Julia 11.

Julia állt mellette. A haja most ugyan nem volt befonva és a ruhája is más volt, mondhatni modernebb, de, hogy ő volt az, arról Thomas minden kétséget kizáróan meg volt győződve. Miért ne követhetné Julia a divatot? Hiszen jól megfigyelhet itt mindenkit, lemásolhatja a mindennapok legaktuálisabb trendjeit. (Bármilyen képtelenül hangzik is mindez. Elvégre Julia jelenléte már önmagában is merő képtelenség. S mégis.) Julia ott állt tőle pár lépésnyire, furcsán csillogó kék szemeivel fürkészve őt. Akárcsak húsz évvel ezelőtt.

A kislány meglepetten nézett föl rá.

– Igen, itt is vagyok, meg én is vagyok. De neked mi bajod van? Rosszul érzed magad?

– Sem-semmi bajom, Julia – hápogott Thomas. – Csak meg… csak megijesztettél. Nem számítottam rá, hogy… hogy felbukkansz.

– Akkor nem hozzám beszéltél? – pislogott rá a gyermek.

– D-de, igen. Hozzád, Julia.

– Nem értem – vonta össze égővörös, szép ívű szemöldökét a kislány. – Ha hozzám beszéltél, akkor mitől vagy úgy megijedve?

– Hát, csak… tudod, fényes nappal van, és… izé… nem hittem, hogy ilyenkor is előjössz.

A kis Julia csodálkozón hunyorított bele a felhők közül előmosolygó napkorongba. Majd gyanakodva pislogott a férfira.

– Ugyan miért ne jöhetnék elő fényes nappal? Én nem vámpír vagyok. Vagy talán annak nézek ki?

– Nem – nyelt egy nagyot Thomas. – Határozottan nem.

– Na hát akkor! – A kislány ráemelte a mutatóujját a férfira, s mozdulata olyan határozott volt, hogy szegény Thomas kis híján félreugrott, mintha Julia ujja végéből menten villámok csapnának felé. – Te láttál már vámpírt?

– Nem, és nem is akarok – vágta rá Thomas megszeppenve.

A kislány szuggesztív kék szemei kissé összeszűkültek.

– Hát, én mondom, ne is akarj, mert nem jó buli. Én pedig bármikor előjöhetek, mert mindig jó voltam. Tudd meg, hogy oda megyek, ahova én akarok, és akkor, amikor én akarom. Persze van néhány szabály, amire figyelnem kell, de itt azt csinálok, amit csak akarok. – S miután ismertette jogköreit, a kis Julia, ismerős mozdulattal emelte fel kis öklét, és mutatóujjával a magasba bökött. – Szobafogságban is csak egyszer voltam egész életemben, de az már irtó régen volt, és csakis az irigy Marilla Chadbert hibájából. De… ő már a múlté. – S ezen utolsó megjegyzés után összetapsintotta kis kezeit, mintha jelezné, a munka el van végezve.

– Úristen! – nyögött fel Thomas. – Mi… mit csináltál vele?

A kislány pajkosan elernyőzte kis kezével az ajkait, úgy súgta:

– Legyen elég annyi, hogy többé soha nem árulkodott. De ennél többet nem mondhatok.

Ezután jókedvűen előrelépett egyet, minek következtében a jól megtermett felnőtt férfi kettőt lépett hátra.

– Szóval kanyarodjunk csak vissza – emelte ismét mutatóujját Thomasra. Miért is lepődtél meg annyira azon, hogy valaki, akit megszólítasz, válaszol neked?

Akárcsak húsz éve, gondolta Thomas pironkodva. Szinte faragatlannak érzi magát Julia színe előtt. De azzal nyugtatta magát, hogy ez talán megbocsátható vétek, mert Julia színe előtt alighanem a legtöbben nagyon bárdolatlannak éreznék magukat. Ő azonban, akárcsak húsz évvel korábban, biztos kézzel a markában tartotta a beszélgetés fonalát, és Thomast a kellő szigorral visszaterelgette a vezérfonalhoz.

– Hát, csak – hápogott a férfi dobogó halántékkal -, tudod, nem gondoltam bele… nem gondoltam, hogy valóban válaszolni fogsz.

– Ez érdekes – hümmögött a kislány. – Én csak akkor szoktam megszólítani valakit, ha szeretném, hogy válaszoljon is. Hiszen ezért szólítom meg, ugye? Mert kommunikálni szeretnék vele. Hjaj… a felnőttek néha olyan furán viselkednek.

– Ne haragudj, Julia. Persze. Belátom, igazad van. Csak, tudod, nem hittem, hogy meghallasz engem.

A kislány különös fényű szemei elkerekedtek.

– Nem hitted, hogy meghallak? Ilyen közelről?

Thomas zavart mosollyal bólogatott.

– Persze. El is felejtettem, kivel van dolgom. Nézd el nekem, Julia. Csak egy felnőtt vagyok.

A kis JUlia töprengőn vizsgálgatta ezt a "csak egy" felnőttet, mintha azt keresné az ábrázatán, hol lehetne rajta elindulni valamely értelmes irányba.

– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte végül.

Thomasban a megilletődött ijedtség helyét most a tanácstalanság vette át.

– Hogy honnan tudom? Hiszen te magad árultad el nekem. Nem emlékszel?