A következő éjjeleken nagyon rosszul aludtál. Rengeteget forgolódtál, és el–elrévedtél. Félig az ébrenlét, és az álmodás határán állva, nem tudtad, hogy álmodsz, vagy látomás az, amit láttál. Angyalok jártak egy szép, arany létrán fel–, és alá, óriási szeretet, és fény áradt szívedbe. De a következő pillanatban minden csurom vér volt, és puska volt a kezedben. Egy hajléktalan belerúgott véletlenül egy konzervdobozba, s az olyan nagyot koppant, hogy felugrottál azon nyomban. Rávetetted magad a hajléktalanra, még nem is láttál, azt hitted háború van, s ő egy ellenség, de amint kinyitottad a szemeidet, és láttad, ez öreg barátod, Charlie, már el is hessegetted a háborút. És kezet fogtál az öreg hajléktalannal.
– Mi történt veled, Thomas, mióta nem láttalak? – kérdezett Charlie.
– Előbb egy rémálmom volt, azt hittem háború van. – felelted.
– Hát háború az mindig van, kicsiben, hiszen a rothadó kapitalizmus mit hozott, csak szenvedést, és fogyasztók lettek az emberek, a minőséget elveszítve, s minden egyszer használatos. Kivonulnak a hitből az emberek, és ami marad, az a pénz. Annyit érsz, amennyi dollárod van. Mi ez, ha nem háború? A szegények irigyek a gazdagokra, bankokat rabolnak, lopnak, csalnak, és hazudnak. A gazdagok meg még gazdagabbak lesznek. Mi van velünk, hajléktalanokkal? Emberszámba sem vesznek, kikerülnek, mint a leprásokat, értéktelenek vagyunk számukra, mert nincs pénzünk. Thomas, az biztos, hogy egyszer nagy háború lesz, talán te ezt látod előre. – mondta Charlie.
– Te nagyon bölcs vagy, Charlie, nem is értem, miért nem mentél egyetemre, s lett belőled közgazdász, vagy professzor. Mondok még valamit, a háború benned van, nem a világban. – válaszoltad.
– Mennem kell, barátom, mert nekem az élelemért is meg kell harcolnom…– mondta Charlie.
– Menj csak Isten hírével! – felelted.
Visszaaludtál. S hogy nem, de egy villamoson találtad magad, sípolt, meg zakatolt, feléd tartott egy kalauz. Szinte egész tested beleremegett, mert kérdést intézett hozzád.
– Hol van a jegye, Uram? – kérdezte a kalauz.
Mintha egy süketnémát kérdezett volna a kalauz, nem értetted mit mondott, mintha más nyelvet beszéltél volna a kalauzzal, nem halottad, és alig láttad a kalauzt. Kézzel–lábbal tiltakoztál, hogy neked nincs jegyed, a kalauz pedig elővett egy bírsági papírt, és próbálta kitölteni. Feltette az egyszerű kérdéseit.
– Igazolványát kérem elkérhetem? – próbálkozott újra a kalauz.
S nem értette a kalauz, hogy nem tudod felfogni a jelentését annak, amit mond. Ráztad a fejed, fel–alá sétáltál a villamosban, mígnem megállított a kalauz, és kérte újból a jegyemet. Egyre erőszakosabb volt a kalauz, lökdösött, és megragadta a grabancodat. Ám te csak álltál, és pityeregtél, mert nem értetted, mit mond. Elszürkült a beszéd, és a kalauz leszállított téged a villamosról. Ez még a szerencse–kategória, hiszen össze is verhetett volna. De mintha az égiek vigyáznának rád, hogy kőbe ne üsd a lábad. Nem volt kellemes a kalauzzal történő csend–dialógus, hiszen hiába akarta kivenni belőled a szót, te titkon tartva, magadban őrizted mindaddig, amíg le nem szálltál. Akkor jöttél rá arra, hogy csak álmodtad az egészet. Kinyújtózkodtál, és megláttad magad körül Climbachot, mindenhol náci mesterlövészek voltak, és te a páncélos, felderítő járműben megkaptad a végzetes lövéseket. Megint ömlött belőled a vér, minden fekete volt. Azt sem értetted, hogyan tudtál egyik álomból a másikba egy pillanat alatt áttérni. De egy iszonyatos fájdalom felébresztett, üvölteni kezdtél, és rángatózni. Elsomfordáltak melletted az emberek, mert nem értettek meg téged. Ők úrias társaságban élték le éveiket, fel sem merül bennük, milyen volt a rettegés, és a halálfélelem. Ez az álom olyan volt, mint egy álom az álomban. Azt láttad álmodban, hogy alszol, s olyan képeket látsz, mint egy egyszerű álomban, de amint láttad, csukva volt álmodban a szemed. Ez azt hiszed, az álom metareflexiója. Megálmodtad, hogy álmodsz, mely mindig ugyanaz a jelenet, mikor lelőttek, és kimenekítetted a kocsiból két bajtársadat, s utána felrobbant a felderítő, páncélos gépkocsi.
