Aztán megfogva barátnőm kezét, végigcsörtetett a presszón, ahol semmit sem fogyasztott, egész a parkolóig, beültette a Suzukiba, kiröpítette a vasútállomásra, odakísérte a vonatához és felültette.
Felültette?!
Igaz, ami igaz, barátnőm még most is azon agyal, hogy most a fickó megsértette-e, vagy őszinte volt?
Mint minden nap, most is alig vártam, hogy kigyulladjon Levente képe mellett a fény, ami azt jelentette, hogy megjött, és bekapcsolta a számítógépet.
– Szióka’! Megjöttél! Vacsoráztál már, vagy megint egész nap rám gondoltál – kérdeztem.
– Sorba válaszolok. Fontossági sorrendben. Nagyon szeretlek. Megvacsoráztam és aközben is rád gondoltam.
– Neked fogalmad sincs, hogy mit tettél velem. Mikor a férjem meghalt, egy hét alatt megőszültem. Pár hónap alatt felszedtem harminc kilót. Most kezd alakulni a lelkem és a testem is. Levente, vigyázz rám! Annyira szeretlek – írtam.
– Te meg velem. Köszönöm az előleget – jött a válasz.
– Más ember lettem. Magabiztosabb, még tán szebb is. Mindenesetre jobb és nagyon szeretlek. Arról meg mondj le, hogy ez előleg volt. Nálam nincs előleg. Amit kapsz, azt vissza is várom, nem annyit, nem ugyan azt, de ugyan olyan szeretettel.
– Tudd, hogy Te vagy az első, az egyetlen a legédesebb szerelem. Tudod, a megismételhetetlen. Akiről tudjuk, hogy csak egy pillanat az életünkben, mégis kitörölhetetlen. Tudod, a szerelem gyógyít vagy beteggé tesz, döntsön ágyba, emeljen magasba, hozzon forró lázba. Ha elér a szerelem, nem éltünk hiába – írtam könnyes szemmel.
Mit tagadjam, napról napra jobban meggyőz az idő, hogy nekem Levente nem csak életem nagy szerelmét, de az elkövetkező időszakra életem párját is jelenti.
Avval is tisztában kellett lennem, hogy én családot már nem adhatok neki, ahogy ő se nekem, én csak a szerelmemet adhatom. Mivel elfogadtam magamban, hogy Levente házas, amin nem tud és nem is akar változtatni, nekem kell berendezkednem, a szerető státuszra.
Tudomásul kell vennem, hogy az élet nekem már többet nem adhat. De végül is mi voltam én, mielőtt nem ismertem Leventét? Egy érzékeny, bátortalan senki. És mi vagyok most? Igen, egy határozott, az élet dolgai iránt érdeklődő ember. Aki eljár kiállításokra, eljár író-olvasó találkozókra, most színházba készülök. Esténként pedig a szomszédokkal sétálgatok, itt a szépséges környékünkön.
Ahogy közeledik a kilenc óra, egyre izgatottabb vagyok. Akkortól ér rá az én kedvesem, arra, hogy az internet segítségével beszélgessen velem. Ez már így van hetek óta. Nyitom is. Itt a levél. Ó, te drága Leventém, hát nem tudlak megelőzni. Ma megint te írtad az első levelet.
– Drága Kicsi Nócskám’! Küldök neked egy szépséges verset, igaz nem én írtam, de én küldőm az én kis virágomnak:
Eddigi, elröppent életünk során,
Mindenki átélt legalább egyszer
ilyen csodát.
Jött a férfi s várt a nő
És megjelent a csodatevő.
Szívedhez a kulcs,
Miért van oly mélyen?
Miért is hagytad,
hogy minden éjjen
csak álljon a férfi,
várva a csodát.
Miközben Te könnyekkel
Öntözted a férfi lába nyomát.
/a szerző/
– Drága Leventém! Annyira hiányzol, pláne így, hogy nap-mint nap olvasom a Nő és a közted folyó levelezést. Ne hidd, hogy féltékeny vagyok, ó dehogy, de irigylem Nő-t, hogy ő az a Nő, akibe szerelmes lettél. Nem tudom, hogy nekem most hol is van a helyem a Te életedben. A családod, a családod, Nő a szerelmed, én meg egy senki vagyok, akinek a státusza meg sem nevezhető. Levicske’! Köszönöm, hogy hagytad, hogy megpróbáljam. Köszönöm, hogy adtál azon a szerdán egy OLYAN ÉJSZAKÁT, ami már örökre az enyém. Jó éjt Kedvesem! A Te szerető Júd.
Nem értem, ki, mi, milyen szerda éjszakáról beszél?
– Levente mi ez a vers, mi ez a levél, Levente, mit küldtél el nekem – sírtam az éterbe.
– Na de kicsikém, mi ez a pánik, ez egy modern vers, ha nem tetszik rímekbe szedem. Úgy is lesz. Kezdem is, csak ne hisztiz – írta Levente.
– Hogy tehetted, ez nem egy modern vers, ez a másik levelezős partnered levele.
