LOVE NET – Az internetes ismerkedés világa /Regény/ 3. rész

Úgy gondoltam, ha szépen megkérem a társkeresőt megengedi, hogy írjak szépszemű Istvánnak, vagy legalább jelezzek addig is, amíg meg nem kapom a nyugdíjam, amely időtől helyre áll az anyagi helyzetem és a tagdíjat is megfizethetem.
Végül is a jó hírnevük és a további létük is ezt kívánja meg, gondoltam én, aki marketing-pénzügyből diplomáztam.
Hát ők nem így gondolták.
A társkereső biznisz szárnyal, anélkül, is, hogy akár válaszolnának az én e-mailben küldött sikolyomra. Telefonon ugyan felhívott egy hölgy a társkeresőből, de csak azt ajánlotta fel, hogy ha személyesen befáradok az irodába, ami a megyeszékhelyen van, akkor összehoz igényemnek megfelelő urakkal, megfelelő díjazásért. Könyörgöm, abban a pillanatban az én igényem szépszemű István volt! Reggel! Délben! Este!
Kellett a fenének a többi úr, még ingyen sem, nemhogy pénzért!
No azért csak eljött a nyugdíj fizetés.
Már hajnalok – hajnalán ott álltam az OTP előtt, hogy felvehessem a pénzt.
Első dolgom volt, hogy feltöltöttem a telefonomat a megfelelő mennyiségű összeggel, aztán pucoltam haza, ahol várt a további útmutatás, hogy hogyan is fizethetem be, az egyébként igencsak borsos tagdíj összegét. Megtörtént.
Így minden akadály elhárult szerelmes szívem elől, hogy végre válaszolhassak szépszemű Istvánomnak.
Megírtam az első levelet. Ronda volt, ezért lementettem piszkozatba.
Megírtam a második levelet. Az se tetszett. Azt is lementetten a piszkozatba.
Végre a harmadik levél, úgy ahogy elküldhető kategóriába került. Miért, miért nem, azt is lementettem a piszkozatba.
Aztán fogtam szépen az egeret jobb kezemmel és ráklikkelve az első és egyben legrondább, piszkozatba lementett levélre, elküldtem szépszemű Istvánnak.
Hát mit mondjak?
Azóta sem válaszolt szépszemű Istvánom.
Annak ellenére sem, hogy én minden áldott nap legalább ötször megnéztem az adatlapját, amit jelzett is a gép felé, sőt általam az ázsiója is megnőtt, mert az adatlap kiírta, hogy hányan nézték meg az adatlapját aznap és mindösszesen.
Így azt hihette a többi hölgy, hogy Istvánom igencsak kapós.
Mint tudjuk marketing körökben, hogy az embernek az kell, ami a másé, vagy legalább is ha másnak kell nekem is!
Úgy ötödik nap magasságában már jó pipa voltam szépszeműre, mert azért egy elutasító levelet mégis csak megérdemeltem volna, nemde bár? Ezért értékeltem a magatartását és “ez azért nem volt szép Tőled” szemrehányást küldtem az értékelésbe, ami az adatlapján jelent meg és csak én törölhettem volna le.
De nem tettem.
Végül is levontam magamban a konzekvenciát és a nyolcadik napon, egy nappal megtoldva a világ teremtésének idejét, írtam egy búcsúlevelet szépszemű Istvánnak, egy szép vers kíséretében.
Mivel azt is kiszámoltam, hogy ez a két levél, a piszkozatokkal együtt négy, igencsak sokba került nekem, a levél elküldését követően kiléptem a társkeresőből, holott még huszonöt napi szörfözés állt a rendelkezésemre, ami fizetve van.
Hát ennyi a történet.
Hölgyeim!
Uraim!
Okulásért mondva, azért nem árt, ha megtanulunk szépen szakítani, búcsúzni. Az nem olyan fájdalmas, mint nyitott kapcsolatok özönét hagyva magunk után, szálldogálni, egyik adatlapról a másikra.
Azon a keddi napon, megfogadtam, hogy soha többet társkeresés.
Ha a sors különös játéka folytán egyszer mégis közel kerülnék a kékmadárhoz, ám legyen, de most, itt, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy soha többet szerelem!
Mit mondjak:
Gyarló az ember?
Vagy csak ember?
Két héttel az után, hogy egy szépszemű összetörte a szívemet, újra itt vagyok.
Most, így végignézve a sorokon, már nem hiszem, hogy összetört a szívem, esetleg hajszálrepedés keletkezett rajta.
Úgyhogy, leültem a számítógépemhez, bekapcsoltam, és amikor bejött a társkereső program, megkezdtem a vadászatot!

