Te vagy az – a nő

Egyedül sétálni… Nem is olyan rég, szinte tegnap, még maga volt a nyomor. S nézd, most mégis… sétálok, egyedül, ugyanitt, a nyomornak nyoma sincs, én pedig úgy idézem fel, mint egy tegnapi teadélután képeit. Mintha semmi sem tudna már bántani.

Percekre néha még azért el tud szomorítani az élet, aminthogy nem is olyan rég csupán percekre tudott felvidítani, hogy aztán még súlyosabban telepedjen vissza arcomra a mosolytalanság. De bántania… már nem sikerül.

Ha belegondolok, az is egy nehéz perc volt, amikor a WC-n ültem anyádéknál, az estén, amikor hosszú autóút után beugrottunk egy három órás "öt percre", hogy bemutass a szüleidnek, akiket elképzeltél, s akiket ezért én is elképzeltem, és meghallottam, hogyan támad rád suttogva a valódi anyád: elment az eszed, fiam?!, te nem látsz a szemedtől?!, ez a nő nem tud szeretni!, ennek még egy házi kedvence sincs!, se kutyája, se macskája!, ennek te nem kellesz!, ennek csak egy balek kell, aki a nyakába veszi!, ez a nő megrág téged, aztán amikor jól meghízott rajtad, majd szépen kiköp!, ezt én nem fogom még egyszer végignézni! Minden lelki erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek bömbölve sírni ott a WC-n és ne okádjam tele félig emésztett benzinkúti gyorskajával édesanyád makulátlan csészéjét. De aztán mélyeket lélegeztem, megráztam magam, leráztam magamról a rágalmakat, mint kacsa tolláról a vizet, és mit sem tudó ábrázattal kiléptem (fölemelő volt, hogy meg tudom tenni ezt érted); anyád negédesen végigvigyorogta az estét, én pedig ártatlan képpel végigettem. Mindennek vatta íze volt persze, s én azt akartam, hogy az is legyen. Azóta az a ház nem a szüleid háza. Az a ház anyádék háza. Anyádék, anyádék, anyádék, ajándék. Az élet egy ajándék… kajándék. Kaján vicc az egész.

Most enyém a biztos tudás éles kontúrja, neked maradt a sejtés lazúros nemtudása, de te sem erőltetted azóta, hogy egyszer is visszamenjünk. Viszont igazából… nem is fáj. Már nem. Mégis szükségem volt rá, hogy hazajöjjek egy kicsit. Sok volt nekem hirtelen a város, meg a három fogás anyádék házában, amit egy hete nem bírok megemészteni, és hát, ha-ha-ha!, most én hagytalak magadra magaddal. Talán, hogy lássam, mennyire tudok hiányozni neked, hogy lássam, megijedsz-e úgy, mint ahogy én megijedtem a vasárnap estéken. De persze közben azt is tudom, hogy te nem ijedsz meg. Te nem ijedsz meg semmitől. Nem ijedtél meg anyádtól sem, hallottam, ahogy fojtott hangon rendre utasítod, ami, valljuk meg, egy vasorrút a saját mézeskalács-házában, hogy is mondjam… Mindegy. Szóval neked ott van a városod, és erős vagy. Én csak belemarkolok majd anyám sírjának földjébe tíz körömmel, és a virágait könnyekkel locsolom meg. Utána gyászkeretes körmökkel újra könnyű és hófehér leszek, és tiszta lélekkel tudlak megnyugtatni, amikor felhívsz, hogy ugyan életem, mondtam, hogy csak a mindenszentekre jöttem haza., ez nekem nagyon fontos., ne is törődj vele…

*

Ne is törődj vele… mekkora füllentés. Hiszen semmi sem esik jól annyira, mint a törődésed. Füllentés, fullantás… hm… ha már fullant a nő, akkor biztuti, hogy már egy pár a pár, szóval… ez jó. Ez egy tünet, és jó. Az is jó, ha megijedsz és hiányzom és hívogatsz. Hívogass csak, kérlek, olyan jólesik. Találd ki, érezd meg, mikor gondolok rád, abból is tudom, hogy te vagy az, te gazember. Mindig is te voltál. Ott voltál valahol a világban, nekem. S én ezt mindig tudtam, csak épp nem tudtam róla, érted? Egyszer majd elmesélem, és akkor talán én is megértem végre. Ha-ha-ha!

