Te vagy az – a férfi, a nő és a pillanat 3/3

– Bárcsak itt lennének most a gyerekeim!

A férfi rápislantott a sóhajtozó nőre, majd válaszképpen némán megsimogatta a vállát. Az élesen friss hegyi levegő kellőképpen kitisztította a fejüket, már a magasságot is megszokták. Megígérték maguknak, hogy a nászútjukon senki nem fog lesérülni, ezért nem csatolnak fel például síléceket, de a harmadik napon megadták magukat a hó csábításának. A közel-távolban idegen nyelveket beszélő emberek, embercsoportok zajogtak körülöttük színes overallokban. A nő szerette a színeket, a hangokat, a létezés nyüzsgését, szerette, amikor mindez körülveszi. A férfi többre értékelte a csöndes nyugalmat, de most valahogy neki sem volt ellenére ez az egész. Kicsit gondolkodott, aztán kibökte – Tudod… talán nem is akkora hülyeség az a facebook.

A nő homlokráncolva fordult felé. – Ez most miről jutott az eszedbe?

– Hát, csak… az emberek. A civilizációnk. Nézd! Milyen sokan vagyunk. Milyen sokfélék. És mind… mind jó fejeknek látszanak, nem? Nézd! Azokat a magas, szőke lányokat… vagy azokat a tömzsi, köpcös kis barna fickókat… azt a szikár, bajuszos férfit ott a családjával… meg azok a gyerekek is, aki úgy viháncolnak… vannak vagy tízen… biztosan itt jöttek össze. Összebarátkoztak. Néha… csodálatos embernek lenni.

Most a nő simogatta meg a férfi vállát. A férje vállát. Hihetetlen, hogy újra van férje. Olyan, amilyennek már elsőre is lennie kellett volna. Hihetetlen, hogy ő újra feleség. Újra egy fél, egy rész. Nem volt jó önálló egésznek lenni. Soha nem érezte csonkábbnak magát, mint önálló egészként, abban a rettegett vagyok-ban. Itt most a vagyunk-ban jó. Meleg és színes és tápláló.

A vállsimogatásból vállra csapás lett. – Érj utol, ha tudsz! – s már ügyesen belebújt a botokba, és már lökte is magát előre a lesiklópálya felé. Mire a férfi becsatolt, a nő már hóekében állt, s mire a férfi szitkozódva elindult, a nő már sikítva megindult a lejtőn. A pálya csúcsához érve a férfi látta, hogy néhányszáz méterrel alattuk a völgyben beülő köd szürkéllik. Csak baj ne legyen, a rohadt életbe! Ilyenkor szokott baj lenni, amikor minden szép!

*

– Többet nem síelhetsz!

– Megtiltod?

– De meg ám! És szánkózni se' fogsz!

– Korcsolya?

– Kizárva!

– Akkor mi' csinálhatok?

– Nézheted mindezeket a tévében, szabad szájjal kritizálhatod a profikat, de nem, hangsúlyozom!, nem csatolhatsz többet sílécet a lábadra! Még soha életemben nem aggódtam ennyire.

– Ha ez téged megnyugtat, nem siklom le többet. De a sífutás sík terepen…

– Majd meglátjuk! De most nincs apelláta! – A nő hálásan simogatta meg a férfi karját, mire az sokat mondóan emelte meg a forrócsokis bögrét. – Nem viccelek!

A szálloda halljának hatalmas kandallója előtt üldögéltek akkora fotelokban, amelyekben a mikulás is elveszett volna, forró csokit szürcsölgettek, és a kinti havazásban gyönyörködtek. A kandalló mellett hatalmas, mennyezetig érő karácsonyfa állt, és a kandallóval szemben egy iszonyat hosszú asztal, elképesztő mestermunka, amely körül már gyülekeztek a szállóvendégek, közeledett az ebédidő.

– Mintha a pulóverek nemzetközi fesztiválján lennénk. – nézett körül már többedszer a nő. – Szerinted ezeket itt árulják, vagy direkt mindenki rágyúrt az alkalomra?

– Is-is – szürcsölt a férfi. – Miért? A miénk nem jó?

– Dehogynem. Nagyon szépek azok a rénszarvasok rajtad.

– Vigyázzál! Ezeknek ezüstpor van ám az agancsukon.

– Óh? Azzal tudnak repülni?

– Hát nem is az Északi-sarki Légitársasággal.

