LOVE NET – Az internetes ismerkedés világa /Regény/ 5. rész

Ez a legnagyobb szépség a földön, ez az egyetlen érzés, amely mindenkit, értem azt is, hogy bármely korosztályt, egyformán megérint. Ezt az érzést nem lehet pénzért megvenni.
Sajnálatos dolog, hogy sehol a világon nem tanítják a szerelem pszichológiáját.
Azt sem, hogy hogyan kell udvarolni, így azt honnan tudhatná az a sok szerencsétlen manus.
Azt ugyan érzi, hogy már ficánkol, hogy már be kéne dugni valahova, és ebből adódik a legtöbb baj, megbántás, sérülés, miegymás, hisz rengeteg férfi már az elején elrontja.

– Tudod, Drága! Jó lenne, ha holnap, egy jó nagyot beszélgetnénk. Persze, majd közbe-közbe, hogy egy kicsit megismerjük egymást A holnapi viszontlátásra. Álmodj rólam – jött az írás.
Mivel igazán nem az a célom, evvel a könyvvel, hogy szerelmes éjszakákról meséljek, azért azt elmondom, hogy ártatlan, több éve szerelemmel nem találkozó hatvanegy éves nő ment a randevúra és szerelmes, boldog asszony tért haza.
Azt is el kell mondanom, hogy ez azért történhetett meg, mert összeszedtem bátorságomat, legyőztem félelmeimet és félretettem a “régi” korban belém vert szégyenérzést, ráklikkeltem a társkeresőre.
Másnap haza térve, sokáig nem tudtam elaludni az előző éjszakai élménytől. Félóránként küldöztem a csacsi kis szövegeket Levinek.
Olyanokat, hogy szétnéztem a társkeresőn a fiúk között, de még mindig te vagy a legszebb és a legkócosabb. Meg aztán:
Ha nem írom óránként, hogy sokat gondolok rád, akkor is elhiszed, ugye?
Meg sok ilyesmit.
Persze én is kaptam rendesen.
2011. augusztus 04-én 21 óra 00, perckor írta Levikém, hogy,
– Drága Nó! Annyira szeretlek!
És a legszebb.
– Látod, már egy nap eltelt abból, ami a legközelebbi találkozáshoz vezet. Vigyázz magadra, és vigyázz rám – szállt felém az üzenet.
– Nem is mondtad el, hogy milyen volt, mikor megláttál Ilyennek képzeltél, vagy szebbnek, fiatalosabbnak? Habár a nevetős arcod mindent elárult! Gondolom, hogy rólam szinte lesült, hogy mennyire rád csodálkoztam, nem tudva szabályozni az arcomat, így mindent láthattál. Nem is igazán kellenek a szavak, mégis órákat beszélgettünk. Nem emlékszel, hogy miről? Hát az valami édes volt, mikor levetkőztél, mintha ott sem lennék, befeküdtél az ágyba. Feltetted a szemüvegedet, rám nevettél és elkezdtél olvasni. Annyira jó volt, amikor egyszer felébredtem és ott voltál mellettem. Hihetetlen volt, Az a finom illat, azok a simogató kezek, ahogy nyugtatóan megsimogattál és az a kócos hajad! Nekem akkor ott, te voltál a csoda. Tudod, ha akkor ott, nem ezt teszed, hanem nekem esel, – hisz végül is azért mentünk, nem valószínű, hogy én ilyen szerelmesen jövök haza – csacsogtam az éjszakába.
Életemben nem voltam még ilyen szerelmes!
Még napokkal később sem tudtunk betelni az emlékekkel.
– Szeretném kivenni a monitorból a fényképedet és csak nézegetném és puszilgatnám. Te drága, ragyogva ragyogó nőm, máris hiányérzetem van – suttogta Levi a telefonba.
– Igen, igen, neked lehet, hisz most marad a képzelet, vagy az emlékezet. Imádtam, ahogy simogattál, becéztél, jobb volt mint a szex – válaszoltam.
– Ó te, te buta szerelmes kicsi lány, hát nem tudod, hogy a simogatás és a becézgetés is szex.
– Én most odabújok, hozzád az ágyba, egy mese erejéig.
– Te kis álmodozó! Persze, hogy mondok neked egy mesét, sőt kettőt is. Persze azért csínján bánjunk a mesékkel, nehogy úgy járjunk vele, mint a valósággal.
– Drága Levi, annyira szeretlek. Te vagy a nagyobb, mikor fog már enyhülni, mert így nem szeretem, ha fáj és megsirat – suttogtam.
– Te kis romantikus, a férfi más, nem tud úgy a szeretlek szóval bánni, mint ahogy ti nők elvárjátok. Naponta egyszer mondják csak, de akkor tényleg érzik is. Tehát. Én is s z e r e t l e k – mondta tagoltan búcsúzóul a telefonba.

