– Bárcsak itt lennének most a gyerekeim!
A férfi rápislantott a sóhajtozó nőre, majd válaszképpen némán megsimogatta a vállát. Az élesen friss hegyi levegő kellőképpen kitisztította a fejüket, már a magasságot is megszokták. Megígérték maguknak, hogy a nászútjukon senki nem fog lesérülni, ezért nem csatolnak fel például síléceket, de a harmadik napon megadták magukat a hó csábításának. A közel-távolban idegen nyelveket beszélő emberek, embercsoportok zajogtak körülöttük színes overallokban. A nő szerette a színeket, a hangokat, a létezés nyüzsgését, szerette, amikor mindez körülveszi. A férfi többre értékelte a csöndes nyugalmat, de most valahogy neki sem volt ellenére ez az egész. Kicsit gondolkodott, aztán kibökte – Tudod… talán nem is akkora hülyeség az a facebook.
A nő homlokráncolva fordult felé. – Ez most miről jutott az eszedbe?
– Hát, csak… az emberek. A civilizációnk. Nézd! Milyen sokan vagyunk. Milyen sokfélék. És mind… mind jó fejeknek látszanak, nem? Nézd! Azokat a magas, szőke lányokat… vagy azokat a tömzsi, köpcös kis barna fickókat… azt a szikár, bajuszos férfit ott a családjával… meg azok a gyerekek is, aki úgy viháncolnak… vannak vagy tízen… biztosan itt jöttek össze. Összebarátkoztak. Néha… csodálatos embernek lenni.
Most a nő simogatta meg a férfi vállát. A férje vállát. Hihetetlen, hogy újra van férje. Olyan, amilyennek már elsőre is lennie kellett volna. Hihetetlen, hogy ő újra feleség. Újra egy fél, egy rész. Nem volt jó önálló egésznek lenni. Soha nem érezte csonkábbnak magát, mint önálló egészként, abban a rettegett vagyok-ban. Itt most a vagyunk-ban jó. Meleg és színes és tápláló.
A vállsimogatásból vállra csapás lett. – Érj utol, ha tudsz! – s már ügyesen belebújt a botokba, és már lökte is magát előre a lesiklópálya felé. Mire a férfi becsatolt, a nő már hóekében állt, s mire a férfi szitkozódva elindult, a nő már sikítva megindult a lejtőn. A pálya csúcsához érve a férfi látta, hogy néhányszáz méterrel alattuk a völgyben beülő köd szürkéllik. Csak baj ne legyen, a rohadt életbe! Ilyenkor szokott baj lenni, amikor minden szép!
– Többet nem síelhetsz!
– Megtiltod?
– De meg ám! És szánkózni se' fogsz!
– Korcsolya?
– Kizárva!
– Akkor mi' csinálhatok?
– Nézheted mindezeket a tévében, szabad szájjal kritizálhatod a profikat, de nem, hangsúlyozom!, nem csatolhatsz többet sílécet a lábadra! Még soha életemben nem aggódtam ennyire.
– Ha ez téged megnyugtat, nem siklom le többet. De a sífutás sík terepen…
– Majd meglátjuk! De most nincs apelláta! – A nő hálásan simogatta meg a férfi karját, mire az sokat mondóan emelte meg a forrócsokis bögrét. – Nem viccelek!
A szálloda halljának hatalmas kandallója előtt üldögéltek akkora fotelokban, amelyekben a mikulás is elveszett volna, forró csokit szürcsölgettek, és a kinti havazásban gyönyörködtek. A kandalló mellett hatalmas, mennyezetig érő karácsonyfa állt, és a kandallóval szemben egy iszonyat hosszú asztal, elképesztő mestermunka, amely körül már gyülekeztek a szállóvendégek, közeledett az ebédidő.
– Mintha a pulóverek nemzetközi fesztiválján lennénk. – nézett körül már többedszer a nő. – Szerinted ezeket itt árulják, vagy direkt mindenki rágyúrt az alkalomra?
– Is-is – szürcsölt a férfi. – Miért? A miénk nem jó?
– Dehogynem. Nagyon szépek azok a rénszarvasok rajtad.
– Vigyázzál! Ezeknek ezüstpor van ám az agancsukon.
– Óh? Azzal tudnak repülni?
– Hát nem is az Északi-sarki Légitársasággal.