Bizony, bizony, annak ellenére, hogy rövid az élet, vagy éppen azért, számtalanszor fogunk még belekapaszkodni az időbe és az általa, az orrunk előtt lebegtetett reménybe.

Nóra

Jöttek az évek
Le is győztek az évek
Az őszülés kikezdte hajam.

A mai világ egyik lényegi kérdése, meddig megy el, meddig mehet el a jövendő virtuális világ?
Netán az elektronika fogja megoldani a világ túlnépesedését?
A távszeretkezés, a vibrátoros valóság már itt dörömböl az ablakunk előtt.
A virtuális házasság milyen arányban hódít?
Az ember életének egyik, ha nem a legfontosabb dolga kell, hogy legyen a házasságkötés.
Ha itt hibázunk az elején, akkor azt már vagy nagyon nehéz, vagy lehetetlen kiköszörülni.
Ezért nagyon kell figyelni a jövendőbeli házasulandóknak, a fiataloknak, a tiniknek, a huniknak, de legjobb ha a haniknak, hogy kit választanak. Legjobb, ha csak időlegesen választanak, aztán, ha nem megy, le kell cserélni!
Persze megoldás még az arab világi többnejűség, vagy az elvétve, de már létező többférjűség bevezetése.
Biztos, hogy ez lenne az igazi megoldás?
Vagy netalán a virtuális szerelmet követő, virtuális házasság, a virtuális szeretkezés és a virtuális kielégülés?
Ha végigmegyünk bármely város, vagy közepes város, de akár kisváros főutcáján, akkor szembesülnünk kell avval, hogy a központi helyek egyikén találjuk az igencsak jó árufeltöltéssel rendelkező szexshopot.
Igaz, ami igaz, a kirakat sehol sem hivalkodó, mégis percenként hallani az ajtó fölé helyezett belépő-jelző hangját. Miért, miért nem, ezeknek a boltoknak az üzemeltetési engedélyének a kiadási feltételei között nem szerepel, hogy ne legyen iskola, óvoda és egyéb más gyermek intézmény közelében.
Ha jól belegondolunk, a városok szempontjából, többet hoznak a “konyhára”, mint mondjuk a tejkimérő, vagy reggeliző helyek.