Boldoggá tesz, hogy erre gondolhatok, és hihetetlen, hogy azok közül, akik magamra hagytak, egyedül a boldogság tért vissza. Kicsit megváltozott persze, időközben más lett. Miközben erre-arra kószált, úgy tűnik, fölszedett ezt-azt, régi sallangoktól meg megszabadult; mintha sokkal szebb lenne most, letisztult, egyszerű. Milyen is az illata? … Igen, mint az új iskolaszereknek. Milyen mókás, ha-ha-ha! Pedig valóban olyan. Amikor kislányként a makulátlan, új füzetek között válogattam és a mellemhez szorítva őket szökdécseltem velük, úgy éreztem, különleges vagyok, úgy éreztem, előre léptem egyet. Egy jó nagyot. Hogy hova, merre, azt persze akkor még nem tudtam volna megmondani, csak a pezsdítő illatot éreztem, amit a lapok közül kiszippantva tettem a magamévá. Igen, az élménynek még az illata is az enyém volt. Az enyém…

Sok év iskolája kellett hozzá, hogy végül minden illatos füzetet és tankönyvet, minden bepiszkítatlan tanszert feledve megtanuljam, hogy az a fogalom, enyém, egy tévedés. Egy nagy-nagy tévedés, mert ilyesmi nem létezik, soha nem is létezett, és aki ezt hajtogatja, az mind hazudik, és akit ért már veszteség, aminek dacára mégis képes rá, hogy még kimondja, enyém, az mind hazug, mind hazug bolond! A tudatlanság mintha egybeolvadna a hiszékenységgel, s mintha e kettő elegye megszülné a hazugságot, ami a legszaporább kártevő.

Ma már tudom, hogy semmi nem lehet az enyém. Emlékszem, általánosban volt az osztályunkban egy lány. Egy magányos lány, aki minden napon kérte, hogy menjek át hozzá. A családja gazdag volt. Ezért én csak néha mentem át, és akkor is feszes, kissé zavart ólomléptekkel, mintha folyton szégyellnem kellene magamat valamiért. Nagy volt a házuk és kínosan tiszta, és a lánynak olyan játékai voltak, amilyenekről én még csak nem is álmodhattam. Jó volt ott lenni, és rossz volt ott lenni. Rossz volt eljönni, és jó volt eljönni. Letelepedhettél a puha szőnyegre, és a kezedbe vehettél bármit. Veled szemben a lány, és szépen megosztoztok a játékokon: én leszek X, te leszel Y., az enyém lesz Z, a tiéd lesz W… Az élet épp ilyen… Vendég vagy, letelepedhetsz, de majd fel kell állnod és el kell menned; amit időközben találsz, bármit a kezedbe vehetsz, és ha tudsz vele bánni, használhatod, de végül vissza kell majd adnod; semmi sem a tied; a tied nem létezik. Mégis, amikor te a tenyeredre vettél és letettél a világodban, úgy mutattad be az elegáns hajlékot, hogy ez mától itt mind a tiéd. S én megjátszottam, hogy elhiszem neked. De valójában én egy csöndes eretnek vagyok a világot benépesítő sok-sok enyém-tied-hívő között. Ártalmatlan, csöndes eretnek. Csak a világ olyan hangos; néha már fülsiketítő az a sok hazugság.

*

Az asztal… Gond nélkül ki tudok sétálni ide a meredélyhez. Szeretek leülni a padra, ahol te üldögéltél. Na tessék!, már megint hozzád beszélek. Szegény!, még akkor is traktállak, amikor nem vagy itt; most biztos épp csuklasz valahol, ha-ha-ha! Ne haragudj, de… olyan sok csend gyülemlett fel körülöttem… még mindig annyira félek tőle, hogy folyton hangokat kell keltenem, eleven, színes, meleg lélekhangokat. Hm… most jut eszembe: milyen könnyű a tiedet felidéznem. Mert a te hangod mindennél színesebb. A melege valósággal odavonzza a fejemet a melledre, és nem számít, mit mesélsz a nap végén, én csak hallgatom, a szüneteidre kérdésekkel fűzök újabb láncszemeket, hogy folytasd, mesélj, akármit… és, hát… olyan jó gondolni ránk. Igen, ránk. Mert ha rád gondolok, én csakis magammal együtt vagyok képes látni téged, mintha öröktől fogva így lenne s mintha ez volna a világ legalapvetőbb rendjének legfőbb feltétele; kiintegetek magam felé a képzeletemből, ahol szorosan karollak, és jelzem, hogy minden okey és, hogy milyen szuper ez a pasi. Te meg persze úgy teszel, mintha észre se' vennéd, mit jelelnek egymás közt a csajok, pedig te mindig mindent kiszúrsz. Engem is így vettél észre…