– Jól van, levelezek mással is. Neked is hogy esett volna, ha elküldelek csak azért mert te voltál az új – jött a válasz
– De Levente! Milyen szerda éjszakát köszönget ez itt neked? Tudod mit, Levente! Menj a francba!
ÁKOS
Úgy éltem én,
Hogy én voltam az ének,
Megéltem mindent
sokszorosan.
Nem tudom megfigyelted e már, hogy minden ember ugyan úgy ébred. Felkel, elkészíti a kávéját, elkezdi szürcsölve inni. Aztán félig éber állapotban elkezd matatni a cigarettás doboz után.
Mikor megtalálja, előbányászik egy szál cigarettát, a szájába teszi és meggyújtja. Az égő bagóval a szájában próbálja tovább szürcsölni a kávét, miközben elszívja az első cigarettát.
Ha rá nézel ebben a pár nyugodt percben bárki arcára, nyugodtságot, megelégedettséget és szinte boldogságot tükröz. Aztán szív még egy slukot’, felhörpinti az utolsó korty kávét és vége.
El is szállt ennek a pár nyugodt percnek a varázsa.
De ha ebben a pár percben megtesszük és működik, mért nem tesszük meg többször is napjában?
Hisz napközben is van kávé, a cigarettás doboz is kéznél.
Nagy kérdés!
Na megyek és megiszom az első kávémat.
Azért tudd, hogy az én arcomon, nem csak a kávétól tükröződik a megelégedettség és a boldogság!
Kedvesem, kedvesem! Ma reggel kaptam meg és olvasom riadtan a válaszleveledet. Nagyon megdöbbentem. Nem igaz, nem lehet igaz!
Amit érzel azt megértem, de nem gondolkodhatsz így!
Nagyon-nagyon kérlek gondold át, mert én veled tényleg csak egy kalandot akartam, de beléd estem és most már nincs vissza út. Ez viszont azt is jelenti, hogy a visszaút mentén lévő dolgokat nem lehet és nem is szabad felégetni és semmisnek tekinteni.
Valóban egy ember sorsa, keresztje az életében átélt események sorozata. Nekem is és neked is.
Az elmúlt több mint 40 év már szinte történelem.
Ezeket nem lehet semmisnek tekinteni, nem beszélve a gyerekekről, unokákról, akiknek végül is két szülője van, és nekem legalább is a két szülő gondolatban mindig együttlévőnek jelenik meg.
Nagyon várom a válaszod. Könyörgök, ne tedd tönkre azt, amit felépítettünk!
Igen, az a május 31-e, az a keddi nap, akár életem legszebb napja is lehetett volna.
Szép verőfényes nap volt, ezért egész kora estig kint dolgoztam a kertben. Mikor hazaértem láttam, hogy pityeg a számítógép.
„No, milyen kis puncika kereshet?” – gondoltam.
Mert ez bizony társkeresős pityegés volt. És nem dicsekvésből mondom, de nem volt olyan nap, hogy legalább egy kicsi punci ne keresett volna. A szép és még szebb hölgyeket hívtam így, akik, az adatlapom elolvasása hatására, vagy a feltett és legalább 6-7 éves képem hatására keresett. Beléptem a társkeresőre és láss csodát. Hinni nem akartam a szememnek.
A világ legédesebb hölgye nézet le rám. Egy kicsit fiatalka, de gyönyörű. Neki is a nyugger szó tetszett, habár kora miatt nem ismerhette a jelentését.
Kedvesen, mégis huncutkodva, megjegyezte, hogy a fénykép alapján azt állapította meg, hogy nem csak nyugger, de veszedelmes is vagyok. Legalábbis a fénykép alapján. Írta Zsuzsa.
Már a név olvasása közben megtelt a szívem forrósággal.
Zsuzsa, Zsuzsinkó, Zsuzsácska, Zsúú, Zsó, micsoda dallamos név – verte a szíven a ritmust.
Nem kellett csak egy perc, hogy eldöntsem, hogy megmondom az igazat magamról. Ha úgy kellek jó, ha nem, inkább most az elején váljunk el. Megköszöntem a dicséretet, és rögtön a tárgyra térve bevallottam az igazat, hogy nem 56, hanem 65 éves vagyok. Még azt is elmondtam, hogy azért még van valami. Mégpedig az, hogy a családi állapotom bizony nős, már több mint 40 éve.
A füllentésre meg azért kellett ráfanyalodnom, mert az alig egy hónapos társkeresős múltam során a hölgyeket sorra visszariasztotta ez a tény. De hát mit csináljak, amikor már nincs és a feleségem szerint már nem is lesz semmi köztünk.
Jól tudjuk a szexhez két fél kell, méghozzá, normális esetben különnemű személy. Tudom, hogy evvel most mindent elrontottam, de hát jobb az elején, ha egyáltalán lesz folytatás, tisztázni a dolgokat
– Kézcsókkal minden jót kívánva, KÍVÁNVA – írtam a vesztesek bátorságával.
Azért egy kicsit gondolkodtam, hogy milyen nevet is írjak a levél alá. Végül, maradtam az Ákos, az igazi nevem mellett.