Mint kezdő háziasszony nagy gyönyörűséggel kezdtem bele a konyha felfedezésébe.
Negyven-valahány évvel ezelőtti első házasságkötésem után már be merem vallani, hogy nagyobb sikerem volt a konyhában, mint az ágyban. Pedig napi rendszerességgel égettem oda a rántottát, vagy ha mégse, akkor héjastól sütöttem meg a tojást.
Az odakozmált ebédek sokaságát már meg sem említem, pedig még azt is megette a drága, remélve, hogy evvel valami érdeklődést fogok mutatni az ő szexuális igénye iránt, ami, most visszagondolva, igencsak lagymatag lett pár héttel a közös házaséletünk után.
Elsősorban az én passzivitásom miatt.
Annyira fiatal és tapasztalatlan voltam szexuálisan, hogy nem értettem, hogy ha nekem semmi örömöt sem jelent az amit a férjem csinál velem az ágyban, a konyhaasztalon, a fáskamrában, hogyan is eshettem teherbe?
Így aztán én, – a gömbölyödő pocakommal – a konyhába menekültem, szegény, szexuálisan kielégületlen férjem meg a szomszédék elvált asszony lányához.
Aztán nem győztem csodálkozni, hogy, hogy is születhetett meg a gyermekem születése után 2-3 hónappal a szomszéd elvált asszony lányától a férjem második és harmadik gyereke, – mert ott, elsőre ikrek lettek – aki így nagycsaládos lett, én meg elvált.
Pedig, – zokogtam a válóperes bíró előtt – én mindent megtettem a páromért, hisz még palacsintát sütni is meg tanultam, mert azt nagyon szerette a drága.
Ahogy az évek haladtak, úgy jöttem rá arra, hogy az én első drágám nem is szerette oly nagyon a palacsintát!
Elég sok év telt el, mire eljutottam arra a gondolatra, hogy keresni kéne egy társat.
Úgy hiszem, hogy romantikus alkat vagyok.
Én is vágytam arra, hogy megöleljenek, megsimogassák a homlokom, ha fáj a fejem, megmasszírozzák a hátam ha fáradtan hazamegyek, vagy megöleljen valaki, ha annak van itt az ideje.
Mégis visszatartó erő volt az, amikor eszembe jutott, hogy hogyan szeretkezett velem a férjem.
Néztem jó pár szerelmes filmet és könyvet is elolvastam jó néhányat, de erről se nekem, se másnak senki nem beszélt, hogy a fiúk mit szoktak, helyesebben a férjek mit szoktak tenni az ő asszonykájukkal.
Évekig a társkeresésben az egyik visszatartó erő az a félelmem volt, hogy mi lesz, ha nem csak beszélgetni akar majd velem az a másik, hanem le is akarja húzni a bugyimat, és matatni akar a puncim körül.
Még a hideg is kirázott a gondolattól.
Ha úgy, istenigazából belelátott volna a hittantanár, vagy a nagymamám a lelkemben, szerintem elszégyellték volna magukat, hogy együttes erővel, milyen emberi roncsot csináltak belőlem.
Ráadásul nem értették, hogyan is hagyhattam, hogy az én kedves és barátságos, sőt dolgos férjem a szomszédban keressen szexuális vigasztalást, pedig ők még konyhakredencet is vettek nekem.
Az eszükbe sem jutott, hogy talán hagyni kellett volna, hogy az én szerelmetes férjem, amikor még csak udvarolt, olykor, olykor velem kettesben elmenjen sétálni a fák közé, vagy uram bocsá’, a moziba, ahonnan, a film vége után 10 perccel már otthon kellett lennem.
Pedig akkor még igencsak tetszett, mikor a mozi sötét nézőterén, a kis szívem leejtve a tárcáját, lehajolva érte, puszit nyomot az ölemnek. Ha valaki ránk figyelt volna, akkor azt állapította volna meg, hogy ez a fiatalember igencsak lyukas markú, mert a másfél-két óra alatt, amíg a film tartott legalább 10-15-ször, hanem többször, ejtett le és vett fel valamit a földről, ami engem felettébb szórakoztatott.
Sajnos mégis meglátta valaki, mert hiába voltam már akkor gyűrűs menyasszony, az erkölcstelen viselkedésemért apám nadrágszíjjal vert kékre-zöldre. Arról nem beszélve, hogy onnantól csak nagymamám, vagy egy-két nagynéni kíséretével mehettünk sétálni.
Így utólag belegondolva, érthetetlen volt a család viselkedése, mert abban az időben kb. négy leányról derült ki, hogy terhes lett a moziba járástól, vagy mit tudhattam én, hogy mitől. Summa-summárom mégis eljutottam, ha nem is az orgazmusig, de legalább addig, hogy megszületett első kislányom.
Innentől vége is lett a szexuális életemnek.
Hisz amint közelebb kerültem egy fiatalemberhez, rögtön megszólalt a fejemben a csengő, amit nadrágszíjjal vert apám jó stabilan bele, hogy ezt ne tedd, ez hiba, ez bűn, ez szégyen.
Mit mondjak?
Sok, sok évnek, nem túlzok évtizednek kellett eltelni annak, hogy eljussak oda, hogy összeszedve bátorságomat, vagy inkább, úgy mondom, hogy legyőzzem a belém vert, rosszul értelmezett erkölcsiséget.
Aztán megtörtént.
Egy férfi rám nézett, én visszanéztem rá és már nem számított, semmi.

Egy – két olvasó, ennél a résznél, felkapva a fejét joggal mondhatná, hogy akkor, hogy szerethetem ennyire a szexet?
Mindenki szereti!
Az is, aki bevallja és az is, aki úgy tesz, mintha ódzkodna tőle.
Most, itt, ebben a könyvben mégsem a szex a leg-legnagyobb főszereplő!