A nő jóízűeket nevetett. Néha az sem volt világos, hogy min vagy miért. Férje tudta magáról, hogy ő nem az a humorzsák fajta, ezért hamar megértette: a nőben most kezdenek lassan felszakadozni a korábban oly' makacsul bezárt pórusok. Most kezd igazán fellélegezni. Most kezdi elhinni, hogy mindez valóság, és megtiport lelke most kezdi elfogadni, hogy ő is nevethet újra ugyanúgy, mint bárki más.

– Édesem, miért forgolódsz folyton? Vársz valakit? – kérdezte most.

– És ha igen?

A nő nem tudta, hogy ez vajon az előbbi viccelődések folytatása-e, vagy valaminek a jele, amit ő nem vett észre. – A turnusváltást várod? Hátha lesznek az újonnan érkezők között honfitársaink? Unatkozol?

– Unatkozni? Melletted, életem? A gondolat is abszurd – bújt a bögréjébe a férfi.

Most már a nő sandítgatott a bejárat felé. S idő múltával egyszer csak úgy érezte, megfordul vele a fotel és az egész szálloda.

Belekapaszkodott a férfi karjába. – Jó ég! Te jóságos ég! A… a lányom… Igen, igen, igen! Nézd! Ott, ott, ott!!!

A férfi arra bámult, amerre a felesége hadonászva mutogatott. A nő felugrott, úgy mutogatott tovább zavarodottan. Ő is felállt. Egy újabb színes embercsoport közeledett az épület felé. Egy magas, szőke nő vezette őket, aki menet közben rutinosan pörgött-forgott, hogy az egész csoporttal fenntartsa a kontaktust, és megállás nélkül széles gesztusokkal tájékoztatott. A busz, amely ideszállította őket a nyaktörő hegyi szerpentinutakon, még járatta a motorját. Nemsokára beparkol majd a számára fenntartott kis öbölbe, hogy ott várja meg a távozók csoportját, akik még utoljára elköltik itt ebédjüket.
A férfi hunyorgott; fel nem foghatta, hogyan szúrta ki a nő az ablakon át ilyen messziről a lányát. Itt, távol az otthonuktól igazán nem számíthatott rá, de egy anya radarjait úgy látszik semmi sem tompíthatja el.

– Úristen! Úristen! Jézus-Mária! Most mi' csináljak?! Mi' csináljak?!

– Először is, édesem… figyelj rám… Először is nyugodj meg. Nézz rám. Minden rendben.

A férfi finoman megfogta a nő mindkét kezét, de az olyan görcsösen szorította az övét, mintha kínozni akarná. Pedig minden bizonnyal észre sem vette, mit csinál.

– Szépségem… emlékszel, amikor azt mondtam reggel, hogy a facebook talán nem is akkora hülyeség?

– Ez… ez a te műved!

– Huh! Ha így fogalmazol… Na, figyelj! Igen, az én bűnöm. A facebook-on rátaláltam a lányodra. A fiadra is, de az más történet. A lányoddal sikerült felvennem a kapcsolatot. És, tudod… úgy gondoltam, ő lenne számodra a legszebb nászajándék. Meg akartalak lepni.

A nő valami furcsa megütődéssel bámult fel rá. A férfi állt ebben a rá ömlő meghatározhatatlan tekintetben, mintha gamma-sugarak milliárdjai bombáznák a testét, és nem tudta, mire számítson. De végül, minden balsejtelme ellenére, a nő váratlanul és vadul átölelte, majd ugyanolyan gyorsan el is engedte. – Jól nézek ki? Nem gáz? A hajam? A sminkem?

– Nyugi, életem, istenien nézel ki.

A nő ismét kinézett az ablakon. A szája elé kapta a kezét. – A lányom… kislányom… Ő… most hozzám jön? … Tényleg hozzám? – Megragadta férje kezét, és olyan erővel kezdte vonszolni kifelé, hogy a megtermett férfi akkor sem lett volna képes ellene állni, ha nagyon akar. De nem akart. Miért is akart volna. Loholt a megtáltosodott felesége után.

Kiléptek az ajtón. Vagy inkább kirontottak rajta. A levegő hideg volt és pengeéles, leheletük kis felhőpamacsokba burkolta a fejüket. A nő elengedte férje kezét, s ő engedte, hogy elengedje, elvégre az elkövetkező pillanatokban, úgy érezte, neki semmi keresnivalója. De hamar megbánta engedékenységét, mert a nő azonnal leszaporázott a lépcsőn, és futni kezdett a csoport felé a lánya nevét kiáltozva. A férfi csak magában morzsolt el egy meghitt és igen választékos káromkodást; félt, hogy neje elvágódik a jégen.
A lány meglepetten kapta fel a fejét. Arca ismeretlen volt, vonásai mégis ismerősek. Szólni vagy nem tudott, vagy nem akart. Nem vált ki a tömegből, hagyta tovább sodortatni magát általuk, maga mellett húzva utazótáskáját.

