Megszólalt a csengőóra, te leütöd, és álmos, leragadó szemeiddel pislogsz, akár egy vakond. Reggel hat van, ideje a mosakodásnak, és az öltözködésnek, hisz nyolckor elkezdődik a munka, s fel kell venni a szigorú gépészmérnök maszkot. Az embernek kénytelen–kelletlen, de alkalmazkodnia kell a világhoz, s részt kell vennie a szerepjátékban, de amint képes lesz az ember kívülről látnia magát, az angyalok szemeivel, már megérte neki leszületnie erre az öreg Földre. Vagyis: nem rossz a szerepjáték, csak tudni kell vele bánni, és állítom, aki még nem hazudott, az igazán lélekből van, ám nem hinném, hogy lenne a világon ilyen ember. A költő sose lódít, az igazat mondd, ne a valódit, dúdolja magában az ember, s rájön, sajnos ez csak féligazság, ugyanis a költő lehet, hogy nem lódít, és nem is kell neki a valóságot leképeznie, de az író, aki nem oly tömören fogalmaz, van, hogy hazudik, de csak a regény érdekében. Betoppansz a munkahelyedre, félig hulla vagy a tegnap éjszakai rémálmoktól, de a munka izgalma folytán, elfeleded az éj szösz sötétjét, s koncentrálsz a munkádra. Épp terveket szövögetsz a Ford legújabb kivitelezéséhez, hisz gépészmérnök vagy, a legjobb tervrajzokat messze földön te tudod megvalósítani. Ezt tudja a Ford vezetősége is, és igen nagy nyomás nehezedik rád, hiszen a többi, gépekhez nem értő kontár munkáját is neked kell megoldanod, dolgozol tehát vagy öt ember helyett, s emellett még a háború zajos emléke is bánt. Azt mondják, vannak, akik el tudják feledni a második világháborút, kevesen, de a többit élete végéig atomcsend övezi, és zsigeri félelmek. Végre délután négy van, vége a munkának, oly repes most a szíved, mint egy kis madár, aki épp ebben a pillanatban rázza meg először szárnyait. Végignézed a munkatársaidat, s tekintetük szinte színekben pompázik, van, aki borús, barna ábrázatú, a másik holtsápadt, sárga, a harmadik rémült, fehér, a negyedik szívbajos, rózsaképű. De nemcsak tekintetük színe, de karaktere is beszédes, egyik lebiggyeszti száját, és révetegen maga elé néz, másik lóbálja lábait, és közönyösen tekint szanaszét, harmadik látni, hogy már jó messze jár, negyedik a gép tervrajzára könyököl, mintha nem is érdekelné a dolog. De téged már nem érdekelnek az arcképek, rohansz hazafelé, beszállsz tűzvörös Cadillac–edbe, de hoppá, eszedbe jut, hogy nem mentél be a Michigan National Bankba, így visszafordulsz, és szórakozottan bemész. Hiszen pénzt kell kivenned, feleségednek, Berthának ugyanis születésnapja van. A jeles ünnepeket nem illik elfelejteni, agyad amúgy is olyan, mint egy kalendárium, kívülről ismered az összes neves ünnepet. A bankban kihúzol egy sorszámot, beállsz a sorba, a hézag csak azzal van, hogy már a bejárati ajtó mellett állsz, ugyanis annyian vannak.
Míg vársz, eszedbe jut egy kaland gyermekeiddel, mikor az oroszlánketrec előtt állsz, és csodálatod tárgyával, az oroszlánnal azonosulsz, bátor szíved csak úgy zakatol, s tekintélyt parancsol tekinteted. Linda majdnem beesett a ketrecen, s te benyúltál az oroszlán szája elé, aki nem bántotta se Lindát, se téged, mintha csodatévő erőd lett volna, oly bűvészi volt ez az eset. A többi bámészkodó szájtátva figyelte ezt a mutatványt. Ekkor tudtad, benned valami több van, valami isteni rejtély, amit nem tudsz szavakba önteni, ez lakozik benned, s néhányszor előbukkan. Oly csodás emlék volt ez az oroszlános neked, hogy szinte somolyogsz a bankban, a bejárati ajtó mellett. A bank épülete zöldre volt festve, teljesen új volt, és lakájos, fekete bőrfotelekre ülhettek a várakozók – már akinek volt hely –.
