Zártkörű részvéttársaság IV. rész

Özvegy Dr. Vértessy Zoltánné

Erre a névre cserélte volna Betty a kapujukon lévő névtáblát, ha lett volna a kapujukon névtábla. Kezdett megbarátkozni új nevével. Már az előző héten, néhány nappal Zoltán halála után megrendelte fenti névre az új névjegykártyáit. Olyat, amin telefonszám is volt, meg olyat is, amin csak lakcím, meg olyat, amin csak az új neve. Mindhárom változatból két dizájnt rendelt meg, egyet hivatalos, egyet pedig magán-célokra.
Ezen a hideg téli reggelen kint ült a ház teraszán, és töprengett. Nemrég ébredt fel, most szívta el az első kávéját. Hétfő lévén nemsokára a munkájára akart koncentrálni, de egyelőre még az előző napi események foglalkoztatták. „Mire jó ez a vad nyomozás? Úgysem találják meg a tettest” Ezt biztosan tudta. A nyomozók még vasárnap is, a temetés előtt, kint voltak náluk, ami nagyon nem tetszett neki. Meg is mondta elég nyersen, hogy hétvégén többet ne merjenek jönni. „De talán mégis jó lenne megtalálni. Ez az ürge, ez a Dr. Muszáj Dávid mintha említett volna valami zseniális nyomozót. Lehet, hogy meg kellene ismerkednem vele…”
– Jó reggelt kislányom! – köszönt rá a bejárati ajtón kilépő apósa, fázósan összehúzva magán medveszőr bundáját; és szúrós szemeivel felmérte menye lelkiállapotát. Akire csak ránézett ezzel a különleges szempárral, az úgy érezte magát, mintha valami súlyos bűnténnyel gyanúsítanák. És sokszor így is volt, hiszen idősebb Dr. Vértessy Zoltán államügyészként praktizált. De már több, mint tizennégy éve, hatvannyolc évesen nyugdíjba vonult.
– Szervusz, apuka! – viszonozta Betty.
– Hogy vagy ma reggel?
Betty tudta, hogy az öreg nem kíváncsi közhelyekre, és szeretett volna a kedvében járni. Ezért beavatta gondolataiba. Ha nem is azokba, amelyeken éppen töprengett, de a munkájával kapcsolatos átszervezési kérdésekbe. Tudta, hogy Zoli bácsi ezeket nem érti, de elég komolyan hangzanak ahhoz, hogy elhiggye, tényleg ezeken gondolkozik.
Férje halála miatt a viszonyuk úgyis átalakulóban volt, és nem akarta, hogy a változás hátrányára váljon. Zoli bácsit nagyon megviselte fia halála; a kőkemény nő sokkal jobban tartotta magát. Viselkedése alig árulkodott az őt ért hatalmas traumáról; az első három nap után már dolgozott, és ugyanúgy intézte a család ügyeit, mint korábban. A legtöbb pénzügyet a férfiak – férje és apósa – rábízták, már csak azért is, mert Betty közgazdász volt.
Mesélt hát apósának arról, hogy a gazdasági tanácsadó irodába – amelynek egyébként ügyvezető igazgatója volt – átjött a Perpetuum Mobile-ből egy nagyon tehetséges dolgozó, bizonyos Hajtányi Levente, aki rendkívül érdekes újítási ötletekkel állt elő vállalkozása prosperitását illetően. (Azt valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy ez egy nála jó tíz évvel fiatalabb férfi; és hogy egy évtizede meglehetősen közelről ismerik egymást.)
Aztán, amikor úgy érezte, hogy kielégítette Zoli bácsi kíváncsiságát, áttértek a Zoli után csonkán maradt családdal kapcsolatos dolgok megbeszélésére

Csavar

Miazma nemsokára megérkezett testvére lakására, és hárman összedugták a fejüket, hogy megbeszéljék, kiértékeljék az eddigieket, és megtervezzék a folytatást. Miazma mindent elmesélt a legapróbb részletekig. A végén Csavar – átgondolva a történteket – meglepő kijelentést tett.