A nő jóízűeket nevetett. Néha az sem volt világos, hogy min vagy miért. Férje tudta magáról, hogy ő nem az a humorzsák fajta, ezért hamar megértette: a nőben most kezdenek lassan felszakadozni a korábban oly' makacsul bezárt pórusok. Most kezd igazán fellélegezni. Most kezdi elhinni, hogy mindez valóság, és megtiport lelke most kezdi elfogadni, hogy ő is nevethet újra ugyanúgy, mint bárki más.
– Édesem, miért forgolódsz folyton? Vársz valakit? – kérdezte most.
– És ha igen?
A nő nem tudta, hogy ez vajon az előbbi viccelődések folytatása-e, vagy valaminek a jele, amit ő nem vett észre. – A turnusváltást várod? Hátha lesznek az újonnan érkezők között honfitársaink? Unatkozol?
– Unatkozni? Melletted, életem? A gondolat is abszurd – bújt a bögréjébe a férfi.
Most már a nő sandítgatott a bejárat felé. S idő múltával egyszer csak úgy érezte, megfordul vele a fotel és az egész szálloda.
Belekapaszkodott a férfi karjába. – Jó ég! Te jóságos ég! A… a lányom… Igen, igen, igen! Nézd! Ott, ott, ott!!!
A férfi arra bámult, amerre a felesége hadonászva mutogatott. A nő felugrott, úgy mutogatott tovább zavarodottan. Ő is felállt. Egy újabb színes embercsoport közeledett az épület felé. Egy magas, szőke nő vezette őket, aki menet közben rutinosan pörgött-forgott, hogy az egész csoporttal fenntartsa a kontaktust, és megállás nélkül széles gesztusokkal tájékoztatott. A busz, amely ideszállította őket a nyaktörő hegyi szerpentinutakon, még járatta a motorját. Nemsokára beparkol majd a számára fenntartott kis öbölbe, hogy ott várja meg a távozók csoportját, akik még utoljára elköltik itt ebédjüket.
A férfi hunyorgott; fel nem foghatta, hogyan szúrta ki a nő az ablakon át ilyen messziről a lányát. Itt, távol az otthonuktól igazán nem számíthatott rá, de egy anya radarjait úgy látszik semmi sem tompíthatja el.
– Úristen! Úristen! Jézus-Mária! Most mi' csináljak?! Mi' csináljak?!
– Először is, édesem… figyelj rám… Először is nyugodj meg. Nézz rám. Minden rendben.
A férfi finoman megfogta a nő mindkét kezét, de az olyan görcsösen szorította az övét, mintha kínozni akarná. Pedig minden bizonnyal észre sem vette, mit csinál.
– Szépségem… emlékszel, amikor azt mondtam reggel, hogy a facebook talán nem is akkora hülyeség?
– Ez… ez a te műved!
– Huh! Ha így fogalmazol… Na, figyelj! Igen, az én bűnöm. A facebook-on rátaláltam a lányodra. A fiadra is, de az más történet. A lányoddal sikerült felvennem a kapcsolatot. És, tudod… úgy gondoltam, ő lenne számodra a legszebb nászajándék. Meg akartalak lepni.
A nő valami furcsa megütődéssel bámult fel rá. A férfi állt ebben a rá ömlő meghatározhatatlan tekintetben, mintha gamma-sugarak milliárdjai bombáznák a testét, és nem tudta, mire számítson. De végül, minden balsejtelme ellenére, a nő váratlanul és vadul átölelte, majd ugyanolyan gyorsan el is engedte. – Jól nézek ki? Nem gáz? A hajam? A sminkem?
– Nyugi, életem, istenien nézel ki.
A nő ismét kinézett az ablakon. A szája elé kapta a kezét. – A lányom… kislányom… Ő… most hozzám jön? … Tényleg hozzám? – Megragadta férje kezét, és olyan erővel kezdte vonszolni kifelé, hogy a megtermett férfi akkor sem lett volna képes ellene állni, ha nagyon akar. De nem akart. Miért is akart volna. Loholt a megtáltosodott felesége után.
Kiléptek az ajtón. Vagy inkább kirontottak rajta. A levegő hideg volt és pengeéles, leheletük kis felhőpamacsokba burkolta a fejüket. A nő elengedte férje kezét, s ő engedte, hogy elengedje, elvégre az elkövetkező pillanatokban, úgy érezte, neki semmi keresnivalója. De hamar megbánta engedékenységét, mert a nő azonnal leszaporázott a lépcsőn, és futni kezdett a csoport felé a lánya nevét kiáltozva. A férfi csak magában morzsolt el egy meghitt és igen választékos káromkodást; félt, hogy neje elvágódik a jégen.