Talán a sors akarta így, mert legalább ki tudod gondolni, mit veszel Berthának. Nézzük csak, veszel egy aranyláncot, vagy egy parfümöt, egy gyűrűt, vagy egy cipellőt. Egyszerűen nem jutsz dűlőre, hiába jut eszedbe valami, rögvest utána felötlik benned egy másik ötlet, mígnem odáig jutsz, hogy sehova, nincsen semmi meglepetés. Most azonban össze kell szedned magadat, s gondolataidat csak arra összpontosítani, hogy a rengeteg szó közül kiválaszd a legszebbet, s amely az életbe is beleillik, ugyanis ennek tetszenie kell a feleségednek. Most egy pillanatra te leszel Bertha, és nézd az ő szemével, mit is szeretnél kapni, hú, így már jó, egy arany karikagyűrű, ez lesz a legjobb ajándék. Úgy megörülsz az ötletnek, mely várakozásoddal ellentétben, egy pillanat alatt megszületett, hogy szinte sírsz örömödben, potyognak a könnyeid, akár egy gyermeknek. Majd két, fekete maszkos ember érkezik a bankba, fegyverrel a kezükben. Mindkét személy szeme csak úgy szikrázott, ördögi fazonok voltak, arcuk pedig sejtelmesen el volt takarva, de körvonalazva látható volt, tojás alakú fejek lapultak a símaszkok mögött. Először meghőkölsz, majd irdatlan vágy támad benned a menekülésre. Közönyös ugyanis ebben a helyzetben nem lehet az ember, itt ugyanis az életedről van szó. Megint feljönnek az emlékek, a lövések, a rengeteg vér, a barátok elvesztése, a tűzzáporok. Szinte elemi erővel tör fel benned az érzés, vagy elmenekülsz, vagy megölnek. S te a menekülést választod. A pultnál álló pénztárosnő megnyomta a pánikgombot, ami a csendőrségen riasztott, már csak várni kellett, – gondolta mindenki –. Mivel a bejárati ajtó mellett álltál, nem kellett odakúsznod, fogod a kilincset, lassan lefelé nyomod, kitárod az ajtót, és futsz, futsz a végtelenbe. Egy lövés dördül el utánad, de te ezt már nem hallod, mert ösztönöd messzire visz. A golyó belefúródott az ablaküvegbe. Majd a két rabló mindenkit kivégzett, egyetlen ember sem maradt életben. Holott a pénztárosnő megnyomta a pánikgombot, de a csendőrök későn érkeztek, már csak tűzpárbajt tudtak vívni a két betörővel, akiket végül meg is öltek, de az ártatlan emberek mind meghaltak. Az egész bank vértócsákban volt gazdag, iszonyatos pózokban feküdtek egymáson az emberek, hol fejen, hol mellkason lőve.
Charles, – már ez a név sem jut eszedbe, nem tudod ki vagy, honnan jöttél, hol laksz, van–e családod. Filmszakadás ment végbe benned. A lövés átvitt téged egy rémálomvilágba, újra a háborúban érzed magad, holott most béke van. A legkisebb levélzizzenésre, te talpig fegyverben állsz, fegyelmezetten, akár a farkasok. Mintha előre megéreznéd, hogy jönni fog valaki, és tényleg jön, s akkor itt az ideje az elrejtezésnek, különben agyonlő. Itt a gyomor állandó görcsben van, kapkodva veszed a levegőt, zihálsz, remegve fogod a fegyvered, és csak bámulsz magad elé, az idegrendszered romokban, olyan vagy, akár egy kuvasz, ki öregségére kimerül, és mindenkit megugat. Egy sikátorban laksz már kilenc napja. A kukából veszed táplálékod, mely sokszor kukacokkal, férgekkel, és patkányokkal teli. De érzed, neked itt kell maradnod, hiszen a hazát meg kell védened. A hajléktalan társakat érzed barátaidnak, bajtársak ők, katonák, sokszor nem hiszel a szemednek, mely kiszínezi, állami katonai öltözet sárral keverve az öltözetük. Csapong a gondolatod, emészti a félelem életedet. Tudod mitől félsz, a fájdalomtól, és a haláltól. Ám emellett van benned szorongás is, melynek nincsen tárgya, ez csak van, bizonyára a rengeteg fél–elemtől, ugyanis, ha egész lennél, s egységre jutnál a mindenséggel, akkor semmitől sem félnél. Az egyik kukában találtál egy éktelen csúnya, lyukacsos plédet, ezzel takarózol, a második világháborúban sem volt jobb fekvőhely, s az éj borította a leplet rád. Sötét és hideg a táj, karjain ring az emlékezet, de te csak félelem vagy, s még az egerek is csak kacarásznak rajtad. Csontos csöndben felébredsz, magányosan nyitod ki pupillád, senkiföldjére érkeztél. Tudod, hogy valami rendszer kell az életedben, s mivel amnéziád nem javult, egy helyről, ahol kültéri koncerteket játszottak, s a fiatalok sátrakban szálltak meg, a koncert végeztével, az ott maradt sátrak közül elvittél egy szép kék színűt. Most már van, hol laknod, de télen, mikor zimankós reggelekre, és atomhidegre kell számítani, ez a sátor még nem jelent megoldást. S te elemi erőből élni akarsz, s előreláthatólag még hat évig éldegélni is fogsz, a jelen, irdatlan körülmények között. Legszívesebben remete lennél, és kimennél a prérire, fognád a sátrad, és ennyi. De élelemre, és italra szükséged van, valamint szóra is, emberi beszédre, így egy sikátorban maradsz, ahol a kukákból életszükségleteidet kielégítheted.