– Én el tudom képzelni, hogy Betty ölte meg a férjét.
Miazma arcára a megdöbbenéstől ráfagyott önelégült mosolya.
– Ezt komolyan gondolod? – kérdezte, amikor lélegzethez jutott.
– Nem tudom – töprengett Csavar. – Csak valami megérzés…, a viselkedése…, bár én nem voltam ott, nem láttam, de ahogy meséled…Mindenesetre ajánld fel neki újra Holmész szolgálatait, bár legjobb lenne, ha megvárnád, hátha ő jön ezzel elő – de nem, ez nem valószínű. Szóval – ha ő nem teszi -, te hozd szóba, és nagyon finoman, de érthetően tegyél célzást arra, hogy az illető zseniális nyomozó pénzért mindenre hajlandó. Abból, hogy minderre majd hogy reagál, lehet, hogy tisztábban fogunk látni.
Azt hiszem eddig nagy hibát nem követtél el. Csak az udvarlásban egy kicsit fogd vissza magad. Ez a csaj domina, tehát majd ő udvarol neked, ha akar. Másrészt bőven elég, ha valahogy megoldod, hogy „ügyvéd”-ként kapcsolatban maradj vele. Már az ötvenmillión túl. Mert szerintem jó eséllyel az már meg is van.
Aztán Miazma elment, hogy kipihenje magát.
– Jaj, majdnem elfelejtettem – mondta az ajtóból visszafordulva – holnap munkaebédem lesz az özveggyel.
– Bazdmeg! –csúszott ki Csavar száján, pedig ritkán szokott káromkodni. – Köszönöm a mindenre kiterjedő, korrekt tájékoztatást.
– Szívesen – mondta Miazma, újra oldott és igen jó hangulatban, már csak azért is, hogy káromkodásra késztethette bátyját. Na, szevasztok! És ment. Kívülről saját kulcsával zárta az ajtót.
Holmész pedig – addig is, amíg esetleg be tud szállni ebbe a buliba -, szintén búcsúzott, mert egy folyamatban lévő ügyén dolgozott tovább. (Persze előtte haza kellett mennie átöltözni, mert a rendőrtiszti egyenruha nagyon jó társaságba, vagy jelmezbálba – vagy mint ahogy kifejtette: a feltűnéstől láthatatlanná válva elvegyülni a tömegben -, de ügyintézéshez aligha.
Így Csavar egyedül maradt, most már megnyugodva. Whiskyt szopogatott, és tűnődött. Ilyenkor, amikor egy adott ügyük sínen volt, már a következő „ügyfél” megkeresésével is szokott foglalkozni. Most azonban habozott. „Úgy tűnik, hogy ezeknek meg sem kottyan ötvenmillió. Valami ötlet kéne, hogyan lehetne róluk még némi zsét legombolni…Ha Betty nem bízza meg Holmészt a nyomozással, majd megbízzuk mi…Ha valóban gyilkosság történt, és ő lenne a gyilkos, vagy akárki más a közeléből, akinek van pénze, akkor valószínűleg nem sajnálna adni belőle jó szándékú és hallgatag embereknek, akiknek ez „véletlenül” tudomására jutott”.