Az anya rohant, hatalmas hópelyhek között dolgozó manókat mintázó pulóverében. A férfi, nem tudta, miért, sietős, de megfontolt léptekkel követte.

*

A szállodaorvos két mentőt hívott. A busz sofőrjét le kellett szedálni. Ez volt az első gázolása. A nő a semmiből futott be elé. Lehetetlen volt megállnia. Csak ezt hajtogatta: lehetetlen volt, lehetetlen volt megállni.

*

Gondolatai oly mértékben szárnyaikra vették a férfit, hogy amikor egy kéz gyöngéden megrázta a vállát, nem is tudta biztosan, nem álomból ébred-e; az egymás után pergő képek összefutottak, elillantak. Felnézett, és a fiatal nő állt felette. Az eltelt néhány perc különösen barátságossá szelidítette; most épp édesanyja valódi másának tűnt. Kezét a férfi vállán hagyta, szelíden mosolygott. Halkan beszélt, mintha ő is attól félne, hogy az anyja fölébred. – Én most elmegyek. Az állapota stabil. A nehezén túl van. És jó kezekben van. Itt most… most nem tehetünk sokat. Semmit… És nekem még… be kell jelentkeznem a szállodába… különben nem lesz hol aludnom… Meg kell egy kib(sípszó)szott nagyot sikítanom is. Szóval…

A férfi fel akart állni – elkísérlek…

De a fiatal nő gyengéden visszanyomta a székre – nem! Nem. Neked itt kell maradnod. Nem engedheted el a pillanatot.

A férfi hálásan megpaskolgatta a kezét és bólogatott. Fáradt volt bármit is mondani. Összemosolyogtak, majd a fiatal nő elindult. Tudta, hogy a férfi addig marad, amíg ki nem dobják innen. Ha ugyan ki tudják dobni. Az ajtóból még halkan visszaszólt. – Még ma visszajövök. Ha netán elkerülnénk egymást, majd találkozunk… itt vagy a szállodában… Vacsorázhatnánk együtt… vagy ebédelhetnénk holnap.

A férfi csak nézte, de már nem a kőszobor-pillantással. – … Remek lenne.

*

A férfi nem várt csodákat, nemigen hitt bennük. Nem remélt semmiféle emelkedett drámát, amely bevési majd magát a létezésbe, valahová a zéró pont mezőbe, mint az ő kis meséjük a nagy mindenség végtelen prózájában. Egyetlen egy dolgot tudott: tudta, hogy meg fog történni. S amikor meg fog történni, a maga megrendítő egyszerűségében, akkor neki ott kell majd lennie.

S egy szép napon bekövetkezett. A lefogyott, kisápadt, meggyötört arc, a leggyönyörűbb a világon, egy névtelen perc azonosítatlan másodpercében megvonaglott. A régóta lehunyva nyugvó szemhéjak megrebbentek. A férfi pedig ott volt. Ott volt, hogy most végre felugorjon, és a szokottnál kissé erősebben szorítva a nő kezét, fölébe hajoljon. A nő ujjai megmozdultak, mintha tűvel szúrtak volna az ujjbegyébe. S végre lassan a szemek is kinyíltak. A pupillák összezsugorodtak, a szemek fehérje fura rózsaszínű volt, de a tekintet keresett, kutatott, tapogatta a létezést, hogy vajon miféle kellékeket gyűjtött ide köréje, ebben a nem tudni, miféle világban, ahol ő még önmagát sem azonosította. S a férfi boldog volt. Mert már tudott boldog lenni. Mert látta, hogy a nő felébredt, nemcsak a szemét nyitotta ki. A régóta szótlan ajkak próbálták a beszédet, de csak halk, kissé ijesztő hörgés, artikulálatlan zaj szüremlett ki közülük. A férfi finoman rátette szabad kezének mutatóujját az ajkakra, ahogyan szokta, és csitította a nőt, akinek most mindkét szeme sírt némán és forrón. Csitította egy hang nélkül, és a nő végre olyan mozdulatot tett, mintha bólintana. A férfi tudta, hogy most kell megszólalnia. Nem a nővért kell hívnia, még nem. Nem is a lánynak telefonálni, az is várhat. Előtte neki kell mondania valamit. Most kell kimondania azokat a szavakat, amelyekre a nő mindeddig tanítgatta. Tanítgatta türelmesen, reménykedő hittel, kifogyhatatlan, apró megbocsájtásokkal. E szavak mindennél többet jelentenek a pillanatban. A pillanatban, amelyet ő nem engedett el. A szavak ezer jelentéssel bírhattak, de jól tudta, hogy a nő mindet érteni fogja. Közel hajolt hát hozzá és úgy mosolygott, ahogy soha még. A nő hatalmasra kerekedett szemekkel várt. Majd menten behunyta azokat, s a szemhéjak alól forró könnyeket préselt ki, amikor meghallotta a meleg hangot, amint azokkal a bűvös szavakkal szól hozzá: – én vagyok az.

