Kalandok Sínskanzenben II.rész: AzKár és a kóbor péeftés

AzKár egész délelőtt úton volt, jókedvűen fütyörészve ment a pálya mellett. Hely volt bőven, látszott, hogy valaki, ha nem is túl sűrűn, de azért rendben tartja a sín két oldalát. Az erdő csendjét csupán néha zavarta kósza szarvasbőgés vagy vaddisznó röfögés. Viszont nem repkedtek körülötte vidám táviratok, amikről pedig édesapja olyan sokat mesélt. Már a drót is alig látszott, amin ücsörögni szoktak. AzKár kezébe is vett egy lelógó véget, próbálta megkeresni a másik felét, hogy összebogozza, de sehogy sem találta, így hát szomorkásra vált kedvvel ballagott tovább, Csak annyi időre állt meg egyszer-kétszer, hogy meghúzza az egyik palackot, és megegyen egy szendvicset. Hamarosan ki is ürült az első flakon, de fiú nem dobta el hisz majd egy alkalmas helyen feltöltheti. A térkép alapján tudott is egyet, a Két Nyíl-szoros előtt kell lennie egy forgalmi kitérőnek, Ottsincs, vagy mi a neve, ott kutat is jelez a térkép.
Dél körül ért oda, ezt biztosan tudta, jelezte gyomra korgása. A bejárati jelző karja vízszintesen állt, de ez őt nem zavarta, hiszen nem vonat, nyugodtan behaladt a kitérő területére. Igazából nem is nagyon figyelt a jelzésre, egész más vonta magára a figyelmét. Az illatok! Bab, hagyma… hűűű….! Füstölt hús és… igen! Csipetke! Valaki bablevest főz! És a szagok alapján nem is akármilyet!
Óvatosan, a bokrok takarásában ment közelebb az omladozó épülethez, ami felől a szél fújt, amíg egy nagy, elgazosodott talpfarakáshoz nem ért. Akkor vigyázva kilesett.
A farakás előtt vidáman lobogott a tűz, buzgón nyaldosta a fölé lógatott bogrács oldalát. Háttal AzKárnak egy kopott, kék munkaruhát viselő, ősz hajú, de korához és kis termetéhez képest izmos férfi kavargatta a benne rotyogó ételt. Tarisznyája egy kilógó talpfavégre volt akasztva, mellette a földön egy hatalmas villáskulcs, meg egy kaparóféle szerszám hevert.
A fiú megkönnyebbülten elmosolyodott. A szerszámokból egyből rájött, kivel dolga.
– Szép jó napot, pályamunkás uram! – köszöntötte illendően a faluban csak kóbor péeftésként ismert alakot, ahogy előlépett.
– Jó napot, neked is! – jött a válasz. – Már azt hittem, sose jössz elő – és krákogott majd sercintett egyet a tűzbe a férfi.
– Tudta, hogy itt vagyok? – döbbent meg AzKár.
– Tudtam hát, khmmm… persze hogy tudtam. Jó fülem van nekem – húzta ki teljes épphogy másfél méterét amaz. – Megkongatom a sínt és egyből hallom, ha baj van. Na, de gyere – invitálta és mérte végig a fiút, – mindjárt kész az ebéd. Addig mesélj magadról! Honnan jössz? Hová mész? Kérsz levest?
– Nevenincsből jövök, Végállomásra megyek és igen, kérek – válaszolt AzKár mindenre, mialatt letelepedett.
– Nahát! Még ilyet! – nézett végig rajta újra a péeftés. – Nem hittem volna! Vannak még Nevenincsben vasutasok?
– Én vagyok az utolsó… – vágta rá büszkén a legény, hogy aztán nyomban el is szégyellje magát, – az az… az édesapám volt az… de… Én is az akarok lenni!
– Hát… hát… lehetsz… – felelt a másik, miközben leemelte a bográcsot és letette a földre. Egy utolsót kavart rajta, aztán vendégéhez fordult: – Van ott egy bádogtányér, odaadnád?
AzKár körülnézett és észre is vette az edényt. Szó nélkül átnyújtotta a férfinak, aki telemerte sűrű levessel, a húst se sajnálta belőle, aztán visszaadta.
– Tessék, egyél. Szóval… Lehetsz vasutas, persze – mondta közben, – de ahhoz sok idő kell.
– Kell, amennyi kell – vonta meg a vállát AzKár.
Majd a tányért a földre téve hátizsákjából kanalat, bicskát és kenyeret vett elő. Levágott két istenes karéjt, az egyiket átnyújtva vendéglátójának, azután belekóstolt a babba.
– Hmmm… – cuppogott átszellemült arccal, – nagyon jó… A bácsi nagyon jó szakács…
– Bácsi?!? – nézett fel a bográcsból a péeftés megrökönyödve. – Bácsi ám az öregapád, te gyerek! – fenyegette meg a merőkanállal. – Mi itt a vasútnál tegeződünk, ezt jobb ha megjegyzed! – és olyan ijesztő képet vágott, hogy AzKár jobbnak látta nem ellenkezni.
-Akkor… jó szakács… vagy…
– Látod – enyhült meg a pályamunkás, – megy ez. Na és – kérdezte két kanál leves között, – hogyan akarsz eljutni Végállomásra?