Aztán érezte, hogy egy kicsit túlságosan a jövőben járnak a gondolatai – talán a whisky hatására is -, egy kicsit vissza kellene ereszkedni a földre, a jelenbe. Erre ivott még egy pohárral. Most azt kell tennie, amit legkevésbé szeret, vagyis várni… Erre csak egy orvosság van: vagy jól berúgni, vagy olyasmit csinálni, ami száz százalékig leköti a figyelmét. Ebből a berúgás kiesett, mert mire idáig ért gondolatban, ez már megvalósult – alaposan eláztatta magát. „Maradnak azok a dolgok, amelyek száz százalékig lekötik a figyelmemet. Vegyük sorra, mik is ezek. Hát például a berúgás…” – de…, ahogy megállapította, az most már nem jöhet szóba. „Akkor legyen mondjuk a zenehallgatás…Igen, lehet, hogy zenét kellene hallgatnom” – fontolgatta Csavar – „csak ahhoz meg fel kellene állnom… és nagyon messze van innen az a lejátszó… Akkor pedig, mit is…a nők…” Csavar nagyon szerette a nőket, de testvérétől eltérően nehezen ismerkedett, nehezen nyílt meg egy másik ember előtt, nehezen oldódott fel. „… az a csaj, Anita… akit a múltkor Holmész bemutatott abban a pub-ban, és meg is adta a számát… felhívhatnám, de a mobilom is nagyon messze van…” Ezek voltak Csavar utolsó gondolatai, aztán elaludt a kanapén.

Munkaebéd

Betty az „ügyvéddel” megbeszélt találkozóra olyan ravaszul – kevés, de hatásos sminkkel – csípte ki magát, hogy szinte kislánynak látszott a nála öt évvel fiatalabb, nagyképűnek és magabiztosnak tűnő, de azért külső értékeire láthatóan fogékony fiatalembernél. A vele, illetve férjével történt tragikus eseményt most csak egy fekete szalag jelezte, amelyet kitűzött gömbölyű idomait csábítóan kidomborító virágmintás ruhájára. Eldöntötte ugyanis, hogy meghódítja a férfit. A hatás nem is maradt el. Miazma a szokásos ravasz kézcsókja előtt és után kissé eltátott szájjal csodálta az özvegy szépségét.
Letelepedtek egy előre lefoglalt asztalhoz. Miazma nem fogadta meg bátyja tanácsát, nem bírta megállni, hogy elsüssön egy bókot.
– Asszonyom, kérem, ne haragudjon meg az ide nem illő megjegyzésért! De nem bírom magamba fojtani a csodálatot, hogy ön mennyire elbűvölő! És – bár én máshogy vagyok tájékoztatva az életkoráról – alig hiszem el, hogy nem egy egyetemista lánnyal állok szemben!
Betty elkönyvelte az eredményt, de úgy tett, mintha bosszantaná, hogy az ügyvéd mellébeszél.
– Ha lehet, tisztelt uram, ne locsogjon annyit, hanem térjen a tárgyra! – mondta látszólag ingerülten.
De Miazma sem most jött le a falvédőről. Tudta, érezte, hogy már a toron, sőt, talán már a temetőben is hatott Bettyre ellenállhatatlan férfiszépsége, sima modora, szakszerű és egyéni fordított kézcsókja.
– Hogyne, azonnal, asszonyom. De – ha javasolhatom – talán rendeljünk előbb! Mire kihozzák az ételünket, biztosra veszem, hogy mindent el tudunk rendezni.
– Rendben van – válaszolta Betty, tőle szokatlan módon elfogadva valaki más ötletét.
Először az itallapot nézték meg, de csak egy pillanatra. A pincér már ott állt mellettük. Ahogy illik, Miazma rendelt először, és ezt felhasználta arra, hogy gyömbért kérjen, mert – Csavar mindenre kiterjedő háttérmunkájának köszönhetően – tudta, hogy Bettynek ez a kedvenc üdítője. Betty viszont – csak azért, hogy ne szerezzen örömöt a férfinak, tonic-ot rendelt. Aztán kezükbe vették az étlapot. A pincér ezt látva felajánlotta a konyhafőnök specialitását, két személyre. Betty és Miazma egymásra néztek, és bólintottak.
– Rendben, ezt kérjük – mondta Miazma. – Aztán, amint a pincér távozott, Bettyhez fordult. – Ön járt már ebben az étteremben, asszonyom?
– Na de most már tényleg elég a mellédumálásból! Meséljen nekem azokról az állítólagos váltókról. Egyébként – ha van – szeretném majd látni a férjem állítólagos megbízólevelén meg a váltók másolatán kívül az ön diplomáját is. Ugyanis Tímár doktor még véletlenül sem hallott magáról. Pedig kitűnő a memóriája.