Egy jó negyedórai várakozás után, megint pityeget a gépem. Zsuzsa volt. Rákérdezett, hogy hol is lakom és gratulált a hosszú házasságomhoz.
– Ezt nem szánalomból mondom, inkább csodállak, ezért és irigyellek, ha már én nem tudtam ilyen sokká házasságban meglenni. Persze, kinek így, kinek úgy sikerül – írta Zsuzsa.
Azért nem hagyta ennyiben és folytatta csipkelődve. Szépen rám pirított, hogy milyen kis hazudós is vagyok, hisz aki házasságban él, az egy ágyban is fekszik élete párjával, és ott nem csak alvás van. Csak úgy jó tanácsként azt is megkaptam, hogy kanyarodjak csak szépen vissza az asszonyhoz, ha már ilyen sokáig együtt vagyunk.
– Azért örültem neked, főleg a kócos, ámde hazudós fejednek. További szép napokat, hónapokat és éveket. Szervusz – köszönt el Zsuzsa.
– TÉVEDÉS! Már több mint négy (4) éve nem alszunk egy ágyban, sőt még egy szobában sem. A többi stimmelne, de mégsem stimmel – írtam gyorsan nehogy kilépjen itt nekem!
– OKÉ értem – jött a válasz.
Szépen beszélgetni kezdtünk, arról, hogy hol is lakom, amit dehogy is mondtam meg, és a jó öreg időjárásról. Meg is jegyezte, ez a gyönyörűség, hogy csábító a téma, de jó lenne már váltani. No, én gyorsan váltottam is és elmondtam, hogy sűrűn járok Budapestre és onnan csak egy ugrás, ahol lakik, felajánlva azt, hogy ezután még gyakrabban járhatok és akár találkozhatunk is valahol, ha a veszélyességem ellenére nem fél tőlem. A lényeget én leírtam. A következő lépés, véleményem szerint, a személyes találkozás kell, hogy legyen, ha mindkettőnk akarja.
Azért a gyors válasz kicsit meglepet, vagyis a tartalom. Mert kifejtette a kicsi Zsuzsácska, hogy nem olyan félős ő és szívesen találkozna velem. Az meg egyértelmű, hogy mindketten szeretünk beszélni, így meg is van a közös kettőnkben. Rögtön felajánlva a találkozás lehetőségét.
Ez még nekem is gyors volt, ezért egy kicsit magyarázkodtam, de végül is annyiban maradtunk, hogy megszervezem a találkozót úgy, hogy mind kettőnknek jó legyen és tájékoztatom, előre is megköszönve a lehetőséget.
Szépen elmondtam, hogy csak a korommal éltem vissza a többi elvárásnak megfelelek. Van autóm, nem dohányzok, nem iszok, nem hagyom el magam. Sőt. Nem zörögnek a csontjaim és szeretek, szeretnék odabújni. Ha azt nézzük, mi férfiak valóban többnyire azt akarjuk, de nem mindig és nem csak azt. Őszinteségi rohamomban elmondtam Zsuzsának, hogy sokat kihagytam az életem legjobb részéből, és az idő egyre fogy. Jó lesz ezen elgondolkodni, mind kettőnknek elalvás előtt. Jóéjszakát és szép álmokat kívánva léptem ki a társkeresőből. Mivel a másnapi levél szerint nagyon kedvező volt a fogadtatás Zsuzsa részéről máris elkezdtem tervezni és szervezni a találkozót és megnyugtatásul tájékoztattam arról, hogy a nejemmel oly-annyira laza a kapcsolatunk, hogy már évek óta nem is szexelünk. Az én külön véleményemet is elmondtam, hogy részemről is elsősorban az odabújás és a gyengéd simogatás a lényeg. Persze a többi is fontos. Mivel több vállalkozásban is benne vagyok, így az alibi nem lesz gond majd alkalmanként.
– Az én egészségem rendben, csak a szívembe van egy kis “űr”!! Van még hely valakinek. OKÉ – írta Zsuzsa.
– Kedves Zsuzsa!, Zsuzsácska!, Zsuzska!, vagy egyszerűen Zsú!, Hogyan is nevezzelek, Te Drága Nő. Hogy szeretnéd, hogy becézzelek? Vagy legtömörebben jövendőbeli Kedvesem – kérdeztem, nehogy megbántsam már az elején e tündért.
– Drága Kicsi Tündérlány! Kicsi Zsú! Köszönöm, hogy megadtad a telefon-számodat. A hangod, mint a fényképed, határozott, kiegyensúlyozott és nagyon kellemes – duruzsoltam a telefonba.
Azaz igazság, hogy nem bírtam már magammal, így fogtam a kocsi kulcsot, feltankoltam és irány Zsú. Azt se bántam, ha lebukok, de azért gondoskodtam háttér elfoglaltságról.
Hát mit is mondjak, szép a nő. Olyan, olyan kis, itt is húsi, ott is húsi. Pont olyan amilyen nekem a gusztusom.
Folyt köv…
Írta: Jártó Róza