Tizenkét évig dolgoztam városom legjelentősebb munkahelyén.
Olyan helyen, ahol elvárható. hogy az itt szolgálatot vállaló magas erkölcsi színvonalon álljon, morális felfogása kifogástalan, magatartása példamutató legyen.
Bevallom, hogy amikor, számomra is ismeretlen ok miatt, több évi munkanélküliség után ide bekerültem, sőt, státuszt is kapva véglegesítettek, sírtam a meghatódottságtól.
Sokáig alig hittem el, hogy engem, a magasan képzett, de szegény senkit, ebbe az intézménybe felvéve befogadnak. Vagy legalább is ezt reméltem.
De ez csak remény maradt.
Arra az egy státuszra rengeteg jelölt volt, rokon, barát, barátnő, ismerős stb. de a felsorolásban én nem voltam benne. Éppen ezért nem is teremtődött meg az a kapcsolat a munkatársak és én közöttem, ami minden munkahelyen kialakult, ahol eddigi életemben dolgoztam.
Ezen a munkahelyen, egész nyugdíjba vonulásomig idegen maradtam.
Egyedül és kizárólag az alkalmazkodó-képességemnek, természetes intelligenciámnak és túlélési ösztönömnek köszönhettem, hogy szelíden, lapítva, megalázkodva, az itt dolgozó, nem egyszer erkölcsileg a béka feneke alatt kb. két méterre álló munkatárs előtt, óvtam meg a munkahelyemet, amely feltétele volt a túlélésnek.
Velem született hiszékenységemnek köszönhetően nem igazán vettem észre, amikor jó nagyokat belém rúgva, megaláztak. Vagy ha észre is vettem, túlléptem rajra. De mit is tehettem volna mást.
Így azon is, hogy az a fickó, aki arra volt utasítva, hogy betanítson a munkába, és ezért fél évig még külön díjazást is kapott, nem teljesítette a kötelezettségét, a pénzt pedig, habár nem volt mögötte teljesítmény, felvette.
Persze ez csak az egyik visszaélése volt. Mondhatnám a legkisebb.
Jellembeli hibájaként még elmondom, hogy úton-útfélen feljelentett.
Volt, hogy bement a főnökhöz, egy általam nagyra becsült Úrhoz és feljelentett, hogy nem végzem a munkámat el, több hónapi elmaradásom van, ami egy könyvelésben megengedhetetlen.
Arra nem számított, hogy a főnök, hatszemközti egyeztetést fog elvégezni, ahol bizonyítottam, hogy naprakész a könyvelés.
Azt is ez a munkatárs követte el ellenem, hogy bemenve a számítógépes programba, chetelgetet a bérek között, hogy ki, mikor, mennyi fizetést, jutalmat, prémiumot kapott, amely információt aztán egymás ellen használta fel az munkatársak között. Amikor pedig rajta kapták, azt állította, hogy az én kérésemre tette, amit tett.
Ezek az esetek végül is arra voltak jók, hogy óvatossá tett a munkatárssal szemben, így amikor úgy akart egy bűnténybe berángatni, mintha egy csacsi kis csintalanságot követtünk volna el, ki tudtam bújni a felkérése alól.
Ez az eset az elhíresült montírozási eset volt, amikor is rájött a munkatárs, hogy hogyan varázsolja a polgármester aláírását a bizonylatokra. Vagy más vezetőjét.
Ez az ember, egyébként egy igen okos volt aki magas intelligenciával rendelkezett, ugyanakkor az erkölcsi érzéke súrolta a béka fenekét.
Sármos, behízelgő hangon tudta eladni magát nem csak a hölgy vezetőknek és munkatársaknak, de még a férfiaknak is. Így nem csoda, hogy olyan dologra vetemedett, hogy maga köré gyűjtve több nő munkatársat, amire a mai napig nem találok megbocsátást.
A közvetlen munkatársak közül többel szexuális kapcsolatot létesített. A légyottokat úgy oldotta meg, hogy amikor tizenhat óra után vége lett a munkaidőnek, mi haza mentünk, a takarítók kitakarították az irodákat, ő azzal az ürüggyel, hogy sok a munka, túlórázni kell, visszajött a nőivel az irodákba.
Pofátlanságát bizonyítja, hogy miután este jól ki szórakozta magát, az arra hajlamos, rossz erkölcsű höl’…bocs’ női dolgozókkal, másnap benyújtotta igényét túlórapénzre, így több százezer forintot vett fel és utaltatott ki a nőknek az adófizetők pénzéből. Gondoljanak bele!
Sok-sok hónapnak kellett eltelnie, még végre valaki megelégelte ennek az erkölcstelen embernek és annak a három, a köz szolgálatára felesküdött nőnek a galádságát és lebuktatták őket. Én is így tudtam meg, hogy nem véletlen volt a fertőző betegség, azt a közvetlen munkatársak erkölcstelensége miatt kaptam én is el. Joggal gondolhatja mindenki, hogy a bűnösöket elbocsátva elégtételt kaptunk. Hát nem. Habár mindenki tudja, habár mindenki elítéli magában, de mert a vezetőket nem érdekli e ház erkölcsi tisztasága, így nem is lettek elbocsájtva a bűnösök.
Így aztán megértik, hogy a mai napig mért van az, hogy cinkos nevetéssel összenézve mesélik a városlakók a viccet, nem nevezve meg, de tudva kiről van szó, ami úgy szól:
– Miért záratta be a jegyző a Vándorfogadót?