– Gondolom, asszonyom, nem várja el, hogy magamnál hordjam a diplomámat. De egy másik alkalommal szívesen megmutatom önnek. Vagy akár felhívhatja a dékáni hivatalt is. Azon pedig cseppet sem csodálkozom, hogy Tímár doktor úr nem emlékszik rám. Hiszen én még kisfiú voltam, amikor a családjaink egymás közelében éltek, ő pedig már kétgyermekes családapa. Ha jól tudom, ő nagyjából az ön megboldogult férjével egyidős. Én pedig csak három éve, huszonhat évesen diplomáztam le. (Miazma kicsit csalt a korát illetően. De azt gondolta, ha az özvegy megteheti, ő miért ne? Ám elsősorban azért mondta magát hat évvel fiatalabbnak, mert ez is egy adat. Az adatok pedig veszélyesek, ha igaziak. Támpontot jelenthetnek annak, aki esetleg nem kívánt okokból keresi őt. Valójában nem huszonkilenc, hanem harmincöt éves volt, de ezt senki sem mondta volna meg róla.)
– Utoljára mondom: térjen végre a tárgyra! – mondta Betty, mintha Miazma nem pontosan arra válaszolt volna, amit ő hozott szóba. Nagyon szeretett ilyen rendelkező modorban beszélni vele egyenrangú tárgyalópartnerekkel, és tetszett neki a férfi alkalmazkodó, szinte alázatos hozzáállása. Ismét megnézte magának a szeme sarkából, ismét vonzónak találta; és azt fontolgatta, hogy ha felszedné, vajon megúszhatná-e azt, hogy fizetnie kelljen.
– Kérem. Tehát ifjabb Dr. Vértessy Zoltán két évvel ezelőtt adott nekem megbízást, hogy bizonyos részvényeket szerezzek be számára. De a részvényekért nem kápéban, hanem az eladó oldalán évi huszonöt százalékkal kamatozó váltókkal óhajtott ellentételezni. Ezt meg is tehette, rendkívül kedvező bonitása miatt. A váltók öt év utáni kifizetésre szólnak, de van bennük egy záradék, amely szerint a megrendelő halála esetén azonnal ki kell egyenlíteni őket. Nos, ez minden, kedves Betty. Kérem, nézze meg a Zoltántól kapott megbízólevelemet, és íme, itt vannak a fénymásolatok a váltókról.
Az özvegy elmélyedt a papírhalom tanulmányozásában. Először az iratok alján, elhunyt férje aláírását vizsgálta meg, amely – sajnos – kétségkívül valódi volt. Amennyire értett a joghoz – és hát az egyetemen tanult jogot – a megbízólevél megfogalmazása és a váltók is megtámadhatatlanok voltak. (Mindez Csavar és Holmész nagyszerű munkáját, utánozhatatlan okirat-hamisítói erényeit dicsérte.) Úgy gondolta, az egész nem ér annyit, hogy bevonjon egy jogászt. Ha Tímár doktort vonná be, kiderülne, amit valószínűleg ő sem tudott: hogy Zoli egy másik ügyvéddel is kapcsolatot létesített. Ezen lehet, hogy meg is sértődne. Ha egy idegen jogászt von be, azzal pedig még nagyobb kockázatot vállal. Azon kívül, hogy plusz pénzbe kerülne és ezt az ötvenmilliót mégis ki kellene fizetni, még az sem kizárt, hogy ennek az egész ismeretlen üzleti ügynek híre menne, amit nagyon nem szeretett volna. Úgy látta tehát, hogy elkerülhetetlen a fizetés. Még jó, hogy ő a család „gazdasági ügyintézője”. Így simán kifizethet egy ekkora összeget anélkül, hogy bárki megtudná. De azt a korábbi ötletét még nem vetette el teljesen, hogy „megszerzi” magának ezt az ifjú ügyvédet, és akkor talán… Pontosan nem is tudta, hogy mi lesz akkor. Úgy érezte, nincs értelme a további ellenállásnak.