Ott voltam a vízben, ott ni… olyan hideg volt az a víztömeg, hogy amikor néma hápogással belegázolva hirtelen a mellemig magába nyelt, már lépni se' bírtam. A hideg víz megemelt, hogy többé nem érezhettem a talajt, s mintha a tó kitalálta volna a szándékomat, elkezdett húzni befelé… Amikor először lebukott a testem, azt hittem, néhány pillanat lesz csupán, hogy a tóé legyek. De az életösztön még kínozni akart egy kicsit; kapálóztam és hol a furán másnapos szűztea ízű vizet, hol a víz hidegétől jegessé váló levegőt nyeltem sikoltozva. Milyen fura volt az a hang… mintha önmagam előtt esdekeltem volna, hogy ne haragudj, amiért ezt teszem veled, én nem akartam semmi rosszat, most sem akarok, de meg kell öljelek, nem bírom tovább…

Nem értem, mások miért csak könnyek között tudnak emlékezni hasonlóra. Ha képesek emlékezni egyáltalán. Én még mosolyogni is tudok rajta; milyen béna voltam, te jó ég!, ha-ha-ha! De te nem voltál az. Te magadra vállaltad a sors szerepét, és eldöntötted, hogy nekem élnem kell. Ott a hideg vízben mi egyszerre ébredtünk. Mintha egy jelképes közös alámerülés rítusában osztoztunk volna. De ennél is többről volt szó. Mert ott és akkor semmi sem volt jelképes: sikerült végre elpusztítanom magamat. Te pedig, amikor felbuktunk a víz alól, egyszerre születtél újjá velem. Mikor berohantál a vízbe, te is önmagad felé futottál, akárcsak én. Ki hitte volna, hogy miközben önmagunkat keressük, valaki más is szembejön majd ott velünk, hogy soha nem ismert, de mindig vágyott új énünket kézen fogva elénk vezesse…

*

A nyaraló… Onnan néztelek. Ott álltam az ablaknál, a virágot formázó vasrács és a függöny mögött, és csak néztelek. Próbáltalak kitalálni: milyen lehetsz? Az emberek olyan keveset tudhatnak egymásról. Azt latolgattam, vajon mennyi gonoszság, mennyi hidegség bújhat meg benned, mennyiben hasonlítasz arra, aki engem ide juttatott, a virágot formázó vasrács mögé. Nem a különbséget kerestem, ahogyan bárki más tett volna, hanem az azonosságot, hogy legyen mivel lebeszélnem magamat, nehogy odamenjek hozzád. De odamentem. A lábaim elárultak, és odavittek. A jó katona tudja, melyik parancsot kell megszegnie, ezt is te szoktad mondani. És te csak tudod… A lábaim tehát jó katonák. Ezt meg én mondom.

Hm… mekkorát nőtt azóta ez a picinyke nyaraló… Amikor még ez volt minden, valósággal összeroppantott a szűkös falaival. Most… ez a legszebb, legtágasabb palota. Mert most már csak akkor kell idejönnöm, amikor épp a kedvem tartja. Mert te nekem adtad a városodat. Talán a boldogság tolta szét erős karjaival azokat a szűkös falakat. Most minden kis zugát babusgatom és minden kis szeplőt dédelgetek rajta. Minden megváltozott, mondjuk ilyenkor, pedig világos, hogy csakis mi változhattunk. A szépség, amire váratlanul rátaláltunk, ami most mindenre rávetül és mindent, amit régről ismerünk, megszépít, az valójában belőlünk fakad. Bennünk van, és sugárzik kifelé. Én téged találtalak meg a tó hideg vizében. S most minden téged tükröz.

Te voltál az első, aki visszajött. Pedig te el sem mentél. Viszont most már mindig itt leszel velem, ezt biztosan tudom. Onnan tudom, hogy te ezt sosem ígérted. Azok, akik ígérnek, igazából mintha csak önmagukat próbálnák biztosítani, de soha nincs annyi erejük, hogy hűek legyenek a szavaikhoz. A szavak ("ígérem, esküszöm, örökké, soha…") mindig erősebbek náluk. Egy ember csakis önmagához képes hű maradni. Önmagához, akit talán a legkevésbé ismerhet. Te nem vagy túl beszédes, helyetted a tetteid ígérnek. S én ezért hiszek neked.

