Az Igazság a Hazugságról(az előszó)

MÁSOK SZERINT NINCS fájdalmasabb dolog a hidegtől, az éhségtől és a szeretethiánytól. Szerintem nincs fájdalmasabb dolog a kisujjról letörő körömtől és az anyag hiányától.

Az a kisujjamról letört köröm, ami jelen esetben jobban aggasztott, mint az alattam lévő befagyott vízréteg. Pedig utóbbi, állítólag, a nyolc méterrel korábban kihelyezett, ősrégi tábla szerint, bármikor betörhetett volna, akárcsak a körmöm, amire viszont semmi sem figyelmeztetett és, aminek a végeredménye kissé lazább kimenetelű. A letört darabka helyén bőrömre vér serkent és egy pillanatra hihetetlenül hálás voltam a fájdalomnak, ami mindezt követte, ugyanis egy pillanatra elfeledtette velem, mennyire fázom, – mennyire éhes vagyok, és mennyire szükségem volna már egy kis anyagra. Hiába vettem a legmélyebb levegőt, amit csak a szakadék utolsó peremén lévő ember vehet, úgy is a hányinger kerülgetett. Hiába, így is olyan érzést keltett bennem, mintha egy fagyos kéz benyúlt volna a mellkasomba és úgy, félig jégdarabkákkal csüngve a fagyos girbe-görbe ujjain megsimogatta volna a tüdőm, aztán a szívem.

A lejtőn lenyomódott a jeges hó, ahol lecsúsztam. Eléggé váratlanul ért a sokadik majdnem találkozásom a kaszással, ugyanis biztonságos fél méternyire voltam a veszélytől és épp megnyitottam Noel új e-mailjét -, amit persze azonnal meg akartam jelölni nem megtekintettnek, aztán a következő pillanatban meg mintha egy jeges kar hátrataszított volna, de aztán mintha a tulajdonos keze meggondolta volna magát és inkább előre lökött volna. Mintha már rájött volna, hogy talán mégsem kellek neki.

Jól jött volna legalább a remény, hogy valaki talán majd meghallja, ha netán mégis kedvem támadna segítségért kiáltozni. De, kár, hogy senki sem kíváncsi az elölről csinos vasútállomások levedlett hátoldalára, a dzsungelre emlékeztető udvaraira, vagy éppenséggel egy náddal benőtt tópartra.

Azért mentem a vonatállomás mögé, mert tudtam, hogy oda úgysem menne senki.

A vonatom indulásáig húsz percem maradt és már előre éreztem, hogy önsajnálatom aznap újabb szintre fog lépni. Ugyanis azért a vonatjegyért képes voltam tizenhat órán át, és ki tudja még majd meddig utána tiszta maradni, – egy kocsmáros bűzlő rokonának a társaságában tölteni az éjszakámat, aki előtte világosan a tudatomra adta, hogy csak anyag nélkül kellek neki és anyaggal nem fizetne, ha meg is ölnék érte akkor sem. Furcsák az emberek.

Jéghideg kezemmel végigsimítottam a sérült ujjamon, amit alig éreztem a hidegtől, de mégis azt a letört körmöt, ami már ott sem volt, újabban átkoztam a fájdalomért, amit addig okozott. Elég volt belőle.

Közben Noelre és Bennyre gondoltam, valamint arra, hogy az ajándékok nem érték meg az árukat. Arra gondoltam, szánalmasabb már nem is lehettem volna, ugyanis tudatosult bennem, hogy mindvégig csak annyit akartam, hogy valaki mentsen meg végre önmagamtól.
 
❝
Kedves Dess,

Akármerre is jársz, akármilyen emberek közt is, bárhogyan is érzed magad, szeretném, ha tudnád, hiányzol. Nagyon, nagyon hiányzol és, ha úgy döntenél, hazajössz, szeretném, ha tudnád, én továbbra is szívesen látlak.

Szeretném, hogy végre hazagyere, mert nélküled egészen más ez a nap.

Reggel azon tanakodtam, hogy vajon emlékszel-e még a hatodik születésnapomra, amikor a fél torta a fejemen kötött ki, ahogyan a gyertyát próbáltam elfújni. És arra emlékeztettem magam, hogy hogyan biztattál – hogyan mondtad, semmi baj, ez veled is megtörtént már. Végül azt mondtad, próbáljam meg még egyszer és, ha akkor sem menne, akkor még egyszer. Ha kell próbáljam addig, még a gyertya el nem ég.

Végül második próbálkozásra elfújtam a hatos alakú gyertya lángját és anya mindezt csillogó mosollyal lefényképezte. Te meg megmelengetted ezerszer is a szívem, amikor később Lindiáéknak úgy mesélted el a történetet, hogy a húgod megtette a lehetetlen azzal, hogy elfújta a félig megdőlt gyertyát, amit nagyon nagy és komoly feladatnak adtál elő.

Akkor azt kívántam bárcsak egyszer olyan lennék, mint az akkor még csak nyolcéves nővérem.

Lehet hiba elárulnom, de most azt kívánom, bárcsak hazajönnél.

A tortát Barni tartja a magasba, félig még fogatlan mosolya mindenthalló füléig ér, a "Boldog születésnapot" – ot tátogja a többiekkel -, még mindig nem tudja a dalszöveget. Lidia közben képet készít rólunk a kamerámmal, mosolya kissé feszeng, látom rajta, hogy attól tart rossz gombra nyom és bedöglik az egész gép. Anya a telefonjával videóz bennünket, ugyanúgy potyognak könnyei, mint minden másik születésnapomkor.

Mielőtt a gyertya kecses fénye ellibbenne, egy pillanatra még érzem orromon melegségét. Visszahajolok, Barni hatalmas szemébe bámulok és elveszem tőle a tálcát, amit majd megköszönök neki. A nappali asztaláig sétálok vele és az odakészített késért nyúlok. A szintén odakészített vízbe mártom, miközben Alex fél kezével átkarol és másik kezét a kezemre helyezi.

Együtt vágjuk fel a tortát.

Csak éppen nem veled együtt.

Megfigyelem, hogy anya máris kivitte a felesleges hetedik tányért, amit neked készítettem oda. Azt hajtogatom magamnak, hogy még felbukkanhatsz. Egy jó ideje már ezt hajtogatom. Egy másik részem viszont újabban azt suttogja már három éjszakája a fülembe, hogy ha ma nem bukkansz fel, akkor talán sohasem és ez megrémít…