***
VÉGE

“Te vagy az – a férfi, a nő és a pillanat 3/3” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Kata!

    Köszönöm, hogy végig kísérted a szereplők útját. Örülök, hogy a tetszésedre volt, és hogy szerethetőnek nevezed. Nagyon köszönöm a jelenlétet és a hozzászólást. Igazán sokat jelent.

    Laca :)(f)

  2. Kedves Laca!

    Régen én sem bírtam a szomorú végkifejletet, de egyre jobban megbarátkozom vele. Végig arra számítottam, hogy nem egymáshoz illő páros lesznek. De kellemesen csalódtam. Nagyon jól megírt, érthető, szerethető írás. :).

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

  3. Kedves Laca!

    Sikerekben gazdag, eredményes, boldog új esztendőt kívánok! Találkozzunk 2020-ban is!

    Szeretettel: Rita:]

  4. Kedves Kankalin, Rita és Rózsa!

    Nagyon szépen köszönöm mindőtök figyelmét, az olvasást és az értékes visszajelzéseiteket. Az ünnepek idején nagyon kevés időt töltök az internettel; elnézést kérek a kései reagálásért. Minden olvasásért és visszajelzésért nagyon hálás vagyok. 🙂

    Laca :)(f)(f)(f)

  5. Kedves László!
    Érdeklődve olvastam írásod, amelyet remekül megírtál. A történet maga is nagyon jó, ám ahogy összedolgoztad az zseniális.
    Gratulálok, Szeretettel olvastam Rózsa(l)(f)

  6. Kedves Laca!

    Jó lehet egy ilyen férfivel újra kezdeni az elrontott életet.

    Szeretettel: Rita:]

  7. Szia Laca! 🙂

    Itt is olvastalak, de – idő hiányában – később foglalom össze a gondolataimat, mert ez a sorozatod is megérdemel egy bővebb kifejtést.
    Elöljáróban annyit szólok, hogy soha nem csalódom írásaidban, bármilyen témához biztos kézzel nyúlsz és élményt adsz az olvasónak. 🙂

    Szeretettel: Kankalin

  8. Kedves Marica!

    Hajnalka valóban nagyon szépen összefoglalta, elemezte; igazán hálás vagyok neki, hogy így gondjaiba vette írásomat.

    S neked is hálás vagyok, amiért figyelemre méltattad, és szántál rá időt, energiát, hogy elolvasd. Nagyon örülök, hogy tetszett, és szívből köszönöm megtisztelő ittlétedet.

    Laca :)(f)

  9. Kedves László!

    Megható történet.
    Elemezni nem tudom olyan jól, mint Pepa, egy szó, mint száz, nagyon tetszett.
    Gratulálok.

  10. Kedves Hajnalka!

    Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, ittlétedet. És szívből örülök, hogy tetszett a mű egésze. Realista művet akartam összehozni, ami saját tapasztalatokból építkezik és mellőzi az unalmas happy end-et. De úgy látszik, még nem tudok kellőképpen kegyetlenül bánni a gyermekeimmel, nem tudok olyan kegyetlen lenni, mint az élet. Még hiszek és remélek; örülök, hogy ez nem rontotta el a művet.

    Nagyon köszönöm támogató részvételedet és kedves visszajelzésedet.

    Laca :)(f)

  11. Ez egy fantasztikusan jó történet: ahogyan apró epizódokból, félig-meddig összetartó történéselemekből összeáll egy egésszé. Töredezett, akárcsak főhőseinek lelke-élete (remek ez a párhuzam!), és épp olyan felfelé törekvő, építkező jellegű. A végkifejlet pedig tökéletes: ahogyan a két ember megtalálja egymást, és a másikban felleli önmagát is, immár szebbé-jobbá kiegészülve. "Néha… csodálatos embernek lenni". És Olvasónak lenni se rosszabb. Gratulálok az írásművedhez!

Szólj hozzá!