Velem vagy most is, magammal hord'lak mindenhova. Na, nem a retikülömben, ha-ha-ha! Valami varázslatos módon vagy jelen mindenhol, ahova csak nézek. Pedig nem, én nem vagyok szerelmes. Nem vagyok. Majd az leszek, ha te is az leszel, ha-ha-ha! Egyszerűen csak… egyedül voltam… istenem, hát féltem, fáztam, éheztem és… végül feladtam. És most te itt vagy. Újra van napfény, újra van levegő és visszatért a biztonság. Egyszerűen csak örülök nekünk. Annak, hogy vagyunk. S mostanában jövök rá arra is, hogy mindez azért lehet, mert én csak akkor vagyok, ha vagyunk. Érted? Én csak egy vagyunk-ban tudok létezni. A vagyok-ban nincs semmi. Semmi, ami életben tartana.

Na, nézd csak! A mobilom! Milyen határozott mozdulattal tudok most érte nyúlni… A fülemhez rántom, mint a húszéves nyegle fruskák: Szia, édes!

Már azelőtt hallom a hangodat, mielőtt megszólalnál: Hú! Hát, ezt hamar felvetted. Épp a kezed ügyében volt a telefon, vagy mi?

Hangod még a vonalban is az élet csöpögő nektárja. Hogy ez sziruposan hangzik? Na és aztán? Csak a fejemben hangzik el. Ott aztán olyan szirupos lehetek, amilyen csak lenni akarok. Ahogy meglepődsz, elmosolyodom, mert látlak, látom az arcodat, és… mert már tudok mosolyogni. Nem, nem volt a kezemben, édes. Csak egyszerűen… tudtam, hogy te vagy az.

***

Folytatása következik a "Te vagy az – a férfi, a nő és a város" c. novellával.

“Te vagy az – a nő” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Babu!

    Ég és föld között félúton – nem tudom… ahogy így megfogalmazod, végül is, van egy ilyen hangulata.

    Nagyon köszönöm ittlétedet, s örülök, hogy még visszatérsz.

    Laca :)(f)

  2. Kedves Kata!

    Nagyon örülök, hogy te mint nő, úgy látod, jól van megírva a női vonal is. Köszönöm a visszajelzésedet, nagyon örülök, hogy terjedelme ellenére könnyen "fogyaszthatónak" találod a művet.

    Laca :)(f)

  3. Szia Laca !
    Ez a novella valahol félúton Ég és Föld között zajlik le ,ahol a drámád elbeszélőt keresett,vagyis Téged és egy párbeszédes monológba keveredsz..Szeretem a gondolkozásod menetét ahogy összekötöd a napi kis frinc -francokat ,nehezen, emészthetőbb, szentimentálisabb mondatokkal.Jó ez így !
    Várok azután visszatérek Hozzád!
    Szeretettel….Babu:)

  4. Kedves Laca!

    Ránéztem milyen hosszú ez a rész, de mégis hamar elolvastam, mert nagyon jó olvasni folytatásos történetedet. A női lelket tényleg ismered! Főleg a megtört, csalódás utánit. Amit Kitti kiemelt, az volt a legelgondolkodtatóbb. Rájöttem, hogy igazad van! Tényleg minden csak kölcsönben van, és csak vendégek vagyunk a Földön. Hogy a nő szerelmes- e, vagy csak magába az érzésbe az? Nem tudom.

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

  5. Kedves Kitti!

    Azt mondod: élvezettel olvastad és elgondolkodtató. Ennek szívből örülök.

    Laca :)(f)

  6. Kedves Rita!

    Örülök, hogy sok mindent találtál benne. Gondolkodtam is rajta, hogy két részben tegyem-e fel, nem túl terjedelmes-e. De végül egyben hagytam. Örülök, hogy olvastad, köszönöm megtisztelő figyelmedet.

    Laca :)(f)

  7. …"Vendég vagy, letelepedhetsz, de majd fel kell állnod és el kell menned; amit időközben találsz, bármit a kezedbe vehetsz, és ha tudsz vele bánni, használhatod, de végül vissza kell majd adnod; semmi sem a tied; a tied nem létezik."

    Kardinális mondat.
    Élvezettel olvastam elgondolkodtató elbeszélésed.(f)

  8. Kedves Laca!

    Nagyon izgalmas és érdekes történet, olvasmányos formába öntve. Nagyon sok minden van benne, ami elgondolkodtató. Például a leendő anyós – én is az vagyok, de már nem leendő – bízom abban, hogy nem ilyen. A lány szegényes és szomorú élete, amit csak akkor tart életnek, ha valaki van mellette, csak a "vagyunkban" tud létezni. Törékeny, sérülékeny, teljesen ki van szolgáltatva a férfinek.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!