Feleséged, és gyermekeid égen–földön keresnek téged, s ezt te belül tudod, de nyelved hegyén van a szó, és az emlékezet, s mégsem tudod magadnak artikulálni, csak nézel magad elé, és csak a felejtés otthonod, semmi másra nem emlékszel, csak a jelenre, hogy most itt vagy a sikátorban, és szenvedsz. Olvasmányaidból jól tudod, hogy az élet szenvedés, de eddig, még nem tapasztaltad, mindened megvolt, így a kopott ruha, a fürdés hiánya, a mocsok olyan, mintha vicc lenne ez az egész. De rád koppan megint a következő nap, mint nagy, mázsás kő, s rájössz, sajnos ez a valóság.
– Egy hónap múlva… –
Már otthonosan mozogsz a sikátorban, szereztél egy fém kukát, és újságokat égetsz benne, így már télen sem lesz olyan hideg. Látod a gyufaáruslányt, pont olyan volt, mint ahogy Andersen lefestette. Láttad a csaholó kutyákat a túlsó kertben, vérengző vadállatokat, akikkel egy hideg éjszaka nem akarnál összefutni, s megint messzebb megszemlélted a sok árust, akik a nagy kapitalizmust testesítették meg. Detroit halott város volt, jobban mondva: haldoklott, csak aludni jártak haza az emberek, ez jól látszik azon, hogy a kocsik dübörgése reggel nyolckor, és délután négykor tetőzött. A köztes időben oly hangtalanság borult Detroitra, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Mikor elszaladtál a bankból, még azt is elfelejtetted, hogy egy csodaszép Cadillac vár rád az utcán, pedig gépészmérnökként a kocsik nyűgöztek le téged a legjobban. Hasonlóképpen, mint a bolygó zsidó, szakállat növesztettél, ragacsos volt hajkoronád, mint a kivert kutyáknak. Minden megváltozott. Hajléktalanként azonban hontalan voltál hazádban, nem találtad a helyedet, s a családod sem talált téged. Bár lehet, meg sem ismertek volna már a gyermekeid, olyan módon leromlott, és megváltozott állapotod. Mégsem voltál olyan, mint egy hajléktalan, ugyanis az erőszakosság, az egy falat élelemért ölni vágyás, a zsarnokság, a saját hely védelme, akár élete árán is, a vagyon megtartása öldöklés révén is, illetve az irigység, a féltékenység, a mohóság, a vágy nem volt sajátod. Néma voltál a sok káricáló között, hisz a hajléktalanok közt egykedvűen, derűvel fogtad fel az életet, nem volt rapszodikus, szenvedély nem fűtötte, csak az életakarás. Egyik nap, 1954. decemberében, adventkor három ivócimbora készült bemenni a sikátorába, szóval tartottad őket, nem akartad kitenni a szűrüket, bátran szónokoltál, és tudatosan élted a jelenben mindennapjaidat. Mert mi is a tudatos élet? Más, mint a folyamatos ivás, ez csak pótcselekvés, egyfajta dopping, értelem az értelemnélküliségben. Ám most szakítottál elveiddel, kértél egy kis whiskyt, meghúztad, s hirtelen meleged lett. Jólesett, amint lecsúszott a jéghideg méreg torkodon, majd a nyelőcsöveden át egészen a gyomrodig, ahol szinte égető érzés jelentkezett.
