és nagyra nyitott szemmel , csodálattal nézett a törpére. Egészen közel lépett hozzá, nézte az emberkét. Idegen országok vágyott illatát kereste rajta és egyszerre hatalmába kerítette a szunnyadó emlékezés.
– Mesélj Péter, mindent mesélj el. Milyen volt? Szép volt? Merre jártál?
– Mindenfelé jártam- dünnyögte a törpe. A férfi magára rángatta a nadrágját, azután vizes haját dörzsölte. A törpe szájtátva nézte.
– Olvastam az újságban, hogy jártál Párizsban. Szép volt? Képzelem, milyen óriási város, mi?
– Igen – vonta fel vállát a szürke, elegáns kabát alatt Péter.
– Nagy… Nagyok a házak .. .-És? – Hát semmi. Sok utca, meg ház, ez az egész… Mondja kapta fel hirtelen a fejét és vágyódva nézett a férfira
– megint lenn volt, ugye? Láttam, amikor feljött a víz alól. Hogy csinálja? Szép ott lenn? A férfi nem felelt. Elindult az úton és hirtelen vadul ostobán elöntötték szemét a könnyek.
– Mi van velem? – gondolta ahogy a kelő nap fényében szinte szaladt előre. Azután meglassította a lépteit, bevárta az utána száguldó törpét.
– Majd én viszem .. . Szó nélkül átadta neki a vizes törülközőt és most már lassan, lépésben haladtak előre. A férfi lecsillapodott és olyan gondolattömeg rajzott a fejében, hogy csitítania kellett magát. Egyszerre megnyugodott és érthetetlen, megmagyarázhatatlan boldogság volt az, amit érzett.
– Boldogság, amilyenben talán még sohasem volt része életében.
– Mi van ott lenn? Igen… Igaza van Péternek… Hosszabbak az utcák és nagyobbak a házak, ez minden. Messzeség után vágyódtam, szűk volt itt a szemhatár. De mi van ott lenn a mélységben? A messzeség élettelen valami – élő, megfogható az ember-ott is, a nagy házakban és itt a parasztházak mélyén… Le kell menni, kutatni az emberi lélek legmélyén… Mindegy, hogy egy nagy épület számtalan kórterme, vagy a padlós szoba szolgáltatja az emberanyagot. Péter… szegény Péter az elérhetetlen vágyaival… Én már tudom, hogy mi fölött rendelkezem. Vannak izmaim és két erős kezem… és agyam és szívem Elértek az első fehér házhoz, azután már szorosan egymás mellett sorakoztak az egyforma, apró fehér házak. A nap békésen sütött az útra, a rügyező fák koronájára és már látszott a Kovácsék háza a doktor négy ablakával, a jegyző nyolc ablakos udvarháza, meg a templom. Azon túl ismét mező, fekete föld és nagyon közel a lehajló égboltozat, ahogy ráborul a világra és bezárja azt a talpalatnyi helyet, amin túl már nem lát a szem. A férfi mellében végigáradt forró hulláma a szeretetnek, megértésnek és mintha kemény kézzel pontot tenne valamire, úgy súgta maga elé: – Én itt maradok.

Vége