Olyan erővel tört fel a lelkem mélyéről az érzés, hogy nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek a tragédiámról. Hiába múlt el lassan húsz év attól a perctől, hogy kimondták a házasságunk felbontását és hat év attól az időtől, hogy meghalt a volt férjem, még mindig a hatása alatt voltam a történteknek.
November egyik hétköznapján történt.
A munkahelyemen, az irodába bejött az egyik munkatársam, aki oda állt szinte szorosan mellém.
A másik megállt az ajtónál, és beszélni kezdett. Beszélt az életről, a születésről, az elmúlásról.
A szorosan mellettem álló kolléga sűrűn bólogatva értet egyet a másikkal. Egy pillanat tört része alatt hasított belém, hogy ezek valami rossz hírt akarnak velem közölni. Valami nagyon rossz hírt. Akkor már felálltam a székből és önkéntelenül a szívemre tettem a kezem, mikor végre kinyögte a kolléganő, hogy a volt férjem halt meg.
Tudom, hogy most nagyon elítélőt fognak rólam gondolni, de bizony nagy kő esett le a szívemről. Arról nem beszélve, hogy a családom szinte minden tagjára gondoltam, csak a volt férjemre nem. Annyira távol volt már tőlem, annak ellenére, hogy számtalanszor kifejtettem mások, nem egyszer a kollégák előtt, hogy nekem ő volt a nagy szerelem. Hangoztatva azt, hogy nekem bizony addig nem kell más férfi, csak ha olyan érzést vált ki az érintése, amit a volt férjemnél éreztem.
Ezek a kijelentések sarkalták a kollégákat arra, hogy védelmet vonva körém, közöljék a rossz hírt. Természetesen a hirtelen kapott rossz hír megviselt, de ennyi még nem váltott ki nálam sokkot. Másnap kaptam az üzenetet, hogy hívjam fel a patológiát, mivel a volt férjem, régi típusú személyi igazolványában, az én házam volt bejelentett lakásként beírva. Igazán ezt sem értettem, mivel én soha nem adtam neki engedélyt arra, hogy a házamba bejelentkezzen.
– Végül is ezen már nem fogok agyalni, van így is elég bajom – gondoltam.
Most itt van az új probléma, hogy hogyan mondjam meg a fiamnak, hogy meghalt az apja.
Délután négy órakor hazaindultam a munkából. Vettem a Pluszban finom puha kenyeret, vajat, szeletelt sajtot, téliszalámit, tejet, pár darab különböző csokoládét. Beleraktam a kosárba még egy zacskó csokis nápolyit is, aztán hazaindultam.
Most még azt sem mérlegeltem, hogy holnap is nap lesz és akkor mit eszünk, ha így szórom a pénzt. Nem tudtam olyan lassan menni, hogy végül is el ne fogyjon az út. Amint beléptem az ajtón, lepakoltam a cuccot, amit vásároltam. Az akkor 15 éves fiam, szokásához híven könyékig belemászott a szatyorba. Egyből a legnagyobb csokoládé akadt a kezébe. Letépve a csomagolást, szinte egy falásra bekapta az egészet és már nyúlt is a következő édességért. Valamit nagyon meglephette a fiam, mert félúton megállt a keze. Rám nézet
– Valami baj van – kérdezte.
– Édesapád meghalt – mondtam, miközben az arcomon végigfolyt a könnyem.
– Anyu! Én tudtam, hogy valami történt, mert nem szoktunk mi ilyen finom dolgokat csemegézni – szólt a gyerek, miközben kivette a csokoládés nápolyit a szatyorból.
Kibontotta és elkezdte enni. Én meg csak néztem könnyes arccal.
– Kisfiam, ugye értetted, hogy mit mondtam az előbb?
– Persze, hogy hallottam. Meghalt az apám. Én tudtam, hogy meg fog halni – jelentette ki Győző.
– Honnan is? – kérdeztem rá.
– Találkoztam vele valamelyik nap. Megölelt és megpuszilt. Az volt a furcsa, hogy nem volt rossz illatú. Akkor olyan apaszaga volt. Azt mondta nekem, hogy ezt jól elcseszte. Én kérdeztem, hogy mit, de csak annyit mondott, hogy mindent. És még a ruhája is tiszta volt. Kopott, de tiszta. Jó volt így látni – szólt a fiam, miközben újabb adag csokoládés nápolyit tömött a szájába.
Nem tudtam eldönteni, hogy most kell-e aggódnom a fiam miatt vagy sem. Amit látok azaz, hogy szinte derűsen tömi magában a csokoládékat. Lassan már a csokis nápolyit is befalta. Pedig negyed kilót vettem.