Végre karácsony volt, s te csak vágyakozol egy szép kandalló mellé, lágy énekhang, boldogság, és meghittség felé. Ez álom a valóságban, nincs, s egyre mérgesebb lettél, zavart, hogy mások boldogok, te meg közönyösen csak elbotorkálsz, olyan vagy, mint Indiában a páriák, az érinthetetlenek. Összeszedted magad, és eltervezted, dolgozni fogsz, egyfelől azért, mert pénzen sok mindent kiharcolhatsz magadnak, másfelől azért, mert el kell valamivel foglalnod magad. Egy szeméttelepre mentél, s itt azokat a fémeket gyűjtötted egy megadott helyre, amiket be tudnak olvasztani. Jó kis summát kaptál érte, és nem utolsósorban tetszett is neked ez a kis munka. De amint megcsörrentette a szeméttelep tulajdonosa a telepen a láncot, azonnal roham jött rád, és ami a kezedben volt fém, ledobtad, és mint Forest, csak futottál, és futottál, hátra sem néztél, nehogy sóbálvánnyá válj. Pedig jó munka volt, de az emlékek úgy törnek fel, mint a sötét éjszaka, egy pillanat alatt, és akkor jaj neked, mert menekülnöd kell. Azt még reflektálni sem tudtad, hogy magad elől, vagy egy veszélyforrás elől menekülsz, hiszen a félelem forrása lehet a fegyverropogás, lánccsörgés, ezek csupán eszközök, ám a folyamat szubjektuma te magad vagy, így végső soron magad elől futsz el. Olyan kristálytisztán érzed a gondjaidat, de megoldást rájuk nem találsz. Mivel naponta fizettek a szeméttelepen, így jó tíz napi bér zsebedben csörgött, boldog voltál, hogy van pénzed, s gondoltad, ha van, akkor elköltöd. Sokat gondolkoztál, mire költsd a pénzed, hát vehetnél élelmet, italt, de ezzel még nem oldódik meg a stressz, ami pánikként rád tör újra, és újra. Egy idő után aztán valóban rájössz arra, mi kell neked, az írás. Ha kidolgoznád azt, hogy mit éltél át a háború alatt, egy papíron, akkor feloldódna benned a sok feszültség, és végre megszabadulnál tőle. Könnyű ezt elgondolni, de sikerül–e? Bemész az írószeres boltba, ahol majdnem csak kinéznek. De azért szóba elegyednek veled.
– Jó napot! Mit parancsol? – kérdezte az eladó.
– Egy köteg papírt, meg egy töltőtollat. – válaszoltad.
– Fehér, vagy sárga legyen a papír? – vont kérdőre az eladó.
– Melyik az olcsóbb? – kérdezted vissza az eladót.
– A sárga, de az silányabb minőségű. – felelte az eladó.
– Jó lesz, adja a sárgát. – fűzted hozzá.
– A töltőtoll kék legyen, vagy fekete? – kérdezte az eladó.
– Kék, természetesen. – válaszoltad.
– Akkor 1 dollár lesz. – mondta az eladó.
– Tessék, viszlát. – mondtad.
– Viszontlátásra. – köszönt el az eladó.
Most már van papírod, töltőtollad, mi is kellene még az íráshoz? Feltétlen egy olyan állapot, ahol a régmúlt képei felsejlenek, s mint a filmkockák egymás után peregnének, mert most a te szemed a mozi, végig kell nézned újra a háborús fotókat. Amíg sulykoltad magadba, hogy emlékezned kell, addig elálmosodtál, és letetted fejedet az utca térkövére. Kezedben azonban ott volt a papírköteg, és a töltőtoll. Megint hangosan beszéltél álmodban, mert nagy kiabálást hallottál.
– Ki az az őrült, aki éjnek idején ilyen szörnyen ordít? – a szomszéd utcából szüremlett be ez a zaj, egészen hozzád.