A lány meglepetten kapta fel a fejét. Arca ismeretlen volt, vonásai mégis ismerősek. Szólni vagy nem tudott, vagy nem akart. Nem vált ki a tömegből, hagyta tovább sodortatni magát általuk, maga mellett húzva utazótáskáját.
Az anya rohant, hatalmas hópelyhek között dolgozó manókat mintázó pulóverében. A férfi, nem tudta, miért, sietős, de megfontolt léptekkel követte.
A szállodaorvos két mentőt hívott. A busz sofőrjét le kellett szedálni. Ez volt az első gázolása. A nő a semmiből futott be elé. Lehetetlen volt megállnia. Csak ezt hajtogatta: lehetetlen volt, lehetetlen volt megállni.
Gondolatai oly mértékben szárnyaikra vették a férfit, hogy amikor egy kéz gyöngéden megrázta a vállát, nem is tudta biztosan, nem álomból ébred-e; az egymás után pergő képek összefutottak, elillantak. Felnézett, és a fiatal nő állt felette. Az eltelt néhány perc különösen barátságossá szelidítette; most épp édesanyja valódi másának tűnt. Kezét a férfi vállán hagyta, szelíden mosolygott. Halkan beszélt, mintha ő is attól félne, hogy az anyja fölébred. – Én most elmegyek. Az állapota stabil. A nehezén túl van. És jó kezekben van. Itt most… most nem tehetünk sokat. Semmit… És nekem még… be kell jelentkeznem a szállodába… különben nem lesz hol aludnom… Meg kell egy kib(sípszó)szott nagyot sikítanom is. Szóval…
A férfi fel akart állni – elkísérlek…
De a fiatal nő gyengéden visszanyomta a székre – nem! Nem. Neked itt kell maradnod. Nem engedheted el a pillanatot.
A férfi hálásan megpaskolgatta a kezét és bólogatott. Fáradt volt bármit is mondani. Összemosolyogtak, majd a fiatal nő elindult. Tudta, hogy a férfi addig marad, amíg ki nem dobják innen. Ha ugyan ki tudják dobni. Az ajtóból még halkan visszaszólt. – Még ma visszajövök. Ha netán elkerülnénk egymást, majd találkozunk… itt vagy a szállodában… Vacsorázhatnánk együtt… vagy ebédelhetnénk holnap.
A férfi csak nézte, de már nem a kőszobor-pillantással. – … Remek lenne.
A férfi nem várt csodákat, nemigen hitt bennük. Nem remélt semmiféle emelkedett drámát, amely bevési majd magát a létezésbe, valahová a zéró pont mezőbe, mint az ő kis meséjük a nagy mindenség végtelen prózájában. Egyetlen egy dolgot tudott: tudta, hogy meg fog történni. S amikor meg fog történni, a maga megrendítő egyszerűségében, akkor neki ott kell majd lennie.
S egy szép napon bekövetkezett. A lefogyott, kisápadt, meggyötört arc, a leggyönyörűbb a világon, egy névtelen perc azonosítatlan másodpercében megvonaglott. A régóta lehunyva nyugvó szemhéjak megrebbentek. A férfi pedig ott volt. Ott volt, hogy most végre felugorjon, és a szokottnál kissé erősebben szorítva a nő kezét, fölébe hajoljon. A nő ujjai megmozdultak, mintha tűvel szúrtak volna az ujjbegyébe. S végre lassan a szemek is kinyíltak. A pupillák összezsugorodtak, a szemek fehérje fura rózsaszínű volt, de a tekintet keresett, kutatott, tapogatta a létezést, hogy vajon miféle kellékeket gyűjtött ide köréje, ebben a nem tudni, miféle világban, ahol ő még önmagát sem azonosította. S a férfi boldog volt. Mert már tudott boldog lenni. Mert látta, hogy a nő felébredt, nemcsak a szemét nyitotta ki. A régóta szótlan ajkak próbálták a beszédet, de csak halk, kissé ijesztő hörgés, artikulálatlan zaj szüremlett ki közülük. A férfi finoman rátette szabad kezének mutatóujját az ajkakra, ahogyan szokta, és csitította a nőt, akinek most mindkét szeme sírt némán és forrón. Csitította egy hang nélkül, és a nő végre olyan mozdulatot tett, mintha bólintana. A férfi tudta, hogy most kell megszólalnia. Nem a nővért kell hívnia, még nem. Nem is a lánynak telefonálni, az is várhat. Előtte neki kell mondania valamit. Most kell kimondania azokat a szavakat, amelyekre a nő mindeddig tanítgatta. Tanítgatta türelmesen, reménykedő hittel, kifogyhatatlan, apró megbocsájtásokkal. E szavak mindennél többet jelentenek a pillanatban. A pillanatban, amelyet ő nem engedett el. A szavak ezer jelentéssel bírhattak, de jól tudta, hogy a nő mindet érteni fogja. Közel hajolt hát hozzá és úgy mosolygott, ahogy soha még. A nő hatalmasra kerekedett szemekkel várt. Majd menten behunyta azokat, s a szemhéjak alól forró könnyeket préselt ki, amikor meghallotta a meleg hangot, amint azokkal a bűvös szavakkal szól hozzá: – én vagyok az.