– Nem akarsz velem beszélgetni? – kérdeztem.
De nem akart, inkább kiment a szobájába számítógépezni.
A nap további része ugyan olyan volt, mint máskor. Pakolgattam egy kicsit, még ettünk pár falatot a hozott finomságokból, megfürödtünk, aztán ment ki-ki a saját szobájába, aludni.
Úgy éjfél körül arra ébredtem, hogy az a nagy, tizenhatodik évében lévő fiam, odafeküdt az ágyamba mellém, átölelt és elkezdett zokogni. Hosszú percekig vigasztaltam simogatva. Egyszer csak elkezdett beszélni.
Elmondta, arról az esetről az igazságot, amit sejtettem ugyan, de bizonyos nem voltam benne. Amikor egy láthatás alkalmával az apja elvitte sétálni. Mivel késő este tíz után sem hozta még vissza felhívtam a rendőrséget bejelentve, hogy a 6 éves kisfiamat az apja még nem hozta vissza a sétáról, ahova elkérte.
Még le sem tettem a telefont, egy taxi állt meg a kapum előtt. Az egyik, általam is ismert taxis volt, aki haza szállította a fiamat. Éppen csak belekezdett a mondókájába, hogy honnan is, mikor meghallottuk a szirénázást.
Elmondtam, hogy biztos ide jön a rendőrség, mert bejelentettem a gyerek eltűnését. A taxis ismerős, azt mondta, hogy ő nem akar semmi rendőrségi ügybe belekeveredni és elment. Én is tartottam magam ehhez, a gyerek meg amúgy sem volt hajlandó beszélni, ezért azt állítottam, hogy egy autó állt meg a ház előtt, kirakta a gyereket és elment. Ennek ellenére a gyereket a rendőrök által kihívott mentő bevitte a közeli kórházba. Persze én is mentem vele. Mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyerek mellett maradjak, és a gyerek is zokogott utánam, végül is reggelig maradtunk bent a kórházban és reggel, mivel semmi bajt nem állapítottak meg, haza is mehettünk, kapva erről egy zárójelentést, amit a rendőrségnek is megküldtek. Végül is ennyi volt a story, amit arról a hat óráról tudtam, mert nem mondott róla senki nekem többet. No ezt a hat órát mondta el nekem akkor a gyerek.
Elmesélte, hogy mikor elment az apjával, az bevitte egy kocsmába, aki ott elkezdett inni. Egyszer csak beállította az egyik sarokba, hogy most el kell neki menni, de mindjárt jön, addig álljon ott türelmesen.
Az én kicsi szentem meg állt. Szépem besötétedett. A kocsma változó vendégköréből senkinek sem tűnt fel a sarokban álldogáló kisfiú. Egyszer aztán, már mikor nagyon kellett a gyereknek pisilni, csak kiszaladt a
WC-re. Mikor végzett, rohant vissza, nehogy a visszatérő apukája ne találja meg őt ott, ahova állította.
Mivel azt hitte, hogy az idő alatt, biztos megjött az apja, és mivel nem találta, el is ment, mégiscsak odament a pulthoz és rákérdezett a kocsmárosnál. Mondhatom, jól meglepődött a kocsmáros a gyerek láttán. Először a rendőrséget akarta hívni, de a kávéra betérő taxis mondta, hogy ismeri a kisfiút, így a kocsmáros költségére hazahozta.
Elmondta még a kisfiam, hogy mennyire félt ott a sarokban, azt is, hogy attól is félt, hogy nem találnak rá, és akkor ő egy elveszett gyerek lesz. És legfőképpen, hogy mi lesz énvelem, hisz nekem ő a szemem fénye, és mivel számtalanszor hangoztattam, hogy ha nem lenne, én sem akarnék élni, nagyon féltett engem.
Egy hat éves gyerek!
Egyáltalán tudják azok a szülők, akik így bánnak a gyerekükkel, hogy mit vétenek ellene?
Akkor utoljára, még az én édes kicsi fiam volt, és mint kiskorában átölelve engem, mély álomba sírta magát.
Másnap a gyerekkel együtt bementünk a patológiára, ahol elmondták, hogy hogyan halt meg a volt férjem. Szokásához híven berúgott, bevett több szem altatót és úgy részegen, az altató hatására, az utcán elaludt. Mire reggel rátaláltak, a mínusz öt fokos hidegben megfagyott. Nem akartam, hogy ezt végighallgassa a gyerek, de nem volt hajlandó elmenni mellőlem. Azt mondta, ha én kibírom, akkor ő is. És milyen jó volt, hogy velem volt. Ha nem lett volna, nem kellett volna olyan erős embert játszanom és ott omlottam volna össze a patológián. Már csak azért is, mert az átadott holmik között egy erősen szakadozott fénykép is volt a fiamról, amit, az elmondások szerint az apja kezéből szedtek ki.
