Odatúl 02.

Valamiért úgy éreztem, pillanatnyilag nincs okom megszólalni. Talán arra vártam, hogy majd megmagyarázza invitálását és esetleg az azt megelőző kijelentését is. Úgy éreztem azonban, hogy semmiképpen nem szakíthatom félbe őt. Elhittem, hittem abban, hogy valami nagyon fontos tevékenységet folytat, ami közben botorság lenne megzavarnom. Egyik pillanatban még ezeket éreztem-gondoltam, majd a következőben már megmosolyogtam magam: micsoda abszurdum! Azután újra a gondolatok-érzések, majd ismét az önmegmosolygás. De, azért csak vártam.

Közben elnéztem őt. Valamiért leplezetlenül meg mertem ezt tenni, és eközben minden mögöttes szándék is távol állt tőlem. Az ártatlan mögöttes szándékok, mint a legtöbb férfiban, bennem is mindig ott lappanganak. Ez a bennünk levő férfiállat, a hím, aki ott szunnyad minden sejtünkben, minden atomunkban, és bármikor kész és képes előugrani ábrázatunk békés bokorálcája mögül. Ez genetikai ösztönösség, minden szégyelleni való nélkül, én mégis röstelkedem mindig, ha fölébem kerekedik, s ezért általában lesütött szemmel járom az utcát, és lesütött, félrekapott pillantással sietek el egy megkapó nő lénye mellett. E percekben azonban mindezt oly mértékben feledtem, mintha soha nem is lett volna része a létezésemnek. Csak néztem őt, közelről, minden ízében.

Egyszeriben elhaladt mellettünk egy ismerősöm, s barátságosan odaköszönt a járdáról:

– Szervusz! Látom, te is kimelegedtél. Jól jön az árnyék ezen a fullasztó, meleg napon…

Én udvarias mosollyal feleltem valamit, kurtán, miközben azon dohogtam, micsoda faragatlanság ez! Meglehet, hogy a mellettem álló hölgyet nem ismeri, amiképp én magam sem, de azért igazán illendő lett volna őt is üdvözölnie. Kicsit szégyenkeztem miatta újsütetű, még mindig a távolba kémlelő ismerősöm előtt. Ő azonban ügyet sem vetett a jelenetre. Mintha ott sem lett volna.

Kezdett bennem fészkelődni valami enyhe feszélyezés; vajon mikor fog végre újra felém fordulni? Talán csak azért szólított be az árnyékba, mert sajnálta a tűző napon fövő fejemet? Pedig akkor úgy tűnt, közölnivalója is van a számomra.

Mintha meghallotta volna gondolataimat, végre felém fordult. Ezúttal is váratlanul tette, tiszta tekintete az én rajtakapott, zavart pillantásomba ütközött. Ahogyan felnézett rám, furcsamód én éreztem magamat kisebbnek, sokkal-sokkal kisebbnek nála.

Elég hosszan nézett a szemembe ahhoz, hogy teljességgel átjárjon a lényemen észrevétlen eláramló sejtelmes nyugalom. Máskor épphogy zavarom nőtt volna, ám ezúttal épp az ellenkezője történt. Teljes békével szemlélődtünk egymás lélek-tavában, s mintha kezdtem volna őt egyre tisztábban látni. Nem úgy, miként az előbb, amikor, mint nőt vettem szemügyre. Valami más, addig sohasem tapasztalt, sejtelmes módon.

– Tianmera vagyok.

Ez inkább hatott kijelentésnek, mintsem bemutatkozásnak, mindenesetre azért én is kinyögtem:

– Robert.

Tekintetéből kicsillámlott, ő már tudta ezt. S e pillanatban efelől kétségem se' támadt.

– Mit nézel? – érdeklődtem.

– Nézd te is! – felelte, és visszafordult kémlelődésének láthatatlan tárgya felé, mintha mutatná, hogyan kell.

Én követtem pillantását, először kissé méltatlankodva magamban: nem kell nekem mutogatni, van énnekem szemem, tudom, mire való! De csakhamar kezdett ébredezni bennem valami fel- és beismerés: valamit nem jól csinálok, mert én nem látok ott semmit sem, csak az égboltot, a hozzá tartozó, megszokott természeti jelenségekkel. A szemem ugyan fürkészett, de az én lelkem, az övével ellentétben, a testemben raboskodott, nem tudott szabadon tovaszökni a földhözragadt húsvérből, hogy kifürkészhesse azt a messzi távolt.

S ezt valahogy tudtam. Megértettem. Kisvártatva enyhe szégyenérzettel sóhajtottam fel.

– Én… semmit nem látok ott. Csak néhány felhőpamacsot.

Nem nézett rám, de halkan utasított.

-Zavar téged a szemed. A szem megvakítja az embert. Hunyd le, és úgy kémleld a távolt!