– Rendben van, fiatalember. Na, hogy is hívják…? – kérdezte Betty, mint aki ismét elfelejtette az ügyvéd nevét, mint számára hatod rendű fontossággal bíró adatot.
– Dr. Muszáj Dávid – szolgálatára.
– Iiigen, iggen. Dr. Muszáj. Azt hiszem, az ügyet itt lezárhatjuk. Igaza van. Ezeket a váltókat ki kell fizetni – „fizetni”, így mondta, és még így is nehezére esett kimondani. Úgy semmiképpen nem jött a szájára, hogy „fizetnem”. Pedig ez volt a helyzet. – Most már rátérhet az udvarlásra – tette hozzá kacéran.
– Kérem, szólítson Dávidnak! – válaszolt Miazma.
– Jól van, kedves Dávid. Azt remélem, hogy lebonyolítja szépen ezt az egész ügyet, nekem csak a pénzt kell hoznom, ön pedig hozza az eladók elismervényeit.
Ez pont jókor jött ahhoz, hogy Miazma ne szálljon el magától, ugyanis ezt vagy nem mondta el neki Csavar, vagy csak elfelejtette, de fogalma sem volt arról, hogy erre mit mondjon. Ezért csak annyit mondott: „Természetesen, asszonyom” Aztán magában Csavart átkozva attól rettegett, hogy az özvegy megkérdezi tőle, hogyan? De szerencséjére nem kérdezte. Ehelyett így szólt:
– Tudja mit? Szólítson Bettynek!
– Ó, köszönöm, nagyon megtisztelő, kedves asszonyom, akarom mondani, Betty! – mondta Miazma, csak azért, hogy amíg felesleges szavakat mond ki, legyen kapacitása valamilyen hódítási terven gondolkodni. De tudta, hogy az idő most már neki dolgozik, ezért elérkezettnek látta a pillanatot, hogy újra szóba hozza Holmészt. Azt gondolta, hogy most, ha másról ejt szót, a várakozás csak még jobban felajzza ezt a fekete szalagot viselő dögös szukát. Ám ekkor váratlan és Miazma számára misztikus dolog történt, mivel Betty váratlanul ezt mondta:
– Ha jól emlékszem, beszélt egy ügyes magánnyomozóról…
Miazma nehezen palástolta elképedését.
– Zseniális, asszonyom, nem ügyes, hanem zseniális.
– Jó, jó! Szavakon nem lovagolunk – zsörtölődött Betty. Szóval elképzelhető, hogy mégis igénybe venném a szolgálatait. Persze, ha ön bemutatna minket egymásnak. És mondja, nagyon drága?
– Az rossz szó, hogy drága, kedves Betty. Megfizethetetlen. Viszont a legelképesztőbb igényeket is képes kielégíteni.
Betty máris elkönyvelte a képzelt „kiadás” rovatában, hogy „komolyabb összeg magándetektívre”. De ez nem zavarta. Abban a tudatban élt, hogy ami igazán „minőségi” az drága. Egyébként is: ez olyasmi volt, amire ő akart költeni, és a „legelképesztőbb igényeket is képes kielégíteni” – jellemzés nagyon bíztató volt számára.
Közben, jó húsz perc várakozás után hozták a bőségtáljukat. Addigra mindketten alaposan meg is éheztek, és nekiláttak a háromféle húsból és háromféle köretből álló, erősen és különlegesen fűszerezett finom ebédnek. Miután leöblítették egy-egy pohár vörösborral, Betty megkérdezte:
– Mit szólna hozzá Dávid, ha a kávét nálam innánk meg? Van egy kis lakásom itt a közelben.
– Nem tartom jó ötletnek, kedves Betty. Az ön szépsége egy ilyen helyzetben még meggondolatlan magatartásra késztetne.
– Ne aggódjon – kacagott az özvegy magabiztosan -, majd én kordában tartom a magatartását!