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy végig kísérted a szereplők útját. Örülök, hogy a tetszésedre volt, és hogy szerethetőnek nevezed. Nagyon köszönöm a jelenlétet és a hozzászólást. Igazán sokat jelent.
Laca :)(f)
Kedves Rita!
Köszönöm és viszont.
Laca :)(f)
Kedves Laca!
Régen én sem bírtam a szomorú végkifejletet, de egyre jobban megbarátkozom vele. Végig arra számítottam, hogy nem egymáshoz illő páros lesznek. De kellemesen csalódtam. Nagyon jól megírt, érthető, szerethető írás. :).
Szeretettel olvastalak: (f)
Kata
Kedves Laca!
Sikerekben gazdag, eredményes, boldog új esztendőt kívánok! Találkozzunk 2020-ban is!
Szeretettel: Rita:]
Kedves Kankalin, Rita és Rózsa!
Nagyon szépen köszönöm mindőtök figyelmét, az olvasást és az értékes visszajelzéseiteket. Az ünnepek idején nagyon kevés időt töltök az internettel; elnézést kérek a kései reagálásért. Minden olvasásért és visszajelzésért nagyon hálás vagyok. 🙂
Laca :)(f)(f)(f)
Kedves László!
Érdeklődve olvastam írásod, amelyet remekül megírtál. A történet maga is nagyon jó, ám ahogy összedolgoztad az zseniális.
Gratulálok, Szeretettel olvastam Rózsa(l)(f)
Kedves Laca!
Jó lehet egy ilyen férfivel újra kezdeni az elrontott életet.
Szeretettel: Rita:]
Szia Laca! 🙂
Itt is olvastalak, de – idő hiányában – később foglalom össze a gondolataimat, mert ez a sorozatod is megérdemel egy bővebb kifejtést.
Elöljáróban annyit szólok, hogy soha nem csalódom írásaidban, bármilyen témához biztos kézzel nyúlsz és élményt adsz az olvasónak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Marica!
Hajnalka valóban nagyon szépen összefoglalta, elemezte; igazán hálás vagyok neki, hogy így gondjaiba vette írásomat.
S neked is hálás vagyok, amiért figyelemre méltattad, és szántál rá időt, energiát, hogy elolvasd. Nagyon örülök, hogy tetszett, és szívből köszönöm megtisztelő ittlétedet.
Laca :)(f)
Kedves László!
Megható történet.
Elemezni nem tudom olyan jól, mint Pepa, egy szó, mint száz, nagyon tetszett.
Gratulálok.
Kedves Hajnalka!
Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, ittlétedet. És szívből örülök, hogy tetszett a mű egésze. Realista művet akartam összehozni, ami saját tapasztalatokból építkezik és mellőzi az unalmas happy end-et. De úgy látszik, még nem tudok kellőképpen kegyetlenül bánni a gyermekeimmel, nem tudok olyan kegyetlen lenni, mint az élet. Még hiszek és remélek; örülök, hogy ez nem rontotta el a művet.
Nagyon köszönöm támogató részvételedet és kedves visszajelzésedet.
Laca :)(f)
Ez egy fantasztikusan jó történet: ahogyan apró epizódokból, félig-meddig összetartó történéselemekből összeáll egy egésszé. Töredezett, akárcsak főhőseinek lelke-élete (remek ez a párhuzam!), és épp olyan felfelé törekvő, építkező jellegű. A végkifejlet pedig tökéletes: ahogyan a két ember megtalálja egymást, és a másikban felleli önmagát is, immár szebbé-jobbá kiegészülve. "Néha… csodálatos embernek lenni". És Olvasónak lenni se rosszabb. Gratulálok az írásművedhez!