Egyik nap, már 1956. januárjában, sétáltál a havas, és némely utcákban, a hó alatti jegeken, és szembe jött veled egy ember. Náci volt. Tudtad, mert a szíved egyre erősebben lüktetett, és szinte a torkodban volt a gyomrod, mintha ismernéd is, s már majdnem megszólítottad, de végül hagytad. Úgy érezted újra, hogy még mindig háború van. Ez a német katona lőtt le téged. Ez a magvas gondolat úgy belenőtt a fejedbe, hogy szinte ki se lehetett volna onnan verni. Egyre inkább uralmat vett feletted a félelem, és a tört csend. Üldöznek. Ez a szó azonban egyáltalán nem csupán szó, hanem megélés volt. Belülről égetett az érzés, és mintha marcangolt volna, egész testedet, lelkedet és éltedet. De hogy kerülhetnek nácik az USA–ba? Ki engedhette be ide őket? Milyen hamisított okmányokkal juthattak be? És még háború van, vagy mi ez az egész? Tetted fel magadnak az epés kérdéseket, de senki a világon nem válaszolt. Elfutottál. Olyan erővel szaladtál, mint még sohasem. Az arcvonásaid kiviláglottak a koszos szerelékedből, és aki akart, az simán megismerhetett téged, bár az utóbbi fél évben szakállat eresztettél, de ez még nem jelenti azt, hogy más lettél, csak új külsőt akartál kölcsönözni magadnak. Azt hiszem a futás sokat segített, mert utána elfáradtál, mint a kutya, és megállítottad a gondolataidat. Többé már nem kattogott az agyad a nácikon, és a háborún, lógattad a nyelvedet, és duplájára emelkedett a pulzusod. Nagyon elfáradtál. Hirtelen lefeküdtél a rossz matracra, aminek három rugója a hátadat zavarta, kint éktelenkedve, ám már ez sem zavart, annyira kipurcantál, így azonnal el is aludtál. A náci tiszt még egyszer betekintett oda, ahol Thomas lakott, a sikátorba, majd szalutált, s mintha érezte volna, hogy ez az ember itt Thomas, intett, majd elhaladt a sikátor mellett. Csak remélni tudod, hogy nem vett észre, s főként nem azonosított be a náci tiszt. De ennek esélye igen kevés volt. Halkan tudomásul vetted, hogy ez van. Nem akartál elbujdokolni, mert nem is tudtál volna, csak csendbe lábadtan voltál egyedül, magányosan, s bámultál magad elé, komoran.
„Ez az élet csak öntudatlan haldoklás mindaddig, míg azt nem mondod, hogy elég, s elkezdesz tudatosan élni, reflektálsz minden rezdülést, egyetlen falevél lehullása is jelentést fog hordozni számodra, vagy az, hogy besüt a napfény az arcodba, mindez jelentésként fog lakozni lelkedben. Ez lesz az új kor hajnala.” Mintha csak idézted volna, olybá tűnik iménti mondatod, pedig nem idézet, ezt te magad találtad ki, oly boldogsággal, hogy szinte rejtélyesen bölccsé értél. S a náci tiszt már nem is érdekelt téged, úgy belefeledkeztél a bölcselkedésbe. Hajdanán Szókratész is hasonló körülmények közt volt a bölcsek bölcse, kiment a fórumra, és beszédbe elegyedett az emberekkel. Semmit sem jegyezett le, a bölcsesség azonban csak úgy izzott feje felett. Te más vagy. Bölcs vagy az emberek közt, de egyedüllétben, magad vagy, kivel társalogsz, s inkább írsz, mint beszélsz. Ám annál többet gondolkodsz, érzel. Ám azt tudod, hogy ez a hajléktalan lét feldob, nem cserélnéd el senkivel sem ezt az életet. Pedig hányan megvetik ezt az életformát, s dobnak gúnyát az érinthetetlenekre, hányan leköpik a gyengéket, de te ezt szereted, a magányt, a gondolkodást, és a bölcselkedést, meg a küzdést, hogy minden nap megszerezze a betevő falatot, és melegen alhasson egy jót. Egy hajléktalannak nincs semmije. S ez a jó. Mert az evangéliumokban is az van, hogy a gazdag ember adja el, amije van, mindenét. Hát a szegény embernek ezt az aktust már nem kell megoldania, ő nyugodtan élhet, önfeledten, hisz nincs is semmije. De: miután anyagilag kiüresítette magát az ember, kötelessége szellemi kincseket, mondhatni: ékköveket gyűjtenie. Olyan javakat, mint a szeretet, a béke, a boldogság, a remény, a türelem, és a bölcsesség. Indiában a jógiknak csak egy ülőkéje van, különleges testtartásban maradnak egy roppant magas öntudati szinten, s ebben az éber állapotban figyelmeztetik az embereket, hogy maguk is kövessék őket.
Folyt köv…
Írta: Elbert Anita