– Te felugrottál, és körbenéztél, olyan volt, mintha 1944 lett volna, méghozzá december 14.–e. A sikátorban olyan érzésed volt, mintha a lövészárokban lennél. 10 év, ennyi telt el, de teljesen úgy érezted, mintha tegnap lett volna. Rajtad volt a kék zubbonyod, rajta az amerikai zászló, és a hadnagyi rang, Franciaországban, Climbachnál jársz. Egy dombon feküdt Climbach, s mivel nehéz volt megközelíteni, így nem tudhattátok, hogy lesznek–e mesterlövészek a magasabb pontokon. 250–en voltatok, te mentél elöl a felderítő, páncélos járműveddel, és vezetted a 756. Destroyed Tank zászlóaljat, valamint nektek segítettek még a 411. gyalogezred, és a 103. hadosztály. S a gyanúd beigazolódott, valóban vártak már titeket a nácik, a mesterlövészeik lesben álltak. Hirtelen, a domb tetejéről óriási robajjal egy német tiszt golyója berobbantotta a felderítő kocsid ablakát, s nem sokkal később kilőtték a gumiabroncsot is. Ennek hatására megpördült a felderítő jármű, és az oldalára fordult. A kocsit te vezetted, de még két tiszt volt melletted, akiket hősiesen kimentettél a kocsiból, még mielőtt az teljesen kiégett volna. Miközben mentetted Joe–t, kaptál egy náci tiszttől egy golyót a mellkasodba, de valami erő suttogta neked, hogy ki fogod bírni, az Isten szeme rajtad van, nem kell félned. S ekkor a mellkasi fájdalmak mellett, a kocsiból repeszek találták el a gyomrodat, levágták három ujjadat, és kezeid, valamint lábaid is véresre lettek maratva. Ám nem érdekelt a fájdalom, ugyanis tudtad, az életedről van szó, de ennél is fontosabb volt számodra, a kocsiban lévő két barát, Joe, és Stephen evakuálása. Több sebből véreztél, szinte az ájulás határán jártál, 24 évesen fogtad a géppuskád, és teljes erőből tüzeltél oly pontosan, hogy a mesterlövészek közül csak egy maradt meg. Joe–nak eltörött a lába, nyílt töréssel, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó náci mesterlövészt kilője. Azonban még nem volt vége a csatának, ugyanis Climbach ellenséges, náci kézen volt még. Tudtad, hogy a hazádért meg kell sarcolnod a várost. Így, teknősbéka módszerrel haladtál közelebb a centrumhoz, mint egy falansz, úgy védtétek egymást, de túlerőben voltak a németek. A félelem dühvé, és haraggá alakult, ugyanis szenvedély nélkül biztosan nem tudtak volna oly hatásfokkal harcolni, mint ahogy tették. Látszott, hogy csak Hitler akarta a vérengzést, sok német tiszt előbb letette volna a fegyvert, mivel képtelen volt embert ölni. Kattogott fejedben a gondolat, vagy lősz, vagy téged lőnek le. S pont ezért csak tüzeltél, és tüzeltél, nem nézted, kit lősz, csak lőttél, az életed forgott ugyanis kockán. Mondogattad magadnak: „alea iacta est”. Iszonyú volt a mellkasi fájdalom, behorpadt háttal kényszerültél harcolni, már a fegyvert se tudtad tartani, homályos volt minden, a látásod leromlott, néhol fekete foltokat láttál, hol meg kettős látásod volt. Bekerítettétek a centrumot, a mesterlövészeket kilőttétek, ám öltek benneteket, mint a barmokat, látszott ez azon, hogy 125–en maradtatok. Végül a maradék náci elmenekült, nem mentetek utánuk, mert nem a végső leszámolás volt a cél, hanem Climbach visszavétele. És sikerült. Örömmámorban úszott az amerikai haderő, koccintottatok, és nevetgéltetek. Majd evakuáltak, és kórházba vittek, Angliába, a Percy Jones Kórházba. Itt lábadoztál hetekig, hónapokig. 1945–ben kineveztek dandártábornoknak. De a háború borzalmait nem tudtad feldolgozni.
A valódi részletek sohasem szó szintjén mérendőek, hanem érzés, és gondolat szintjén. Hiába mondja el egy katona, hogy majdnem megölték, s halálfélelme volt, aki ezt még sohasem élte meg, nem tudja meg a dolog esszenciáját. 1947–ig dandártábornokként működve, jöttél rá arra, hogy a hierarchia semmit nem jelent számodra, sok embernek azonban a rang a minden. Olyan sok nyomasztó kép tolul szemed elé, hogy ezt megélni és megérteni lehetetlen. Az érzés nyelve nehezebb a szónál. S az érzéseket feloldani jóval bonyolultabb a nyelvnél. Ehhez tapasztalat, kellő önismeret, és csepp szeretet szükséges.
Folyt köv…
Írta: Elbert Anita