– Gyalog, végig a sínek mentén. Hogy másképp?
– Hát… – vigyorgott hamiskásan a férfi, – lehet, hogy én tudok egy másik módot… – és nagy zajjal belemerült az evésbe.
Szegény AzKár! Mialatt evett, egyre csak azon járt az esze amit a péeftés mondott. Nem is tudott igazán a levesre figyelni, pedig valóban finom volt. Másik út Végállomásra? De hát hogyan? Egy ismeretlen vágány? Alig bírta kivárni, hogy befejezzék az ebédet.
Amint kiürültek az edények rögtön meg is kérdezte:
– És milyen út lenne az?
– Nem út. Mód – helyesbített a pályamunkás.
Letette a kanalát meg a bográcsot és közelebb intette magához a fiút.
– Figyelj csak! Hallod?
– Mit? – értetlenkedett a legény, aki bizony a szokásos zajokon kívül semmi mást nem hallott.
– Cssss! – tette ujját a szája elé a férfi. – Csak figyelj…
AzKár fülelt. Fújt a szél, valahol csobogott egy patak, neszeztek az állatok… és akkor… meghallott valamit. Valami bődüléshez hasonlót, hosszan elnyújtva.
– Arra a dudaszerű hangra gondolsz?
– Arra, arra! – bólogatott boldogan a péeftés. – Na…? – kérdezte ragyogó képpel.
– Hogy hogy na? Nem értem, mi ez?
A pályamunkás nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdett:
– Ez egy Bz. Kóborol az erdőben – várt, hátha asrácnak leesik a tantusz, de az csak nézett rá értetlenül, hát folytatta: – A mellékkocsijait keresi. De azok ott ragadtak Végállomáson.
– Aha – pislantott AzKár. -És mi dolgom nekem vele?
– Ej, de nehéz fejű vagy…! Igazi vasutasgyerek! Na, ide figyelj! Ahol Bz, ott van egy mozdonyvezető, és ezek így együtt…
– Egy vonat! – értette meg végre a fiú, és izgatottan felugrott ültéből. – Egy vonat Végállomásra! De hogy találom meg? – szontyolodott el hirtelen.
– Az lesz a könnyebbik dolog – állt fel a másik is. Átkarolta vendége vállát és a kijárat felé fordította. – Látod a kijárati jelzőt?
– Látom. Az is tilosban van.
– Ja, de ez most nem számít. Na, a jelző utáni negyedik szelvénynél van egy régi leágazás. Már majdnem benőtte a fű, de azért még egy Bz elmegy rajta. Egy bányatóhoz vezet, amikor a kicsike nagyon elfárad, odamegy felfrissülni. Ott biztos megtalálod. Aztán a többi rajtad múlik.
AzKár végig gondolta a hallottakat, és úgy vélte nem lesz nehéz megcsinálni. Boldogan bólogatott mindenre, amit a férfi mondott.
– Amíg odavagy – tette még hozzá amaz, – kipucolom majd a rugósváltót, hogy le tudjam zárni, amikor visszajövet átmentek rajta, mert különben visszaszökik.
– Jaj, nagyon köszönöm – lelkesedett a fiú, és megragadva a férfi kezét rázni kezdte. – Nem is tudom, hogy háláljam meg. Ha majd elhozom Informatikát…
– Informatika…! – legyintett a péeftés, – A fenét…! Kell is nekem ilyen huncutság! Inkább – pillantott AzKár lábára, – add nekem a bakancsod, az enyém már egész elvásott – és ezzel leguggolt, hogy megtapogassa a szóban forgó lábbelit.
– Hé…! – húzta arrébb a lábát AzKár, de a másik utána nyúlt, elkapta, és a talpvarrást kezdte vizsgálgatni.
– Egész jó, egész jó… – motyogta magának.
– Na, de… – méltatlankodott féllábon egyensúlyozva a fiú, – akkor nekem mi lesz?
– Pont méret… Hm? – nézett fel a másik egy pillanatra. – Csak van még egy cipőd. Ismerlek én titeket, kalauzokat – állt fel, kezét a nadrágjába törölve, – nem mentek ilyen bakanccsal az utasok közé. Na, áll az alku?
– De… de nekem az erdőn kell keresztül menni…
– Jaj, gyerek – sóhajtott a férfi. – De hát nem most rögtön kéne! Majd leadod, amikor jöttök vissza.
AzKár csak pislogott.
– Megbízik bennem…?
– Hát hogy a fenébe ne bíznék! Hiszen vasutasok vagyunk, vagy mi. Szép is lenne, ha nem bíznánk egymásban. Na, akkor úgy látom, benne vagy. Indulj is mielőbb, nehogy elszalaszd.
A fiú eltöprengett pár pillanatig. A hátizsák nélkül könnyebben haladna. Vajon itt hagyhatja? Van benne olyasmi, ami értékes? Hisz a péeftésnek a cipőn kívül megvan mindene. Akkor meg… miért ne? Már csak egy valami van.
– Jól van – állt rá, – de a hátizsákot itt hagyom. Van benne pár palack, megtöltené őket?
– Ja, ja persze – egyezett bele a másik.
Kezet fogtak újra, aztán AzKár, megigazítva vállán a kalauztáskát, a talpfákon lépkedve elindult a mondott irányba.

Szólj hozzá!