Julia 6.

– Nem. Nem fázom, ha mondom. Én soha nem fázom, mit vagy ezen meglepve? Hogy a felnőttek milyen nehéz felfogásúak.

Thomas egyre butábbnak érezte magát ennek a bölcs kislánynak a társaságában, de elengedte füle mellett az újabb sértés számba menő megjegyzést, és tovább tudakozódott:

– Mondd, ki beszélt neked a fázós déliekről?

– Az anyukám.

– És ő hol van most? – csapott le a szóra Thomas.

– Hát… itt nincs – mutatott körbe a kislány, jelezve, hogy mekkora butaságot kérdezett már megint ez a mamlasz felnőtt.

– Azt én is látom, hogy itt nincs – mondta Thomas türelmesen. – Épp ezért kérdezem, hogy hol van most.

– Azért kérdezed, mert el akarsz rabolni?

Thomas meghőkölt, és önkéntelenül távolabb csúszott néhány arasznyit a padon.

– Mit? Nem! Hová gondolsz? Miért tennék ilyet?

– Azt én nem tudom – vont vállat Julia. – Én nem tudom, mit miért tesznek a felnőttek. Ők csak csinálják a felnőtt dolgaikat, játsszák az okosat, és egyre csak azt hajtogatják, hogy "te ezt még úgysem érted". Csak azt tudom, hogy a felnőttek csinálnak ilyesmit. Megfognak egy gyereket és elrabolják. Olyankor felbolydul az egész környék és napokig idegesek az emberek. De aztán megnyugszanak, és minden megy tovább. A gyerek meg sehol. Néha még emlegetik, hová lett szegény, mi történt vele… de már nem keresik többé. Csak mondogatják: szomorú eset, igazán szomorú. És olyankor persze már csak hazudoznak. Mert valójában arra gondolnak, milyen jó, hogy nem az ő gyerekük tűnt el. Ilyenek a felnőttek.

– Értem – hagyta jóvá Thomas. – És neked anyukád azt nem mondta, hogy ne állj szóba idegenekkel?

A kislány úgy legyintett, mint akinek minden a kisujjában van.

– Ó, dehogynem. Számtalanszor… De az már nagyon régen volt. És én akkor sem hallgattam rá. Most meg már… úgyis hiába mondaná.

– Miért? – kérdezte gyorsan Thomas, remélve, hogy végre választ kaphat a benne szorongó kérdésre.

– Miért? – mosolygott mindentudón a kis Julia. – Mert ő már nem érhet el engem. Én már a magam útját járom.

Thomas erre jól hallhatót és hatalmasat nyelt.

– Ezt hogy érted?

A kislány meglóbálta keresztbe vetett lábait és cipője orrát nézegetve, elmélázva felelt:

– Hát úgy, hogy szép lassan beletörődött abba, hogy el kell engednie engem. Végül megértette, hogy én nem lehetek többé az ő icipici leánykája, akit babusgathat. Ez a természet rendje, tudod? Én például most itt vagyok, ő meg amott van, egy másik helyen. Ez így ment nap nap után akkor is, amikor én elkezdtem ezt az ide-oda járást és egyre nagyobb lett köztünk a távolság. Így mondjátok ezt ti felnőttek, igaz? Kijárt ide utánam, mintha megtalálhatna. A nevemet kiáltozta: Julia! Julia! Hívogatott… Sokáig csinálta. Aztán megnyugodott, és már nem jött többet. Megértette, hogy nincs mit idegeskednie, jó helyen vagyok.

Thomas egyre biztosabb lett abban, hiszen minden jel és minden kimondott szó arra utalt, hogy ez a Julia nevű különös kislány bizony egy szellem vagy kísértet, aki viszont kifejezetten jól el van ebben a szerepben és szellemlétében nem is talál semmi kivetnivalót. Élvezi az "ide-oda járást" és látszólag egyáltalán nem hiányzik neki a babusgatás sem. Bár Thomas csaknem biztos volt már felismerésében, azért tovább kérdezett, hogy végleges bizonyítékra tegyen szert.

– A növekvő távolság dacára azért még megfogadhatnád édesanyád intelmeit. Elvégre lehet, hogy én is rossz ember vagyok. Lehet, hogy el akarlak rabolni. Ott a kocsim nem messze, csak beraklak a csomagtartóba és már el is hajtok veled. Soha többé nem talál rád senki. Akkor mi lesz?

A kislány zavarba ejtően komolyan nézett rá és felemelve gyönge kis gyermeköklét, kinyújtotta az ég felé a mutatóujját.

– Egy: ÉN már nem hallgatok senki földi halandóra.

Olyan hangon mondta ezt, hogy Thomas ereiben megsűrűsödött a vér. A kislány kinyújtotta a középső ujját is.

– Kettő: TE nem vagy rossz ember. Mondhatsz te nekem bármit, ENGEM nem tudsz becsapni. Mert én LÁTLAK téged.

Thomasban nem volt erő a tiltakozáshoz. A vele szemben ülő lényből olyan erő és felsőség sugárzott, ami elnémította. Végül megemelkedett a gyűrűs ujjacska is.

– És három: ha megpróbálnál elkapni, úgyis csak levegőt markolnál, te szegény.