– Hogy ne legyen konkurencia!
No ebben a házban találkoztam a prüdéria olyan magas fokával, hogy majdnem eldobtam magam.
A főnökasszony, aki eltűrte, hogy a beosztottjai ilyen erkölcstelen gazságot kövessenek el ebben a házban, ebben a városban, ilyen esküvel a hátuk mögött, egy alkalommal felháborodva mesélte, hogy bement egy presszóba és na, mit látott?
Az egyik kollégát ott kávézni egy másik nembeli kollégával, nem szégyellve magukat, ott bujkálva.
Mivel én nem értettem, mit is mond, rákérdeztem, hogy mit is látott, mert azt azért nem hiszem mondtam, hogy az abroszt húzták a fejükre, de az is hihetetlen lenne, ha azt állítaná, hogy az asztal alá bújtak, hogy ne lássa meg őket.
A presszó meg egy nyilvános hely!
Oda bárki bemehet, ironkodás-pironkodás nélkül. Természetesen csak azokat az eseteket mondom, mesélem el, amelyek velem estek meg!
Ezért nem hagyom ki azt az esetet, amikor majdnem szerelembe estem egy úrral, aki akkor került a hivatalba, nem alkalmazottként hanem, vállalkozóként a portaszolgálat és a biztonsági őri feladatok ellátására.
Egyik reggel, amint beértem, beírtam a nevem a beléptető füzetbe és vettem át az iroda kulcsát az úrtól valahogy hozzáért a kezemhez.
Ne tudják meg azt a reakciót, amit ez az ártatlan érintés kiváltott a lelkemben, amit a testem is megmutatott pirulás és megborzongás formájában. Az úr is megremegett, megfogva a kezem.
Ott álltunk valameddig, ne kérdezzék meddig, még észhez térve elnevettem magam.
Az úr is.
Felmentem a második emeletre a munkaterületemhez. Még be sem léptem az irodába, csöngött a telefon.
Az úr volt. Kedvesen érdeklődött, hogy szerencsésen felértem-e, mire én nevetve mondtam neki, hogy ez nem a Himalája megmászása, hanem kettő emelet volt a részemről, ne aggódjon, túlélem. Jó nagyot kacagott és mentünk a dolgunkra.
Azaz igazság, hogy abban a reményben indultam tizenhat óra után haza, hogy vár a munkahely előtt, vagy valahol, de nem várt. Kicsit rosszul esett, de hazaértem. Másnap reggel, megismétlődött az eset, de akkor, egy kis csomagocskát is nyomott a kezembe, amit az irodába érve bontottam ki. Egy nagyon finom csoki volt a csomagban, amit apró morzsánként majszoltam el. Bitang jólesett. Viszont hiába bámultam a telefont, nem szólalt meg! Ebédidőben viszont igen. Kérdezte, hogy nem sétálnék-e vele egy kört a parkban? Igen volt a válaszom. Meglepetésemre civilben volt, és az épület előtt várt. A park egyik távolabbi padjára ülve meghívott hétvégére a nyaralójába, ami egy közeli fürdőhelyen volt. Elmondta, hogy most érkezett meg a testvére Budapestről, és ha nincs ellenemre, akkor bemutatna neki.
Nem volt.
Nagyon-nagyon jó érzéssel mentem vissza a munkaterületemhez.
Egyszer csak, magam sem tudom miért, kikaptam egy aktát a szekrényből, avval a szándékkal, hogy leviszem a kolléganőnek. Most sem értem, hogy miért akkor, amikor már hetek óta ott porosodott.
Azt hiszem, hogy kitalálták már a folytatást.
De azért elmondom!
Lementem a földszintre a kolléganő irodájához, kopogtattam és benyitottam, A kolléganő félig fekvő helyzetben a fotelban, az én vadi’ új szerelmem meg rajta. No eddig tartott a szerelem.
Annak azért örültem, hogy falánkságomban a csokit már megettem, mert ahogy ismerem magam képes lettem volna visszaadni.
Amióta az eszem tudom, mindig küszködnöm kellett a túlsúlyommal. Ettől a kis szerelmi kalandomtól számított négy hónapra kerek öt kilóval lettem könnyebb. Nem is csoda, hisz fizikai fájdalmat okozott, hogy nap mint nap jöjjek dolgozni úgy, hogy a portaszolgálat előtt kellett eljönnöm. Arról nem is beszélve, hogy erről a megrendítő élményemről senkinek sem beszélhettem. Vagy legalábbis nem akartam beszélni. Ezt a kudarcot is egyedül kellett feldolgoznom, miközben a fickó, aki szintén rendelkezett köztisztviselői esküvel, jót mulatott rajtam. Az elvetemültsége akkora volt, hogy onnantól elkezdett tegezni, amit én visszautasítottam, a kollégák legnagyobb elképedésére, mondván, hogy felnőtt emberek között nem igazán illik olyannal tegeződni, aki visszautasítja a szexuális közeledést, megtoldva, avval a gonosz megjegyzéssel, hogy a kolléga, mégsem a hivatal bikája. Az egyik közterület felügyelő kolléga rákérdezve az esetre, megerősítettem azt, hogy elutasítottam a szexre, illetve a kefélésre, – mivel ezt mondtam, – való felkérést.
Mert azt nem hallgathatom el, hogy a fickó, igencsak népszerű ember volt a polgármesteri hivatalban, amivel nem is lett volna baj.
A visszavágó sem maradt el a kolléga részéről, mert innentől elterjed rólam az a vélemény, hogy szexuális nyomorék vagyok.