A jegyzőkönyvben ugyan azt írták, hogy baleset volt a halála, de a jelek alapján, és az, amit a fiam, elmondott az apjával történt utolsó találkozásáról tudtam, hogy öngyilkos lett.
Igaz ugyan, hogy sokáig nem tudtam sírni, de az tény, hogy a híresen szép barna hajam pár nap alatt megőszült. Pár hónap alatt pedig harminc kilóval lettem nehezebb. És soha többet nem tudtam már úgy nevetni, mint annak előtte.
De mert az élet nem áll le, csak azért mert én szerelmes vagyok, a Google-t bekapcsolva megnyitottam a társkeresőt és ráklikkeltem Károlyra, a meglepetéshez.
Azt az előbbiek alapján is gondolhatja bárki, hogy én egy kicsit (nagyon) ügyetlen emberke vagyok.
Így adódott az, hogy amikor képet raktam fel, bizony csáléra, sikeredet. Én az ügyetlen, honnan is tudhattam, hogy hogyan kell megfordítani a képet. Így adódott, hogy az egyik legújabb kép, amit feltettem, fekvő lett. Pedig ez a kép volt az, ami a mai valómat legjobban mutatta. Úgy gondoltam, ha így, az előző képhez képest, tíz kilóval többet nyomó és ősz hajú képpel is tetszem bárkinek, ám legyen, de én bizony nem árulok tovább zsákbamacskát, még akkor sem, ha egyértelműsítve az ittlétem okát, barátkozást írtam oknak És lássanak csodát! Leventének még így, ősz hajjal is tetszettem.
És ami meglepett, nem csak neki.
Károly, az egyik levelezős-barátkozós társam is értékelte a képet és – „Itt elégé komoly vagy” – megjegyzést írta alá.
Akkor készültem Budapestre, és mivel Károly szegedi volt, gondoltam meghívom egy villám randira’, hisz mégiscsak ő volt az első társkeresős férfi az életemben, aki megdobogtatta kis szívem. Az más, hogy kapcsolatunk a későbbiekbe szellős, de rendszeres levelezésre korlátozódott.
No és a meglepetés, amit tartogatott számomra az volt, hogy feltett a csálé kép mellé egy kis programocskát, amellyel még nekem is sikerült megfordítanom a képet. Hát kérem, ilyen egy társkeresős barátság!! Nagyon büszke voltam magamra, nagyon büszke voltam Károlyra, és nagyon örültem, hogy ráklikkeltem akkor, erre a társkeresőre. Azért azt nem hallgathatom el, hogy ezen a társkeresőn is előfordulhatnak furcsa esetek.
Ismerősöm mesélte, aki szintén társkeresős, hogy úgy járt egy helyes fickóval, hogy elmenve az első randevúra, rövid, de annál forróbb levélváltás és éjszakai virtuális szeretkezés után nagyon, de nagyon csalódott az fickóban. Igazából nem azért, mert nem felelt meg az elvárásainak, így ránézésre, hanem ahogy viselkedett, egy olyan, igazi virtuális szerelmeskedős éjszaka után. Persze azért ne gondoljanak rosszra, nem szemtelen, vagy durva és trágár vagy mi rossz is van még-re gondoljanak. Amikor ismerősöm megérkezett a megyeszékhelyre, az első személyes találkozásra, több órai kozmetikai kezelés és fodrászatba töltött óra után, felvéve a legszebb ruháját úgy érezve, hogy a legfelkapottabb manöken is kutyagumi hozzá képest.
Az első pillanatok meggyőzték arról, hogy az előző éjszakai virtuális szeretkezés nem csak az ő lelkében, de partnere lelkében is nyomot hagyott. Ennek bizonyítéka volt az a kicsi, de annál gyönyörűbb virágcsokor, amit partnere szorongatott a kezében. Egész a sínekig ment elébe a fickó. Rögtön a kezébe nyomva a virágot, majd a kezét megfogva kivezette a parkolóba. Itt beültette a Suzukiba és elhajtott a Center parkolójába. Onnan szépen besétáltak a presszóba. Egy csendesebb helyre leülve, a fickó odahúzva a székét elé, megfogva a kezét mélyen a szemébe nézett. Eddig akár egy Oscar-díjas szerelmes film is lehetett volna. De nem az volt.
– Szép vagy, és nagyon helyes – szólt a fickó
– Szóval, én nem vagyok egy nősülős fajta, és így rád nézve, bármennyire is fáj a szívem, de meg kell mondjam, Te az a Nő vagy akibe az ember őrjítően beleszeret, és aztán elveszi feleségül.

Folyt köv…

Írta: Jártó Róza