Nem tudom, hogy megfigyelték e, hogy valaki minél régebben él házasságban, annál prűdebb.
Milyen patáliát csap némelyik férjes asszony, ha rajta kapja valamelyik ismerősét, munkatársát, rokonát, hogy akár nyilvános helyre is, de másneművel, betér egy kávéra, vagy üdítőre.
És nem csak férjes asszonyok, de tanult emberek a képmutatás bűnébe esve mondanak véleményt arról, aki nem hajlandó beállni a sorba és bujkálva, fogyasztani el az egész nap óhajtott kávéját, vagy hamburgerét, sűrűn körbe pillantgatva, hogy nem lát e ismerőst.
Buszvezető ismerősöm mesélte, hogy amikor az egyik kollégája a szokásos félévi pszichológiai vizsgálatára menve, arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha belépve a presszóba meglátná, hogy a felesége egy, ő általa ismeretlen férfival kávézva beszélgetve, azt válaszolta:
– Köszönnék a feleségemnek, meg is puszilnám, a férfival kezet fogva, bemutatkoznék, majd további jó napot kívánva végre elfogyasztanám a kávémat – ezt a választ adta.
A pszichológusnő nem fogadta el ezt a választ, és mivel abnormálisnak is tartotta, további vizsgálatokra utasította az ismerőst.
A természetes válasz az lett volna, hogy jól összeverve a férfit, az asszonyt is megdorgálva, a fél presszót összetörve követ el öngyilkosságot, netalán?
A munkatárs felesége, vállalkozó, aki olykor-olykor bizony beül egy presszóba egy kávéra az ügyfelekkel, sőt munkaebéden is részt szokott venni és legtöbbször a férje nélkül. Ennyi!
Hé, Emberek, megváltozott a világ!
Tessék tudomásul venni. hogy aki nem alkalmazkodik ehhez a megváltozott világhoz, az menthetetlenül lemarad.
A prüdéria kora lejárt!
Itt kopogtat, mit kopogtat, dörömböl a virtuális világ!

Baráti beszélgetés közben kérdezték, hogy mi a véleményem az önkielégítésről?
Meglepett ugyan a kérdés, de a három felnőtt gyerekem mellett, magányos asszonyként, nőként meg volt a határozott véleményem.
– Ha nincs más, akkor azt kell alkalmazni – mondtam.
– Egyetlen baj van vele.
Aki használja az önkielégítést, az ugyan azt teszi, mint egyes háziasszonyok, akik konzervételt tesznek a párjuk elé.
Jó, jó, de a valódinak, a házinak, nincs párja.
Tudod, fel lehet a konzerv töltött káposztát javítani tejföllel, vagy bármi mással, de az akkor sem lesz igazi.
Abból akkor sem lesz házi.
Persze a konzerv étel sem rossz, de valljuk be, a házi kosztnak azért egész más az íze, más a zamata, még akkor is, ha egy kicsit macerás. Persze lehet szeretni a konzervételt!

Folyt köv…

Írta: Jártó Róza